(11) Amelia és a vadász {4. fejezet EGY RÉSZE!!}

Hello mindenki, az előrelátásaim helyénvalók voltak és valóban, most nem igazán tudok előrukkolni egy egész fejezettel, de a látogatókból látom, hogy mára sokan várták, ezért kárpótlásként felteszem egy kis részét az új fejezetnek. Minél hamarabb fel fog kerülni az egész! :) 

4.

           

            - H-hé… mégis mit csinálsz? – Matthew hangja kissé rémülten rezegteti a levegőt.

            - Most ezt felhúzom… így ni! – halkan suttogom, hogy én is alig hallom.

 A levegő hűvös, langyos nyugati szellő mozgatja a hajam, gyengéden cirógatja az arcom. Sötét van már, a Hold mindent bevilágít, mint egy óriási ezüsttükör, ami a ragyogó csillagok fényét veti vissza rám és a farkasra. Már otthonosan érzem magam ebben a közegben, a mindennapos telefonálgatás a városból jelenti az igazi kínszenvedést. Mellettünk pattog a tűz, tücskök halk szólama hallatszik, az aláfestést pedig az alattunk elterülő csordogáló, kristályvizű patak adja, a Märből pedig mindent betöltő éjszakai akácillat tódul a selyemfüvű mezőre, ami egyszerűen bódít.

 

            - Mi ütött beléd? Megőrültél? – lihegi a férfi, akit még sosem láttam ilyen kiszolgáltatott helyzetben. Az olvadt ezüst fehéren izzik, ajkai résnyire szétnyíltak a borosta alatt, a mellkasa egyeletlenül emelkedik és zuhan alá.

            - Nem… akarom.

Egy szót sem szól, csak bámul rám. Miranda óta eltelt pár hét és igyekszem megtenni azt, amit kért tőlem, próbálom Mattet kicsit emberibbé nevelni, ha úgy tetszik, megszelídíteni, de ez közel sem olyan egyszerű, mint amilyennek előszörre hittem. Eleinte próbálkoztam a kedveskedéssel, a barátkozással, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ilyen dolgokkal nála nem megyek semmire. Egyszerűen nem érti meg, hogy ez mit jelent. Bizalmatlan másokkal szemben, hiába kedves mindenkivel, ez csupán látszat, egy betanult cselekvés, ami régen talán jelentett neki valamit, de mára csak eltompult gesztusok összekevert maradéka.

            Aztán próbáltam a bizalmába férkőzni, olyan dolgokat árultam el magamról, amiket még soha senkinek, remélve, hogy majd ő is megteszi, de ennek sem lett semmi haszna, csak annyi, hogy már tudja, egyszer megdobáltam tojással az egyik ex-pasim új barátnőjének a házát… na, igen.

            Próbáltam embereket keresni a faluban, akik egyáltalán tudnak róla valamit, de mindannyian csak húzkodták a vállukat, mondván: egyik nap csakúgy megjelent, azóta itt van. Hogy honnan jött, mikor megy, mi a családneve, rejtély.

            Több hétnyi kemény megfigyelő munka után azonban rájöttem, hogy csupán egyetlen dologgal kerülhetek hozzá közelebb, ez pedig a hatalmi egyensúly érzékeny mérlegének a beállítása. Minden egyes este elkísért a városba, hogy telefonáljak, de ugyanúgy viselkedett velem, mint a falubeliekkel. Kedvesen, de érdektelenül. Feltűnt, hogy az egyetlen, aki iránt egy csöppnyi figyelmet biztosít, az a félszemű medveharcos Caleb. Ő úgymond a vezető posztot tölti be, többször csattant el kettejük között pofon és Matt, a magányos farkas megtanulta, hogy a hierarchia csúcsán a fogadós áll. Tehát nekem is ezt kell tennem… mármint nem összeverekedni vele, mert esélyem sem lenne egy vaddisznócsapkodó, csupaizom vadász ellen, de valamiben le kell őt győznöm, valamiben le kell igáznom, hogy engem is tiszteljen és segíthessek neki. Fogalmam sincs, miért fáradok ezen ennyit, de valamiért, megmagyarázhatatlan okokból epedek azért, hogy megismerjem tetőtől talpig. És most pontosan ezt teszem… uralmam alá hajtom a férfit.

            Az ujjaimat jobban összeszorítom, hogy érezzem a keménységet, de erre Matthew felszisszen.

            - Nagyon rosszul csinálod – jelenti ki érzelemmentesen. – Feljebb kell fogni és nem megtámasztani, hanem marokra. Érted?

            - Értek hozzá! Nem először csinálom, elhiheted! – csattanok rá.

Nehogy elfelejtsem… a kettőnk között lévő viszony nagyon ingadozó… nagyon.

            - Mégis olyan vagy, mint egy szűzlány, aki fél az első csóknál!

            - Te most komolyan egy Madonna dalt idéztél?... – fapofával pislogok rá.

            - Fogd be és összpontosíts! Szorítsd keményebben, mert úgy fogod elérni a kellő hatást, ezt meg húzd hátra! – utasítgat.

            - Hagyj már békén!   

            - Hülye lány!

Megragadja az íjat, amit épp teljes erőből feszítek és rángatni kezdi, egészen addig, amíg ki nem csúszik az ujjaim közül és hatalmas koppanással homlokba nem talál, amitől rögtön a földre huppanok.

            - Au! – visítok fájdalmasan és nem is tudom eldönteni, hogy melyik a rosszabb? A homlokom, a fenekem, vagy a megaláztatás?

            Matt csípőre teszi a kezét és győzelemittasan nevet, ami visszhangzik a hatalmas mezőn, amin csak ketten vagyunk. Ez a törzshelye, napközben mindig itt henyél egy fa árnyékában a patakparton, amikor épp vadra vár, én pedig, mivel eltökélt szándékom megszelídíteni, csatlakoztam hozzá. Mindig megtűr maga mellett, de gondolom ezt is csak kedvességből. Nagyon szereti a fegyvereit, ezért arra gondoltam, hogy talán célba lövésben nyerhetek, de úgy tűnik ehhez sem értek és amúgy mostanában az írás sem megy… csakis azon kattog az agyam, hogy minél több időt töltsek a vadásszal és az erdővel. Ez a hely hihetetlen, szinte szerelembe ejtett, nehéz lesz itt hagyni, pedig hamarosan vissza kell mennem és alkotni valamit, de egyelőre egy jegyzet sem sikerül.

            Mint egy megsebzett állat, a tűz mellé húzódom és beburkolózom egy pokrócba és egészen addig helyezkedem, amíg a lapos kavicsok be nem mélyednek alattam. Ez a szakasz is a Mär egyik legszebb tájaihoz tartozik a kristályvizű patakkal, a magas, smaragdzöld fűvel, a hófödte hegycsúcsokra való kilátással, de a legkülönlegesebb, hogy az egész partszakaszt lapos, vízmosta színes kavicsok alkotják, amik úgy csillognak, mintha üvegből lennének. Csodaszép.

            A férfi még mindig kacag, de csatlakozik hozzám, én duzzogva nézek fel rá. Mindig kihozza belőlem a kislányt. A kezdeti érzéseim iránta, miszerint gyengének és sebezhetőnek érzem magam mellette, mit sem változtak, azonban mostanra már hangot és küllemet is adok ennek.

            - Jól van, be lehet fejezni… - morgom.

            - Bocsánat – mondja, lassan leáll a nevetéssel, majd szokásához híven megtöm egy pipát.

            Szeretem, amikor ezt csinálja, valamiért mindig megnyugtat és otthonérzést ad. Lassan és mélyet szív a cseresznye illatú dohányból és nagy sóhajtással ereszti a sűrű ködöt ki magából. Annyira lenyűgöz ez a rituálé, amit már oly sokszor láttam, hogy mind a mai napig csendesen és tátott szájjal figyelem. Az első három szippantás után ismét beszélni kezd.  

            - Mégis hogy jutott ez eszedbe? Lőttél már íjjal?

            - Nem… de jó vagyok a számítógépes játékokban, gondoltam menni fog élőben is… - nehezemre esik válaszolni, nagyon zavarban vagyok.

            - Számítógép?

            - Igen, az egy olyan dolog, ami elvégez helyetted minden olyan dolgot, ami sok időbe telne. Ráadásul kapcsolatot is tarthatsz a távoli barátaiddal a segítségével, de hiába magyarázom, nem fogod megérteni, ezt látni kell.

            Matthew sokáig hallgat és meredten bámul maga elé. Megbántottam volna ilyennel? Nem így ismertem meg. Ki tudja, kezek rá hatással lenni?

- Persze, hogy nem… hogy is érthetném?...

Kínos csend telepszik meg rajtunk, nem is akarok hozzászólni, inkább mélyen magamba szívom a cseresznye füstöt. Meglepetésemre ismét ő kezd új beszélgetésbe.

            - Szóval szeretnél megtanulni íjjal lőni?

            - Igazából nem ez volt a célom… - dünnyögöm.

Kérlek farkas, ne kérdezősködj tovább, mégis mit válaszolhatnék ezekre? Azért akartam célba lőni, hogy lenyűgözzelek, bekerüljek a hierarchiádba és segíthessek neked normálisan civilizált emberként viselkedni? 

            - Hanem mi? Valaki nem ragad csak úgy íjat. Valamit biztosan akartál.

            - Én… izé… csak szerettem volna megismerni, hogy milyen lehet a te életed. Úgy értem… milyen lehet…

            - Ölni?

Rákapom a tekintetem, ő higgadtan, meredten bámul rám. Ebben a pillanatban úgy tetszik, hogy a kitűzött célom sosem fog megvalósulni. Matthew olyan élettelen… olyan hideg. Mint egy szobor, akit a Pokol köpött föl magából. Félelmetes.

            - Gondoltam… tehát gonosznak hiszel… - elfordítja tőlem a fejét, ismét az az üres érzés telepszik meg bennem, mint első este, amikor olyan sokáig bámultuk egymást.

            - Nem, én nem…

            - Francokat nem! Azt már elhiszem, hogy nem érdekel a torz külsőm…

Ne, ne! Már megint ez a rohadt hülyeség! Mind a mai napig próbálom faggatni a falubelieket, hogy mi ez az egész, de semmi válasz! Gyűlölöm!

            - Milyen torz külső? Úgy beszélsz, mint egy agyonplasztikázott hisztigép, aki még mindig nem elégedett a testével! Az Istenért, Matthew, száznyolcvan centi vagy és csupa izom!

            - Mindegy, most ezt hagyjuk! Tehát elfogadsz engem, de azt hiszed, nem látom, hogy nézel rám, amikor vadat viszek a faluba? Ölök. Minden nap.

            Lehet, hogy nem vagyok normális, de mintha lelkiismeret furdalása lenni. Érdekes, inkább nem szólok semmit, hadd kiabálja ki magát.

            - Nem szeretem ezt! Gyűlölöm azt, hogy ezt kell tennem, de vezekelnem kell!

Összerándul a testem.

            - Hogy mi?... – halkan kérdem, nem is hallja meg.

            - Azért teszem, hogy legyen mit ennünk!

            - Én tudom… és nem is haragszom rád…

            - Akkor miért nézel rám így?

            - Hogy? Hogy nézek rád?

            - Mint mindenki más… te sem tartozol ide, mégis úgy tekintesz rám, mint egy idegenre.

            - Mert nem ismerlek…

Ködös, szürke szemei kitágulnak, az ajka résnyire nyílik, látom, ahogy benne szakad a levegő. Az arcára most rá sem ismerek, most nem egy vadállattal ülök szemben, hanem egy ijedt kisfiúval. Mégis mi van vele? Teljesen kiszámíthatatlan.