A kifejezetten jól sikerült Emilia Quinn
És az értékelhetetlenül rosszul sikerült Matthew
Amint lesz jobb, esküszöm felrakom, mert ezek borzalmasak :D
De nem húzom tovább az időt, harmadik fejezet! Jó szórakozást! :)
3.
Úgy lógok
két fa között, mintha holmi függőágy lennék, már csak az kéne, hogy a hasamra
fészkeljen egy mókuscsalád. De mégis mi ez? Mi fog velem most történni? Ha ez
egy csapda és nem a falu lakói állították, akkor… nekem végem. Nem tudom,
melyik a jobb megoldás, nyugodtan, mozdulatlanul kivárni a segítséget, vagy
kapálózni, sikítani, ahogy a torkomon kifér, hogy esetleg eloldódjanak a
kötelékek, azonban ennek megvan a veszélye. A pók is ezen az elven lel
táplálékra.
De a
klausztrofóbia erősebb annál, mintsem nyugton tudjak maradni. A tehetetlenség
érzete lyukat váj a gyomrom helyére, muszáj tennem valamit azért, hogy
megmeneküljek. Muszáj. Felemelem a csípőm, majd elernyesztem az izmaim
mindaddig, amíg elég nagy lendületet szerzek arra, hogy esetleg letörjenek a
vaskos ágak, amelyek kifeszítenek.
- Valaki!
Kérem, valaki segítsen! – kiabálok kétségbeesetten, amikor a módszerem nem
bizonyul hatékonynak. – Kérem, valaki… - elfúl a hangom, segélykérésem tompán nyeli
el a pára és a mohos fatörzs.
Nem
végezhetem így… én nem. Nekem itt dolgom van, céljaim vannak, még nem lehet
vége. Sosem így képzeltem el… Emilia Quinn kötélen feszítve lelte halálát.
Összehunyom
a szemeim, próbálom kiverni a fejemből a gondolatot, de ez sem használ,
egyetlen kép dereng most az elmém sötétjében, az pedig egy varjú, ahogy rám
száll és kutakodni kezd az arcom körül. Esélyem sem lenne elkergetni. Párszor
végigjárkál a testemen, elgyengült húsomba mar fekete csőrével, aztán
megtalálja a legpuhább, legfinomabb kezdetet a testemen, a szem…
- Hát te
meg mit csinálsz odafent? – hallatszik mélyen alólam a csatakürt rezgésű
férfihang, ami azonnal elkergeti lelkem varjúját.
- Matthew!
– ordítok sírva. – Kérlek, szedj le innen!
Innen is látom, ahogy a gondozatlan borosta alatt acélos,
elégedett mosoly húzódik, kezét a szeme fölé emeli, hogy ne süssön bele a forró
nap, ami már úgy égeti a hasam.
- Ugyan
miért szednélek? Elijesztetted a vacsorát. Hacsak nem akarsz te az lenni, azt
ajánlom, maradj fönt, mint csali – gúnyosan nevet.
- Nem
vicces… nagyon félek, kérlek szedj le – már nem tudom visszafogni magamban a
hisztériás zokogást.
Az egyik
fához lépdel, elővesz egy pengét és elvágja a kötelet, ami fogva tart engem.
Egy pillanatra azt hiszem, hogy a szemben lévő fának csapódok, kicsit fel is
sikkantok, de időben elkapja a durva anyagot és lassan ereszt, hogy fejjel
lefelé lógjak. Borzalmas érzés, teljesen ki vagyok szolgáltatva minden erőnek,
ami körülvesz. A Nap éget, a szél legapróbb fuvallatai is hatalmasat löknek
rajtam, már értem, hogy miért volt ez bevált kínzási módszer. Elvágja a másik
felét és szépen lassan a puha mohára ereszt. A csuklóim végre eloldódnak, az
arcomhoz nyúlok és eltakarom a szemeim, hogy ez a hatalmas, rendíthetetlen
farkas ne lássa, ahogy forró, sós cseppek gördülnek végig az arcomon. Fölém
lépdel, leguggol, árnyékot vet rám a testével és kicsit megböki a homlokom.
- Minden
rendben? – búgja.
Meghatottam. Kihallani a hangjából, hogy most nincs irántam
rossz szándéka, megsajnált. Nem pont ezt a reakciót akartam, de vele semmi se
sikerül. Előbb részegen összepiszkolom, majd bőgök előtte, csupa-csupa olyan
helyzet, amikor még egy gyönyörű nő is csúf. Szégyellem magam.
- Nem… azt
hittem meghalok – suttogom remegve.
- Minden
nap háromszor végigjárom a vadászhelyeim, mindenképp meglettél volna.
- Nem
tudtam, hogy a te csapdád…
Nem szól semmit, elgondolkodva hallgat.
- Fáj
valamid? – kérdi.
Megrázom a fejem. Az elillanó félelem nyomot hagyott a
testemben és most úgy érzem üres vagyok, de már nem lehet semmi baj, végre pár
órányi lógás után megnyugodhatom.
- Akkor jó
– mondja és a kötélért nyúl, én még mindig ugyanúgy fogom a fejem, mint eddig,
egészen, amíg meg nem érzem, hogy csuklóm köré erős ujjak fonódnak és kötél
tekeredik rám. Ismét.
-
M-Matthew… te mégis… mit?... – dadogom könnyes szemekkel, miközben a férfi
kezem és lábam is összekötözi. Az arcába nézek, de mintha nem is embert látnék
és nem is egy húsvér vadállatot, inkább egy kegyetlen szörnyről készült
szobrot. – Hé…
- Fogd be a
szád, vagy azt is bekötöm!
Nem szólalok többet, csak aprót sikkantok, ahogy megköti a
csomót a bokámon. Mégis mit akar tőlem, miért kötöz meg? Még nem tudtam
felkészülni a következő pánikrohamra, hisz csak most múlt el az előző, ezért
szinte fel sem fogom, hogy mi történik körülöttem, csak zihálok, pihegek és
próbálok értelmet találni a tettekben.
Miután
meggyőződik róla a férfi, hogy megmoccanni sem tudok, felemelkedik tőlem és
elégedetten végignéz engem. A kezeim imádkozásra kulcsolom össze magam előtt és
kétségbeesetten pislogok fel rá. Ismét egy olyan pillanat, amikor úgy érzem
magam miatta, mint egy kiszolgáltatott kismadár, a különbség csak az, hogy most
tényleg az is vagyok. Mit akar tenni?...
Sötétbarna
haja alól szikráznak a szürke szemek, izgatottnak tűnik, izmos teste ugrásra
készen hajol fölöttem, meredten bámul. Meg fog erőszakolni, ugye?... Itt, ezen
a puha mohán a hatalmas fák lengedező, hűst adó árnyéka alatt. Egyes esetekben
ez maga lenne a nagybetűs Romantika, de nem így, nem akaratom ellenére. Az
agyam eleget pihent az újabb pánikhoz, egyetlen pillanat alatt a testem minden
egyes idegvégződéséből szétáramlik bennem a semmi érzete. Olyan, mintha nem
feküdnék a földön, mintha lebegnék, mintha nem is léteznék és nem is léteztem
volna soha. Csak egyetlen gondolat kering a fejemben: ha végez velem, meg fog
ölni. Meghalok. Meghalok…
Az ujjaim
szétszakadnak az Istenkérő imából és fohászkodás helyett inkább védelemre
emelem a kezem. Amennyire csak lehet összehúzódom és reménykedem, hogy
láthatatlanná válok a számára. Azt mondták róla, hogy igazából kedves és jó
ember, hogy mindenkit megvéd és a babával is olyan kedves volt… lehet, hogy így
bírja ezt, hogy nőket fog el és megbecsteleníti őket.
Még mindig
nem szól semmit, kicsit, mintha gondolkodóba esett volna, talán még van esélyem
megmenekülni.
- Kérlek…
ne bánts… - francba, a hangom nem elég magabiztos, könyörgéssel nem megyek
semmire. – Nem kell bántanod…
Mélyen a
szemeimbe bámul és egy pillanatra mélységesen ellágyul a tekintete, de abban a
pillanatban össze is szedi magát, lehajol értem, majd a vállára dob, mint egy
tollakkal teli, pihekönnyű zsákot. Egyszerre nyűgöz le és rémiszt meg ez az
egyszerű mozdulat, ami másoknak szinte lehetetlen lenne. Hihetetlenül erős,
esélyem sincs bírni ellene.
Vágtatni
kezd velem a sűrű erdőn át, ami egyre sötétebb, nyirkosabb, rejtelmesebb és
minden bizonnyal veszélyesebb.
- Áruld el,
hova viszel! – kezd egy kicsit visszatérni a bátorságom. Ha bántani akart
volna, ott is lett volna rá esélye, nem kéne még beljebb vinnie a Märbe. De
akkor mégis mi fog jönni? – Nem hallod?!
- Nincs
közöd hozzá Részeges, csak fogd be a szád! – horkant és nem is lassít le.
-
Részeges?! – sikítom. – Mondd el hova viszel, mégiscsak én vagyok az áldozat!
De nem kell ezt tenned, én… fizetek neked.
- Nincs szükségem pénzre.
- Nincs szükségem pénzre.
Felemelem a fejem és próbálom az emlékezetembe vésni az
utat, hogyha menekülésre kerülne a sor, visszajussak, de túl gyorsan halad. Ha ő
nem öl meg, az erdő teszi majd.
- Akkor…
híressé, hm? Mindenki szeretne híres lenni.
Sokáig hallgat, mintha mélyre találtam volna.
- Nem kell…
- Meg
akarsz ölni?... – bukik ki belőlem a kérdés a tehetetlenségem hatására.
Matthew most először áll meg a nagy rohanás közepette,
végigcsúsztat magán, még pulcsin át is érzem minden egyes domborulatát… hű… hát
ez az az alkalom, ami nem való egy férfitest csodálásra. Megállít a földön és
döbbenten bámul a szemembe.
- Miért
ölnélek meg? – a hangjából visszhangzik az értetlenség.
- Hát…
megkötöztél, az erdő mélyére viszel… gondolom ez lesz a sorsom… - a földet
bámulom, hihetetlen, mennyire nem tudom komolyan venni ezt a súlyos dolgot a
társaságában. Miért van rám ilyen nyugtató hatással? Hisz elrabolt.
- Nem –
nyögi egyszerűen.
- Akkor…
meg fogsz rontani?
Kikerekednek a szemei és benne akad a levegő.
- Mégis
honnan szedsz ilyeneket? Nem elég, hogy Részeges, még gyengeerkölcsű is vagy?
Ilyenek manapság a manhattani lányok?
- Akkor…
mégis miért csinálod ezt? – felemelem szemmagasságba a csuklóm.
Nem próbálok elmenekülni, nehéz lenne ugrálva átszelni a
sötét erdőt és úgy érzem, amúgy sem jelent rám veszélyt, főleg ezek után.
Eszébe sem jutottak ezek a gondolatok, pedig ez lett volna az egyértelmű. Nem
értem ezt a férfit…
- Ajándék
leszel.
Meghőkölök, próbálok hátralépni, elfelejtettem, hogy ez
lehetetlen, így hátraesek, egyenesen a nedves földre.
- Hogy
micsoda? Kinek? Miért?
- Azzal ne
törődj, neked csak az a dolgod, hogy szép légy. Bár a kezed állapota sokat ront
az esztétikán. Tényleg, nem fáj, ugye?
Nagyokat
pislogok rá, tátva maradt a szám. Ez meg van húzatva!
Ismét a vállára kap ugyanazzal a hetyke mozdulattal és még
beljebb visz. Ez hülye! Hát ez komolyan nem normális! El fog adni… vagy nem is,
bocsánat, oda fog adni valakinek ajándékba! Mégis mi a jó ég ez?! Ki hitte
volna, hogy a falu jótevője nőket ajándékoz másnak! Már csak abba tudok
reménykedni, hogy a szerencsés, aki megkap engem, sem fogja értékelni eme nemes
gesztust.
Hamarosan
lassítani kezd, majd megáll.
-
Megérkeztünk – suttogja izgatott hanggal, aztán megfordít, hogy megnézhessem a
helyet, ahova megyünk.
Egy vaskos
fatörzsre épített házikó, amit már nagyrészt benőttek az erdei kúszónövények,
hm, egész tetszetős, szívesen megnézném belülről, biztos sok a benne rejlő
történet. De bolond vagyok, hisz ez lesz az otthonom ezentúl… elvileg.
- Remek és
bemehetek a magam lábán vagy beviszel?
-
Beviszlek. Az úgy elegánsabb nem?
Hangosan kifújok egy tincset a homlokomból, amivel kifejezem
az érdektelenségem a téma iránt. A ház egy kicsit elemelkedik a talajtól,
rozoga törzshöz simuló csigalépcső vezet fölfelé, elszédülök, ahogy bámulom
őket. Hallom, ahogy nyikorogva kinyílik a bejárati ajtó és Matthew boldogan
kezd bele.
- Miranda,
kedve…
Megszakad a hangja, amire én felkapom a fejem, vajon mi
történhetett? Próbálok forgolódni, hogy láthassam a jelenetet, de Matthew háta
túl széles, csak azt érzékelem, ahogy becsapja az ajtót és rohanni kezdünk
lefelé a lépcsőn, de ahogy felkukucskálok, egy nő épp kinyitja az ajtót egy
lepedőbe tekerve. Oh…
- Matt, kérlek,
várj! – kiált utána a különleges szépséget árasztó szőke hajú Miranda, de Matt
nem vesz vissza a tempóból már a lépcső alján tartunk.
- Matthew,
várd már meg! – az oldalába könyökölök, amire egy pillanat alatt a földön
találom magam, hanyatt fekve.
Egyenesen a
szemembe bámul, látszik rajta a meglepetés és a szomorúság kesernyés keveréke,
majd nekem mondja, nem a másik nőnek.
- Ostoba
részeges liba! – sziszeg , majd eltűnik a fák között.
Közben Miranda is odaért és próbálja utolérni, de a sértődött
vadállat túl veszélyes préda. Próbálok felállni, de nem megy, csak össze-vissza
forgolódásba csap át az egész. A szőke nő nagyot sóhajt, majd észrevesz engem.
- Nyugalom,
eloldozlak – leguggol mellém és pár pillanat múlva fel is szabadulok a csapdából,
a mai nap már másodszor.
- Köszönöm
– dörzsölgetem a csuklóm.
- Nem tesz
semmit… - szomorkásan búg a hangja.
Nem tudom, most mit kéne mondanom? Olyan zavartan pislogunk
egymásra, mindkettőnknek kérdései vannak, de egyikünk se mer megszólalni.
- Én… izé…
Emilia vagyok.
- Miranda –
kicsit elmosolyodik, kedvesnek látszik, ahogy felemás vastagságú ajkaival
mosolyog. Nagyon különleges a szépsége, kicsit görbe az orra és mandulavágásúak
a szemei, mintha lenne benne egy kis ázsiai vér, mégis szőke. – Szeretnél
bejönni?
- Én… nem
tudom…
- Egy tea?
Elmosolyodom.
- Köszönöm,
az jó lenne.
Ez jó ötlet volt tőle, így könnyebb lesz majd elkezdeni egy
beszélgetést, mint a földön ülve. A kis faházban ugyanúgy egyben van minden,
mint az enyémben, csak ez kör alakú és középen göcsörtös fatörzs húzódik.
Belépve azonnal egy férfit pillantok meg, épp öltözködik. Zavartan
elmosolyodik, majd int és elmegy, rá sem néz egyikünkre sem.
- Ő ki
volt? – kérdem utána mutatva.
- A…
szeretőm – nyekergi.
- Szerető?
Akkor Matthew…
- Igen, ő a
kedvesem… vagyis volt a kedvesem.
- Eh…
Össze-vissza nézegetek, miközben Miranda a konyharészre megy
és a tűz mellől elvéve egy fémkannát, teát kezd készíteni nekünk. Nem hittem
volna, hogy bele fogok pottyanni egy szerelmi háromszögbe, én, az ajándék,
akkor nyilván neki szánt. Felettébb romantikus…
Egy
asztalhoz invitál és leülünk egymással szemben.
- Szóval… -
Miranda megszakítja a hosszú, kínos csendet. – Te hogy kerülsz ide?
- Igazából
én magam sem tudom… nem vagyok idevalósi, csak lazítani jöttem, épp
Silverflowerbe tartottam, hogy telefonáljak egy ismerősömnek, amikor
eltévedtem.
- A Mär
nagyon szeszélyes… - motyogja.
- Igen…
tehát belekerültem egy csapdába, amit…
- Matt
állította?
- Igen. Pár
órát lógtam, de aztán kiszabadított, de nem vitt vissza a faluba, hanem
megkötözött és idehozott, valami olyasmit mondott, hogy… ajándék leszek.
- Ajándék?
Nekem?
- Minden
bizonnyal nem a fickónak…
A kreolbőrös arcra nézek, mindenféle érzelem fut át éppen
rajta egy pillanat alatt, gondolkozik, aztán a tenyerébe rejti el a
kétségbeesett tekintetet.
- Istenem,
Matt… - lemondó a hangja, semmi sem utal arra, hogy meglepődött volna, nem
tűnik szerelmesnek, aki épp csalódott. Tehát Matthew régebben is csinált
ilyeneket?
- Mi az?
- Vedd ezt
bóknak és kérlek, bocsáss meg neki, ő… fura.
- Vegyem
bóknak?... Miért? – hogy lehet bóknak venni azt, hogy elrabolnak?
- Azt
kértem tőle, hogy hozza el nekem a leggyönyörűbb vadat, amit valaha fogott,
olyat, amilyet még nem látott a világ – mosolyog.
Majdnem
hátradőlök a székkel. Ez lennék én?!
- Erre
idehoz egy nőt az állítólagos szerelmének… álomférfi, mi? – nevet.
- Nem… nem
igazán – levegő után kapkodok. – Tehát azért hozott engem ide, mert…
- Nálad
szebbet még nem látott. Persze ezt sosem vallaná be, hehe.
Komolyan nem tudom, hogy ezt most bóknak vegyem-e vagy sem,
de mindenestre nem vall épelméjű emberre ez a gondolkozásmód.
- Sajnálom
– motyogom.
- Mégis
mit? – Miranda tekintete ellágyul és megfogja a kezem.
- Biztosan
nem lehet jó ezt így látni és hallani, biztos egy szarvasra, vagy ilyesmire
számítottál.
Megcsóválja
a fejét.
- Nyugalom,
nincs gond, hisz látod, hogy nem voltam vele boldog…
- Ő viszont
annak tűnt… úgy értem, elrabolt érted egy nőt, hogy boldoggá tegyen.
- Emilia –
nevet. – Szerinted az ilyen normális? Matt nagyon speciális eset és képtelen a
szerelemre.
- Képtelen?
- Igen. Ő
nagyon kedves és odaadó, de egyszerűen nem érti meg, hogy egy nőnek mire van
szüksége, nem tud szerelembe hozni senkit, ő viszont rendszerint azt hiszi,
hogy az, holott nem. Valamiért őrültmód akarja ezt az érzést, de sosem árulta
el, miért. Ő olyan, mint egy falkájától elszakadt farkas. Vadnak és
megközelíthetetlennek látszik, sőt, néha egyenesen gonosznak, mintha nem
lennének benne érzelmek, de igazából… ő az, aki a legsérülékenyebb… és
szeretetre vágyik. A farkas a falkáját akarja… Matt szerelmet. Ez után fut. Ezt
kutatja és mindennél jobban vágyik rá.
Elmélázva
nézem a lányt, hihetetlen mennyire fején találtam a szöget, amikor önmagamtól
is farkasnak tituláltam be Mattet.
- És mint a
vadállat, aki évekig volt távol, nem ismeri a saját fajtája szokásait. Ő is,
mintha egy burokban élt volna egész életében és csak most jött volna ki onnan
először. Ezért lehet, hogy néha embertelenek a reakciói és ezért tarthatta azt
jó ötletnek, hogy idehozza a legszebb nőt, akit valaha látott a barátnőjének.
Nem úgy gondolkodik, mint egy civilizált ember, hanem csak úgy, elemi
ösztönből.
- És
gondolom, ez nem lehet könnyű…
- Közel
sem. Tényleg aranyos, de… én már nem tanítani akarok. Ilyen egyszerű. Meg
akartam neki mondani, hogy elég, de sajnos pont rosszkor toppant be.
- Engem meg
itt hagyott… - morgolódom.
- Ne legyél
rá mérges, kérlek. Nem tudja, mit csinál, hogy mivel sérti meg az embereket, de
idővel majd rájön és visszajön érted.
- Nem
hiszem… nem igazán kedvel.
- Miért
gondolod?
Köhintek egyet. Komolyan le akarom magam égetni minden
normális ember előtt, akikkel találkozom?
- Én… lehánytam.
- Én… lehánytam.
Miranda kék szemei kitágulnak.
- Hogy mi?
- Rosszul
voltam és ő segített… - próbálok mentegetőzni, de a nő csak nevet.
- Ne
izgulj, ez nála nem nyomós indok, hehe. Csak nem megint náthás?
Majdnem félrenyelem a teát, ahogy ezt megemlíti, alig tudom
visszafogni a röhögést.
- Komolyan
ilyen, amikor meg van fázva?
- Igen,
olyankor szuper érzékeny és mindenre dühbe gurul – kuncog. – Te türelmesnek
látszol, Emilia. Nem tanítanád egy kicsit? Tényleg nagyon jó srác lenne, csak
meg kell nevelni.
- Nem tudom…
nem tudom mit lehetne vele csinálni, egy felnőtt ember nem nagyon szokott
változtatni a szokásain.
- Olyan jó
lenne. Sokszor fogtok veszekedni, nagyon makacs, de másodszori elmondásra
általában megért mindent. Tudom, hogy nem ismersz, de nem tennéd ezt meg a
kedvemért? Te is jól járnál vele.
Nagyot
sóhajtok, nem tudom, mit kéne mondanom, mert nem nagyon tudom, mit lehetne
csinálni egy antiszociális személyiségzavaros farkassal, de túlzottan érdekel a
személyisége, hogy ne próbáljam meg. Szeretnék hozzá közel kerülni, baj nem
lehet belőle, beleszeretni nem fogok, elmondások szerint lehetetlen.
- Rendben –
elmosolyodom.
- Remek,
köszönöm.
Kis ideig hallgatunk, majd megint ő szólal meg előbb.
- Azt
mondtad, nem idevalósi vagy… - a vállait felhúzza, minden izma megfeszül.
- Nem, New
Yorkból jöttem – bólintok.
Riadtan bámul rám, hatalmas szemekkel, amelyek tompán
csillognak a halvány fényekben. Úgy bámul rám, mintha egy halottat nézne, még
mindig a lepedőben van, a sarkát gyűrögeti.
- Minden
rendben? – kérdem tőle.
- P-persze,
csak… ritkák errefelé az idegenek…
- Igen,
mindenki ezt mondja… - nehogy ő is előjöjjön azzal a szarsággal, mert már a
falra mászok tőle.
- És… hogy
tetszenek az ittlévő… emberek?
Na, tessék…
- Mindenki
nagyon kedves, csak… az egész városban és itt is, mintha óvakodnának az
idegenektől… nem értem.
- Vannak
helyek, ahol félnek az ismeretlentől – össze-vissza kapkodja a tekintetét,
mégis mi van vele?
- Figyelj,
ha zavarlak, elmehetek…
- Nem,
dehogy, csak még én sem találkoztam úgymond külföldivel és… fura… hehe.
- Akkor
miért nem utazol el? – belekortyolok a teába, majdnem olyan finom, mint Calebé.
De csak majdnem.
- Nem
lehet… - suttogja.
Megemelem a szemöldököm. Olyan rettegve ejti ki a szavakat,
mintha attól félne, hogy valaki meghallja.
-
Dehogynem. Összepakolsz egy bőröndbe és elmész, ilyen egyszerű.
-
Szerencsés vagy, Emilia – kántálja.
Nagyon riadtnak tűnik most, mindenkin ilyen reakciókat
váltok ki amikor találkozunk, legalább egy pillanatra.
- Miért?
- Mert
szabad vagy…
Elbambulok a szép nőn, nem értem, mit akar ezzel. Én ezen a
helyen egyáltalán nem értek semmit. Mindenki furán néz, furán viselkedik, az
istenért, ez csak egy erdő, nem egy börtön. Még, hogy szabad… nekem adóznom
kell, munkába kell járnom, ha nem tartom be az időrendet, ki vagyok rúgva és
számot kell adnom magamról… számot kell adnom magamról, édes basszus, Alice!
Hát ő engem komolyan meg fog ölni!
Ebben a
pillanatban határozott kopogás hallatszik az ajtón.
- Ez Matt
lesz – áll fel Miranda és odalépked.
- Nem
hiszem…
Az ajtóból mosolyog rám, majd kinyitja azt és valóban a
kócos farkas áll ott, olyan arcot vág, mint egy sértődött kisfiú.
- Matt, én… - kezdi a szokásos szöveget a szőkeség.
- Matt, én… - kezdi a szokásos szöveget a szőkeség.
Hehe, vannak dolgok, amik mindenhol ugyan olyanok.
- Ne! –
felemeli a kezét, amire a nő összeszorítja az ajkait. Azért egy kicsit
bánatosnak látszik, hiába, ha nem is szerelmet, de valamiféle gyengédséget
mégiscsak érez a férfi iránt. – Én csak a Részegesért jöttem – befelé nyújtja
bőrkesztyűs tenyerét.
Nagyon
komoly arccal néz. Ha nem hallgatom, mit mond, azt hinném, hogy felpattanunk
egy paripára és ellovaglunk a naplementében, de a szavai annyira érzéketlenek,
hogy nem a hercegnőt, hanem a dacos kislányt hozzák ki belőlem.
- Ha így
hívsz, nem megyek veled sehova – karba teszem a kezem.
Hangosan fújtat egyet, egyik lábáról áthelyezi a súlypontját
a másikra, majd zavartan újrakezdi.
- Emilia
kisasszony, kérem jöjjön velem, mert hamarosan ránk sötétedik és ha nem
sietünk, vaddisznókaja lesz belőlünk. Ellenkező esetben erőszakkal fogom
eltávolítani az ülőhelyéről.
Alig tudom
visszafojtani a nevetést, nagyon jól áll neki ez a szerep. A férfi, aki nap
mint nap vadállatok közt kockáztatja az életét és…
Az arcára
nézek, ami fátyolos, feszült és egyáltalán nem tudja, hogy kéne most kinéznie.
Elveszett, szomorú, magányos farkas…
Miranda az
ajtó árnyékában húzódik meg és összekulcsolja a kezét, a szájával artikulál: a kedvemért! Igen… tényleg segítenem
kell Matthewnak, mert ez így nem állapot. Nagyon keresi a szerelmet, biztosan
boldog akar lenni, de emiatt nem megy neki. Amíg itt vagyok, pedig úgyis van
időm…
Felpattanok,
megköszönöm Mirandának a vendéglátást, majd kimegyek egy szó nélkül, jelezve:
mehetünk. Matthew azonban habozik, nézi a nőt, szavakat keresve, a másik fél
pedig ugyan úgy bámul rá vissza, mintha egymás tükörképei lennének. Mindketten
ugyan azt akarták, de másképp. Az emberek szerelmet akarnak, minden ember ugyan
azt akarja és mégis… akkor miért olyan rohadt nehéz találnod magadnak valakit?
Ha közösek a céljaitok, miért nem illetek össze? Mi határozza ezt meg? Sokszor
miért olyannal hoz össze a sors, akinek az útja a tiéddel ellentétesen megy,
mégis érte veszel oda és csak a szívfájdalom lesz a tiéd, ő sosem. És mikor jön
el a fordulópont, amikor a párhuzamosból ellentétes lesz? Lehet, hogy ők is így
indultak? Párhuzamosként? Lehetséges és Matthew értetlensége körül fordult meg
a pálya. Ilyen egyszerű lenne? Milyen furcsa így belegondolva, egyik nap még
egymás mellett mentek, mérföldeket tesztek meg így, aztán egy áthidalhatatlan akadály
miatt az egyik elfordul, a mérföldek feleslegessé és semmivé válnak, mintha
soha nem is lettek volna, soha nem mehetsz vissza rájuk, legalább is nem vele.
Te pedig csak mész előre és reménykedsz, hogy valaki ismét beléd botlik és kis
zavaró hullámok után ő fog veled menni tovább az életed útján, mígnem ismét
szétágaztok és így tovább és így tovább… még soha nem gondoltam erre így. És
nagyon úgy tűnik, hogy mindenkinek csupán egyetlen egy nyugalma van, egyetlen
egy megálló, aki kedvesen magához szorítja és megfékezi a további értelmetlen
enyészetbe vezető vágtájában. Aki továbblép ezen a megállón, arról pedig élete
utolsó leheletéig le fognak pattanni az esetleges párhuzamosok és talán már
megpihenne abban a megállóban, de azt már rég elkerülte, visszamenni nem lehet,
hisz az idő csak egy irányba fut, akárcsak te.
- Vigyázz
magadra! – biccent végül Matthew.
- Te is… -
Miranda kesernyés mosolyt ereszt el, majd becsukja az ajtót, a farkas pedig
ismét magára maradt, lepattant róla egy párhuzamos, az eddigi mérföldek
elpárologtak.
Mindenestre
szerintem ez volt az év legelegánsabb szakítása, tisztelem Matthewt, hogy nem
rendezett jelenetet, hogy nem vert meg senkit, nem kiabált, csak kedvesen
elbocsájtotta a szerelmének hitt egyént.
- Mehetünk?
– kérdem felé fordulva.
- Persze,
csak várj egy percet! – halk a hangja, utoljára végigpillant a házikón,
biztosan szeretné így békésen megőrizni az emlékezetében, majd lemegyünk a
lépcsőn, át a sűrű, ijesztő erdőn, amiben még pár órája azt hittem, hogy Matt
egy őrült szörnyeteg, de most már teljesen mást gondolok. Nem látom annak, ő
csak egy rosszul szocializált férfi, aki talán egész idáig egy kő alatt élt.
Csak ez magyarázhatja a nemértését a dolgokban.
Lassacskán
visszaérünk a faluba, már jócskán beszürkült, de sajnos innen, a fák alól nem
látni az égbolt nagy részét. Ha már egy kicsit jobban kiismerem magam, biztos,
hogy minden este a csillagokat fogom bámulni, de most valami sokkal nagyon gonddal
kell szembesülnöm.
- A fenébe
– csettintek a nyelvemmel.
- Mi a
gond?
- Amióta
itt vagyok, nem hívtam fel a menedzserem, pedig megígértem neki, hogy minden
nap fel fogom.
- Akkor
miért nem mentél? – a hangja ismét a búsan rezgő csatakürt.
- Akartam,
de valaki csapdája elkapott… - morgolódom. – Fényes nappal is eltévedek, nem,
hogy most…
- Nagyon
kell az a telefon?
- Igen…
nagyon.
Lemondóan kifújja a levegőt, majd elkapja a kezem és magával
húz ismét a rengetegbe.
- Hé, mit
csinálsz? – zihálom. Mindig túl nagy tempót diktál.
-
Elkísérlek az erdő széléig és megvárlak. Így megfelel?
- Őőő…
igen, köszönöm – zavartan motyogom, nem hittem volna, hogy ma még ilyet is fog
tenni, azok után, hogy nem olyan rég el akart ajándékozni.
„Azért hozott ide, mert te vagy a legszebb
dolog, amit valaha látott.” Valami ilyesmit mondott Miranda. Ez tényleg így
van?... Nem látszik olyannak, akit érdekelne egy nő külseje… sem belseje. Az
összekulcsolódó ujjainkra nézek, azóta sem engedett el, érzem, ahogy kipirul az
arcom, de biztosan csak a gyors tempótól… biztosan.
A fák
ritkulni kezdenek, majd mintha elvágták volna őket megszűnnek és az Emerson
család birtokán találom magam. Matt már nem fogja a kezem, a fák mögött
húzódzkodik, mintha nem akarna abban a holdfényben fürdeni, amit nem szűrnek
meg a jótékony falevelek.
- Te nem
jössz be? – kérdem.
- Nem, én…
maradok – motyogja és pár lépéssel beljebb megy.
- Mindjárt
jövök – vetem oda, aztán besietek a házba, ahol mintha megállt volna az idő.
Az öreg
Emerson ugyan abban a piros baseballsapkában, Ben pedig ugyan abban a
bőrdzsekiben ülnek az asztalnál és kártyáznak. Amint belépek, felkapják a
fejüket és nyugodtság önti el az arcukat. Az öreg azonnal feláll és üdvözöl.
- Miss
Quinn! Azt hittük, már nem is hallunk maga felől! Végre eljön abból a nyavalyás
erdőből?
Győzelemittasan
elmosolyodom és csípőre teszem a kezem.
- Nem,
köszönöm, remekül érzem magam velük, csak telefonálni jöttem – azt a reakciót
kapom, amire számítottam, elsavanyodnak és csak intenek, hogy telefonálhatok.
Rögtön
kapok a pillanaton, a készülékhez ülök és beütöm Alice számát. Három kicsengés
után fel is veszi. Szokásos, mindig három csengetést kell várni.
- Igen? –
szól bele egy hang, de ez nem az övé, ez… egy férfié… ez… Gregory Roys, az a
fattyú! És egyben a főnököm, úgyhogy nem küldhetem el az anyjába.
- Őőő… itt…
Emilia… Quinn…
- Ja, Em! –
mondja vidáman.
Hát ebbe meg mi ütött? Sosem hívott így…
- Izé…
beszélhetnék Aliceszel?
- Épp
fürdik, de átadom neki, ha van üzeneted.
Miért ilyen rohadtul mézes-mázas a hangja és miért ő vette
fel ezt a rohadt telefont? Utálom Gregory Royst, csak hülyét csinál a
barátnőmből.
- Csak
annyit, hogy… élek.
- Oké. Megy
a munka? Tudsz szerezni ihletet?
- Igen,
nagyon szép környék. Azt is mondd meg neki, hogy amint tudom, hívom újra és…
hogy hiányzik.
- Oké –
szinte hallom a mosolyát.
- Hát akkor
hello…
-
Visszhall, Em!
Ez a nyomorult! Biztosan csak azért becézget, hogy
bevágódjon. Istenem, annyira csalódott vagyok, Aliceszel akartam beszélni, nem
ezzel a ficsúrral. Nagyot sóhajtok, megköszönöm, hogy telefonálhattam és
valamiért azt látom most az egyetlen fénysugárnak az életemben, hogy újra
visszamehetek a Märbe és a fehérhálós ágyamban alhatok. Idekint mintha minden elvesztette
volna az értelmét, a harmincfős falu ezalatt a pár nap alatt jobban hozzám
nőtt, mint Manhattan, ahol huszonhárom éve élek.
A lépteim
halkan csikorognak a nedves füvön, Matthew ezt azonnal meghallja és sötét
árnyként felemelkedik egy fa tövéből, a csukja a fején van, az arcát csak félig
világítja meg a pipájában lévő vörösen izzó dohány. Végigsimítok egy fa
törzsén, megcsapja az orrom az ázott föld mámorítóan édes, otthonos illata és
talán most először életemben igazán elevennek érzem magam. Amikor először
mentem a Märbe, motoszkált bennem egy olyan érzés, hogy révbe érkeztem és ez
most sincs másképp. Emersonék kedvesek, de egy pillanat alatt felhúztak,
akárcsak a főnököm. Odakint már semmi sem tetszik, nincsenek fák, nincs
földillat, nem csillan meg a holdfény a gyöngyös pókhálókon és nem nyugtat meg
Matt szótlansága, monoton légzése és füstjének illata. Kezdem úgy érezni, hogy
én is falkájától elszakadt vadállat vagyok, már nem tartozom a nagyvárosba és
még… még a Märbe sem igazán, de talán a tapasztalt magányos eligazgat az úton,
mígnem el nem érkezek az én érthetetlen módon istenített, ismeretlen kedvenc
erdőm utolsó megállójába és végre megnyugodhatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése