2013. június 1., szombat

(10) Amelia és a vadász {3. fejezet}

Végre sikerült nagyjából időben összehoznom egy fejezetet, ami bár nem lett túl terjedelmes, de talán nem is baj :) Igyekszem szombatonként, max vasárnap feltenni az új fejezeteket, kidolgozni egy rendszert, de sajnos ez az írásnál nem egy olyan egyszerű dolog, mert néha megy, néha nem. De most ment! :D Remélem tetszeni fog ez is, ahogy észrevettem, eddig ennek van a legnagyobb sikere, több a látogató, amióta ezt is felteszem és ennek nagyon örülök, ennek örömére csatolok pár rajzot a két főszereplőről :) 


A kifejezetten jól sikerült Emilia Quinn 

És az értékelhetetlenül rosszul sikerült Matthew
Amint lesz jobb, esküszöm felrakom, mert ezek borzalmasak :D


De nem húzom tovább az időt, harmadik fejezet! Jó szórakozást! :)




3.







            Úgy lógok két fa között, mintha holmi függőágy lennék, már csak az kéne, hogy a hasamra fészkeljen egy mókuscsalád. De mégis mi ez? Mi fog velem most történni? Ha ez egy csapda és nem a falu lakói állították, akkor… nekem végem. Nem tudom, melyik a jobb megoldás, nyugodtan, mozdulatlanul kivárni a segítséget, vagy kapálózni, sikítani, ahogy a torkomon kifér, hogy esetleg eloldódjanak a kötelékek, azonban ennek megvan a veszélye. A pók is ezen az elven lel táplálékra.


            De a klausztrofóbia erősebb annál, mintsem nyugton tudjak maradni. A tehetetlenség érzete lyukat váj a gyomrom helyére, muszáj tennem valamit azért, hogy megmeneküljek. Muszáj. Felemelem a csípőm, majd elernyesztem az izmaim mindaddig, amíg elég nagy lendületet szerzek arra, hogy esetleg letörjenek a vaskos ágak, amelyek kifeszítenek.
            - Valaki! Kérem, valaki segítsen! – kiabálok kétségbeesetten, amikor a módszerem nem bizonyul hatékonynak. – Kérem, valaki… - elfúl a hangom, segélykérésem tompán nyeli el a pára és a mohos fatörzs.
            Nem végezhetem így… én nem. Nekem itt dolgom van, céljaim vannak, még nem lehet vége. Sosem így képzeltem el… Emilia Quinn kötélen feszítve lelte halálát.
            Összehunyom a szemeim, próbálom kiverni a fejemből a gondolatot, de ez sem használ, egyetlen kép dereng most az elmém sötétjében, az pedig egy varjú, ahogy rám száll és kutakodni kezd az arcom körül. Esélyem sem lenne elkergetni. Párszor végigjárkál a testemen, elgyengült húsomba mar fekete csőrével, aztán megtalálja a legpuhább, legfinomabb kezdetet a testemen, a szem…
            - Hát te meg mit csinálsz odafent? – hallatszik mélyen alólam a csatakürt rezgésű férfihang, ami azonnal elkergeti lelkem varjúját.
            - Matthew! – ordítok sírva. – Kérlek, szedj le innen!
Innen is látom, ahogy a gondozatlan borosta alatt acélos, elégedett mosoly húzódik, kezét a szeme fölé emeli, hogy ne süssön bele a forró nap, ami már úgy égeti a hasam.
            - Ugyan miért szednélek? Elijesztetted a vacsorát. Hacsak nem akarsz te az lenni, azt ajánlom, maradj fönt, mint csali – gúnyosan nevet.
            - Nem vicces… nagyon félek, kérlek szedj le – már nem tudom visszafogni magamban a hisztériás zokogást.
            Az egyik fához lépdel, elővesz egy pengét és elvágja a kötelet, ami fogva tart engem. Egy pillanatra azt hiszem, hogy a szemben lévő fának csapódok, kicsit fel is sikkantok, de időben elkapja a durva anyagot és lassan ereszt, hogy fejjel lefelé lógjak. Borzalmas érzés, teljesen ki vagyok szolgáltatva minden erőnek, ami körülvesz. A Nap éget, a szél legapróbb fuvallatai is hatalmasat löknek rajtam, már értem, hogy miért volt ez bevált kínzási módszer. Elvágja a másik felét és szépen lassan a puha mohára ereszt. A csuklóim végre eloldódnak, az arcomhoz nyúlok és eltakarom a szemeim, hogy ez a hatalmas, rendíthetetlen farkas ne lássa, ahogy forró, sós cseppek gördülnek végig az arcomon. Fölém lépdel, leguggol, árnyékot vet rám a testével és kicsit megböki a homlokom.
            - Minden rendben? – búgja.
Meghatottam. Kihallani a hangjából, hogy most nincs irántam rossz szándéka, megsajnált. Nem pont ezt a reakciót akartam, de vele semmi se sikerül. Előbb részegen összepiszkolom, majd bőgök előtte, csupa-csupa olyan helyzet, amikor még egy gyönyörű nő is csúf. Szégyellem magam.  
            - Nem… azt hittem meghalok – suttogom remegve.
            - Minden nap háromszor végigjárom a vadászhelyeim, mindenképp meglettél volna.
            - Nem tudtam, hogy a te csapdád…
Nem szól semmit, elgondolkodva hallgat.
            - Fáj valamid? – kérdi.
Megrázom a fejem. Az elillanó félelem nyomot hagyott a testemben és most úgy érzem üres vagyok, de már nem lehet semmi baj, végre pár órányi lógás után megnyugodhatom.
            - Akkor jó – mondja és a kötélért nyúl, én még mindig ugyanúgy fogom a fejem, mint eddig, egészen, amíg meg nem érzem, hogy csuklóm köré erős ujjak fonódnak és kötél tekeredik rám. Ismét.
            - M-Matthew… te mégis… mit?... – dadogom könnyes szemekkel, miközben a férfi kezem és lábam is összekötözi. Az arcába nézek, de mintha nem is embert látnék és nem is egy húsvér vadállatot, inkább egy kegyetlen szörnyről készült szobrot. – Hé…
            - Fogd be a szád, vagy azt is bekötöm!
Nem szólalok többet, csak aprót sikkantok, ahogy megköti a csomót a bokámon. Mégis mit akar tőlem, miért kötöz meg? Még nem tudtam felkészülni a következő pánikrohamra, hisz csak most múlt el az előző, ezért szinte fel sem fogom, hogy mi történik körülöttem, csak zihálok, pihegek és próbálok értelmet találni a tettekben.
            Miután meggyőződik róla a férfi, hogy megmoccanni sem tudok, felemelkedik tőlem és elégedetten végignéz engem. A kezeim imádkozásra kulcsolom össze magam előtt és kétségbeesetten pislogok fel rá. Ismét egy olyan pillanat, amikor úgy érzem magam miatta, mint egy kiszolgáltatott kismadár, a különbség csak az, hogy most tényleg az is vagyok. Mit akar tenni?...
            Sötétbarna haja alól szikráznak a szürke szemek, izgatottnak tűnik, izmos teste ugrásra készen hajol fölöttem, meredten bámul. Meg fog erőszakolni, ugye?... Itt, ezen a puha mohán a hatalmas fák lengedező, hűst adó árnyéka alatt. Egyes esetekben ez maga lenne a nagybetűs Romantika, de nem így, nem akaratom ellenére. Az agyam eleget pihent az újabb pánikhoz, egyetlen pillanat alatt a testem minden egyes idegvégződéséből szétáramlik bennem a semmi érzete. Olyan, mintha nem feküdnék a földön, mintha lebegnék, mintha nem is léteznék és nem is léteztem volna soha. Csak egyetlen gondolat kering a fejemben: ha végez velem, meg fog ölni. Meghalok. Meghalok…
            Az ujjaim szétszakadnak az Istenkérő imából és fohászkodás helyett inkább védelemre emelem a kezem. Amennyire csak lehet összehúzódom és reménykedem, hogy láthatatlanná válok a számára. Azt mondták róla, hogy igazából kedves és jó ember, hogy mindenkit megvéd és a babával is olyan kedves volt… lehet, hogy így bírja ezt, hogy nőket fog el és megbecsteleníti őket.
            Még mindig nem szól semmit, kicsit, mintha gondolkodóba esett volna, talán még van esélyem megmenekülni.
            - Kérlek… ne bánts… - francba, a hangom nem elég magabiztos, könyörgéssel nem megyek semmire. – Nem kell bántanod…
            Mélyen a szemeimbe bámul és egy pillanatra mélységesen ellágyul a tekintete, de abban a pillanatban össze is szedi magát, lehajol értem, majd a vállára dob, mint egy tollakkal teli, pihekönnyű zsákot. Egyszerre nyűgöz le és rémiszt meg ez az egyszerű mozdulat, ami másoknak szinte lehetetlen lenne. Hihetetlenül erős, esélyem sincs bírni ellene.
            Vágtatni kezd velem a sűrű erdőn át, ami egyre sötétebb, nyirkosabb, rejtelmesebb és minden bizonnyal veszélyesebb.
            - Áruld el, hova viszel! – kezd egy kicsit visszatérni a bátorságom. Ha bántani akart volna, ott is lett volna rá esélye, nem kéne még beljebb vinnie a Märbe. De akkor mégis mi fog jönni? – Nem hallod?!
            - Nincs közöd hozzá Részeges, csak fogd be a szád! – horkant és nem is lassít le.
            - Részeges?! – sikítom. – Mondd el hova viszel, mégiscsak én vagyok az áldozat! De nem kell ezt tenned, én… fizetek neked.
            - Nincs szükségem pénzre.
Felemelem a fejem és próbálom az emlékezetembe vésni az utat, hogyha menekülésre kerülne a sor, visszajussak, de túl gyorsan halad. Ha ő nem öl meg, az erdő teszi majd.
            - Akkor… híressé, hm? Mindenki szeretne híres lenni.
Sokáig hallgat, mintha mélyre találtam volna.
            - Nem kell…
            - Meg akarsz ölni?... – bukik ki belőlem a kérdés a tehetetlenségem hatására.
Matthew most először áll meg a nagy rohanás közepette, végigcsúsztat magán, még pulcsin át is érzem minden egyes domborulatát… hű… hát ez az az alkalom, ami nem való egy férfitest csodálásra. Megállít a földön és döbbenten bámul a szemembe.
            - Miért ölnélek meg? – a hangjából visszhangzik az értetlenség.
            - Hát… megkötöztél, az erdő mélyére viszel… gondolom ez lesz a sorsom… - a földet bámulom, hihetetlen, mennyire nem tudom komolyan venni ezt a súlyos dolgot a társaságában. Miért van rám ilyen nyugtató hatással? Hisz elrabolt.
            - Nem – nyögi egyszerűen.
            - Akkor… meg fogsz rontani?
Kikerekednek a szemei és benne akad a levegő.
            - Mégis honnan szedsz ilyeneket? Nem elég, hogy Részeges, még gyengeerkölcsű is vagy? Ilyenek manapság a manhattani lányok?
            - Akkor… mégis miért csinálod ezt? – felemelem szemmagasságba a csuklóm.
Nem próbálok elmenekülni, nehéz lenne ugrálva átszelni a sötét erdőt és úgy érzem, amúgy sem jelent rám veszélyt, főleg ezek után. Eszébe sem jutottak ezek a gondolatok, pedig ez lett volna az egyértelmű. Nem értem ezt a férfit…
            - Ajándék leszel.
Meghőkölök, próbálok hátralépni, elfelejtettem, hogy ez lehetetlen, így hátraesek, egyenesen a nedves földre.
            - Hogy micsoda? Kinek? Miért?
            - Azzal ne törődj, neked csak az a dolgod, hogy szép légy. Bár a kezed állapota sokat ront az esztétikán. Tényleg, nem fáj, ugye?
            Nagyokat pislogok rá, tátva maradt a szám. Ez meg van húzatva!
Ismét a vállára kap ugyanazzal a hetyke mozdulattal és még beljebb visz. Ez hülye! Hát ez komolyan nem normális! El fog adni… vagy nem is, bocsánat, oda fog adni valakinek ajándékba! Mégis mi a jó ég ez?! Ki hitte volna, hogy a falu jótevője nőket ajándékoz másnak! Már csak abba tudok reménykedni, hogy a szerencsés, aki megkap engem, sem fogja értékelni eme nemes gesztust.
            Hamarosan lassítani kezd, majd megáll.
            - Megérkeztünk – suttogja izgatott hanggal, aztán megfordít, hogy megnézhessem a helyet, ahova megyünk.
            Egy vaskos fatörzsre épített házikó, amit már nagyrészt benőttek az erdei kúszónövények, hm, egész tetszetős, szívesen megnézném belülről, biztos sok a benne rejlő történet. De bolond vagyok, hisz ez lesz az otthonom ezentúl… elvileg.
            - Remek és bemehetek a magam lábán vagy beviszel?
            - Beviszlek. Az úgy elegánsabb nem?
Hangosan kifújok egy tincset a homlokomból, amivel kifejezem az érdektelenségem a téma iránt. A ház egy kicsit elemelkedik a talajtól, rozoga törzshöz simuló csigalépcső vezet fölfelé, elszédülök, ahogy bámulom őket. Hallom, ahogy nyikorogva kinyílik a bejárati ajtó és Matthew boldogan kezd bele.
            - Miranda, kedve…
Megszakad a hangja, amire én felkapom a fejem, vajon mi történhetett? Próbálok forgolódni, hogy láthassam a jelenetet, de Matthew háta túl széles, csak azt érzékelem, ahogy becsapja az ajtót és rohanni kezdünk lefelé a lépcsőn, de ahogy felkukucskálok, egy nő épp kinyitja az ajtót egy lepedőbe tekerve. Oh…
            - Matt, kérlek, várj! – kiált utána a különleges szépséget árasztó szőke hajú Miranda, de Matt nem vesz vissza a tempóból már a lépcső alján tartunk.
            - Matthew, várd már meg! – az oldalába könyökölök, amire egy pillanat alatt a földön találom magam, hanyatt fekve.
            Egyenesen a szemembe bámul, látszik rajta a meglepetés és a szomorúság kesernyés keveréke, majd nekem mondja, nem a másik nőnek.
            - Ostoba részeges liba! – sziszeg , majd eltűnik a fák között.
Közben Miranda is odaért és próbálja utolérni, de a sértődött vadállat túl veszélyes préda. Próbálok felállni, de nem megy, csak össze-vissza forgolódásba csap át az egész. A szőke nő nagyot sóhajt, majd észrevesz engem.
            - Nyugalom, eloldozlak – leguggol mellém és pár pillanat múlva fel is szabadulok a csapdából, a mai nap már másodszor.
            - Köszönöm – dörzsölgetem a csuklóm.
            - Nem tesz semmit… - szomorkásan búg a hangja.
Nem tudom, most mit kéne mondanom? Olyan zavartan pislogunk egymásra, mindkettőnknek kérdései vannak, de egyikünk se mer megszólalni.
            - Én… izé… Emilia vagyok.
            - Miranda – kicsit elmosolyodik, kedvesnek látszik, ahogy felemás vastagságú ajkaival mosolyog. Nagyon különleges a szépsége, kicsit görbe az orra és mandulavágásúak a szemei, mintha lenne benne egy kis ázsiai vér, mégis szőke. – Szeretnél bejönni?
            - Én… nem tudom…
            - Egy tea?
Elmosolyodom.
            - Köszönöm, az jó lenne.
Ez jó ötlet volt tőle, így könnyebb lesz majd elkezdeni egy beszélgetést, mint a földön ülve. A kis faházban ugyanúgy egyben van minden, mint az enyémben, csak ez kör alakú és középen göcsörtös fatörzs húzódik. Belépve azonnal egy férfit pillantok meg, épp öltözködik. Zavartan elmosolyodik, majd int és elmegy, rá sem néz egyikünkre sem.
            - Ő ki volt? – kérdem utána mutatva.
            - A… szeretőm – nyekergi.
            - Szerető? Akkor Matthew…
            - Igen, ő a kedvesem… vagyis volt a kedvesem.
            - Eh…
Össze-vissza nézegetek, miközben Miranda a konyharészre megy és a tűz mellől elvéve egy fémkannát, teát kezd készíteni nekünk. Nem hittem volna, hogy bele fogok pottyanni egy szerelmi háromszögbe, én, az ajándék, akkor nyilván neki szánt. Felettébb romantikus…
            Egy asztalhoz invitál és leülünk egymással szemben.
            - Szóval… - Miranda megszakítja a hosszú, kínos csendet. – Te hogy kerülsz ide?
            - Igazából én magam sem tudom… nem vagyok idevalósi, csak lazítani jöttem, épp Silverflowerbe tartottam, hogy telefonáljak egy ismerősömnek, amikor eltévedtem.
            - A Mär nagyon szeszélyes… - motyogja.
            - Igen… tehát belekerültem egy csapdába, amit…
            - Matt állította?
            - Igen. Pár órát lógtam, de aztán kiszabadított, de nem vitt vissza a faluba, hanem megkötözött és idehozott, valami olyasmit mondott, hogy… ajándék leszek.
            - Ajándék? Nekem?
            - Minden bizonnyal nem a fickónak…
A kreolbőrös arcra nézek, mindenféle érzelem fut át éppen rajta egy pillanat alatt, gondolkozik, aztán a tenyerébe rejti el a kétségbeesett tekintetet.
            - Istenem, Matt… - lemondó a hangja, semmi sem utal arra, hogy meglepődött volna, nem tűnik szerelmesnek, aki épp csalódott. Tehát Matthew régebben is csinált ilyeneket?
            - Mi az?
            - Vedd ezt bóknak és kérlek, bocsáss meg neki, ő… fura.
            - Vegyem bóknak?... Miért? – hogy lehet bóknak venni azt, hogy elrabolnak?
            - Azt kértem tőle, hogy hozza el nekem a leggyönyörűbb vadat, amit valaha fogott, olyat, amilyet még nem látott a világ – mosolyog.
            Majdnem hátradőlök a székkel. Ez lennék én?!
            - Erre idehoz egy nőt az állítólagos szerelmének… álomférfi, mi? – nevet.
            - Nem… nem igazán – levegő után kapkodok. – Tehát azért hozott engem ide, mert…
            - Nálad szebbet még nem látott. Persze ezt sosem vallaná be, hehe.
Komolyan nem tudom, hogy ezt most bóknak vegyem-e vagy sem, de mindenestre nem vall épelméjű emberre ez a gondolkozásmód.
            - Sajnálom – motyogom.
            - Mégis mit? – Miranda tekintete ellágyul és megfogja a kezem.
            - Biztosan nem lehet jó ezt így látni és hallani, biztos egy szarvasra, vagy ilyesmire számítottál.
            Megcsóválja a fejét.
            - Nyugalom, nincs gond, hisz látod, hogy nem voltam vele boldog…
            - Ő viszont annak tűnt… úgy értem, elrabolt érted egy nőt, hogy boldoggá tegyen.
            - Emilia – nevet. – Szerinted az ilyen normális? Matt nagyon speciális eset és képtelen a szerelemre.
            - Képtelen?
            - Igen. Ő nagyon kedves és odaadó, de egyszerűen nem érti meg, hogy egy nőnek mire van szüksége, nem tud szerelembe hozni senkit, ő viszont rendszerint azt hiszi, hogy az, holott nem. Valamiért őrültmód akarja ezt az érzést, de sosem árulta el, miért. Ő olyan, mint egy falkájától elszakadt farkas. Vadnak és megközelíthetetlennek látszik, sőt, néha egyenesen gonosznak, mintha nem lennének benne érzelmek, de igazából… ő az, aki a legsérülékenyebb… és szeretetre vágyik. A farkas a falkáját akarja… Matt szerelmet. Ez után fut. Ezt kutatja és mindennél jobban vágyik rá.
            Elmélázva nézem a lányt, hihetetlen mennyire fején találtam a szöget, amikor önmagamtól is farkasnak tituláltam be Mattet.
            - És mint a vadállat, aki évekig volt távol, nem ismeri a saját fajtája szokásait. Ő is, mintha egy burokban élt volna egész életében és csak most jött volna ki onnan először. Ezért lehet, hogy néha embertelenek a reakciói és ezért tarthatta azt jó ötletnek, hogy idehozza a legszebb nőt, akit valaha látott a barátnőjének. Nem úgy gondolkodik, mint egy civilizált ember, hanem csak úgy, elemi ösztönből.
            - És gondolom, ez nem lehet könnyű…
            - Közel sem. Tényleg aranyos, de… én már nem tanítani akarok. Ilyen egyszerű. Meg akartam neki mondani, hogy elég, de sajnos pont rosszkor toppant be.
            - Engem meg itt hagyott… - morgolódom.
            - Ne legyél rá mérges, kérlek. Nem tudja, mit csinál, hogy mivel sérti meg az embereket, de idővel majd rájön és visszajön érted.
            - Nem hiszem… nem igazán kedvel.
            - Miért gondolod?
Köhintek egyet. Komolyan le akarom magam égetni minden normális ember előtt, akikkel találkozom?
            - Én… lehánytam.
Miranda kék szemei kitágulnak.
            - Hogy mi?
            - Rosszul voltam és ő segített… - próbálok mentegetőzni, de a nő csak nevet.
            - Ne izgulj, ez nála nem nyomós indok, hehe. Csak nem megint náthás?
Majdnem félrenyelem a teát, ahogy ezt megemlíti, alig tudom visszafogni a röhögést.
            - Komolyan ilyen, amikor meg van fázva?
            - Igen, olyankor szuper érzékeny és mindenre dühbe gurul – kuncog. – Te türelmesnek látszol, Emilia. Nem tanítanád egy kicsit? Tényleg nagyon jó srác lenne, csak meg kell nevelni.
            - Nem tudom… nem tudom mit lehetne vele csinálni, egy felnőtt ember nem nagyon szokott változtatni a szokásain.            
            - Olyan jó lenne. Sokszor fogtok veszekedni, nagyon makacs, de másodszori elmondásra általában megért mindent. Tudom, hogy nem ismersz, de nem tennéd ezt meg a kedvemért? Te is jól járnál vele.
            Nagyot sóhajtok, nem tudom, mit kéne mondanom, mert nem nagyon tudom, mit lehetne csinálni egy antiszociális személyiségzavaros farkassal, de túlzottan érdekel a személyisége, hogy ne próbáljam meg. Szeretnék hozzá közel kerülni, baj nem lehet belőle, beleszeretni nem fogok, elmondások szerint lehetetlen.
            - Rendben – elmosolyodom.
            - Remek, köszönöm.
Kis ideig hallgatunk, majd megint ő szólal meg előbb.
            - Azt mondtad, nem idevalósi vagy… - a vállait felhúzza, minden izma megfeszül.
            - Nem, New Yorkból jöttem – bólintok.
Riadtan bámul rám, hatalmas szemekkel, amelyek tompán csillognak a halvány fényekben. Úgy bámul rám, mintha egy halottat nézne, még mindig a lepedőben van, a sarkát gyűrögeti.
            - Minden rendben? – kérdem tőle.
            - P-persze, csak… ritkák errefelé az idegenek…
            - Igen, mindenki ezt mondja… - nehogy ő is előjöjjön azzal a szarsággal, mert már a falra mászok tőle.
            - És… hogy tetszenek az ittlévő… emberek?
Na, tessék…
            - Mindenki nagyon kedves, csak… az egész városban és itt is, mintha óvakodnának az idegenektől… nem értem.
            - Vannak helyek, ahol félnek az ismeretlentől – össze-vissza kapkodja a tekintetét, mégis mi van vele?
            - Figyelj, ha zavarlak, elmehetek…
            - Nem, dehogy, csak még én sem találkoztam úgymond külföldivel és… fura… hehe.
            - Akkor miért nem utazol el? – belekortyolok a teába, majdnem olyan finom, mint Calebé. De csak majdnem.
            - Nem lehet… - suttogja.
Megemelem a szemöldököm. Olyan rettegve ejti ki a szavakat, mintha attól félne, hogy valaki meghallja.
            - Dehogynem. Összepakolsz egy bőröndbe és elmész, ilyen egyszerű.
            - Szerencsés vagy, Emilia – kántálja.
Nagyon riadtnak tűnik most, mindenkin ilyen reakciókat váltok ki amikor találkozunk, legalább egy pillanatra.   
            - Miért?
            - Mert szabad vagy…
Elbambulok a szép nőn, nem értem, mit akar ezzel. Én ezen a helyen egyáltalán nem értek semmit. Mindenki furán néz, furán viselkedik, az istenért, ez csak egy erdő, nem egy börtön. Még, hogy szabad… nekem adóznom kell, munkába kell járnom, ha nem tartom be az időrendet, ki vagyok rúgva és számot kell adnom magamról… számot kell adnom magamról, édes basszus, Alice! Hát ő engem komolyan meg fog ölni!
            Ebben a pillanatban határozott kopogás hallatszik az ajtón.
            - Ez Matt lesz – áll fel Miranda és odalépked.
            - Nem hiszem…
Az ajtóból mosolyog rám, majd kinyitja azt és valóban a kócos farkas áll ott, olyan arcot vág, mint egy sértődött kisfiú.
            - Matt, én… - kezdi a szokásos szöveget a szőkeség.
Hehe, vannak dolgok, amik mindenhol ugyan olyanok.
            - Ne! – felemeli a kezét, amire a nő összeszorítja az ajkait. Azért egy kicsit bánatosnak látszik, hiába, ha nem is szerelmet, de valamiféle gyengédséget mégiscsak érez a férfi iránt. – Én csak a Részegesért jöttem – befelé nyújtja bőrkesztyűs tenyerét.
            Nagyon komoly arccal néz. Ha nem hallgatom, mit mond, azt hinném, hogy felpattanunk egy paripára és ellovaglunk a naplementében, de a szavai annyira érzéketlenek, hogy nem a hercegnőt, hanem a dacos kislányt hozzák ki belőlem.
            - Ha így hívsz, nem megyek veled sehova – karba teszem a kezem.
Hangosan fújtat egyet, egyik lábáról áthelyezi a súlypontját a másikra, majd zavartan újrakezdi.
            - Emilia kisasszony, kérem jöjjön velem, mert hamarosan ránk sötétedik és ha nem sietünk, vaddisznókaja lesz belőlünk. Ellenkező esetben erőszakkal fogom eltávolítani az ülőhelyéről.
            Alig tudom visszafojtani a nevetést, nagyon jól áll neki ez a szerep. A férfi, aki nap mint nap vadállatok közt kockáztatja az életét és…
            Az arcára nézek, ami fátyolos, feszült és egyáltalán nem tudja, hogy kéne most kinéznie. Elveszett, szomorú, magányos farkas…
            Miranda az ajtó árnyékában húzódik meg és összekulcsolja a kezét, a szájával artikulál: a kedvemért! Igen… tényleg segítenem kell Matthewnak, mert ez így nem állapot. Nagyon keresi a szerelmet, biztosan boldog akar lenni, de emiatt nem megy neki. Amíg itt vagyok, pedig úgyis van időm…
            Felpattanok, megköszönöm Mirandának a vendéglátást, majd kimegyek egy szó nélkül, jelezve: mehetünk. Matthew azonban habozik, nézi a nőt, szavakat keresve, a másik fél pedig ugyan úgy bámul rá vissza, mintha egymás tükörképei lennének. Mindketten ugyan azt akarták, de másképp. Az emberek szerelmet akarnak, minden ember ugyan azt akarja és mégis… akkor miért olyan rohadt nehéz találnod magadnak valakit? Ha közösek a céljaitok, miért nem illetek össze? Mi határozza ezt meg? Sokszor miért olyannal hoz össze a sors, akinek az útja a tiéddel ellentétesen megy, mégis érte veszel oda és csak a szívfájdalom lesz a tiéd, ő sosem. És mikor jön el a fordulópont, amikor a párhuzamosból ellentétes lesz? Lehet, hogy ők is így indultak? Párhuzamosként? Lehetséges és Matthew értetlensége körül fordult meg a pálya. Ilyen egyszerű lenne? Milyen furcsa így belegondolva, egyik nap még egymás mellett mentek, mérföldeket tesztek meg így, aztán egy áthidalhatatlan akadály miatt az egyik elfordul, a mérföldek feleslegessé és semmivé válnak, mintha soha nem is lettek volna, soha nem mehetsz vissza rájuk, legalább is nem vele. Te pedig csak mész előre és reménykedsz, hogy valaki ismét beléd botlik és kis zavaró hullámok után ő fog veled menni tovább az életed útján, mígnem ismét szétágaztok és így tovább és így tovább… még soha nem gondoltam erre így. És nagyon úgy tűnik, hogy mindenkinek csupán egyetlen egy nyugalma van, egyetlen egy megálló, aki kedvesen magához szorítja és megfékezi a további értelmetlen enyészetbe vezető vágtájában. Aki továbblép ezen a megállón, arról pedig élete utolsó leheletéig le fognak pattanni az esetleges párhuzamosok és talán már megpihenne abban a megállóban, de azt már rég elkerülte, visszamenni nem lehet, hisz az idő csak egy irányba fut, akárcsak te. 
            - Vigyázz magadra! – biccent végül Matthew.
            - Te is… - Miranda kesernyés mosolyt ereszt el, majd becsukja az ajtót, a farkas pedig ismét magára maradt, lepattant róla egy párhuzamos, az eddigi mérföldek elpárologtak.
            Mindenestre szerintem ez volt az év legelegánsabb szakítása, tisztelem Matthewt, hogy nem rendezett jelenetet, hogy nem vert meg senkit, nem kiabált, csak kedvesen elbocsájtotta a szerelmének hitt egyént.
            - Mehetünk? – kérdem felé fordulva.  
            - Persze, csak várj egy percet! – halk a hangja, utoljára végigpillant a házikón, biztosan szeretné így békésen megőrizni az emlékezetében, majd lemegyünk a lépcsőn, át a sűrű, ijesztő erdőn, amiben még pár órája azt hittem, hogy Matt egy őrült szörnyeteg, de most már teljesen mást gondolok. Nem látom annak, ő csak egy rosszul szocializált férfi, aki talán egész idáig egy kő alatt élt. Csak ez magyarázhatja a nemértését a dolgokban.
            Lassacskán visszaérünk a faluba, már jócskán beszürkült, de sajnos innen, a fák alól nem látni az égbolt nagy részét. Ha már egy kicsit jobban kiismerem magam, biztos, hogy minden este a csillagokat fogom bámulni, de most valami sokkal nagyon gonddal kell szembesülnöm.
            - A fenébe – csettintek a nyelvemmel.
            - Mi a gond?
            - Amióta itt vagyok, nem hívtam fel a menedzserem, pedig megígértem neki, hogy minden nap fel fogom.
            - Akkor miért nem mentél? – a hangja ismét a búsan rezgő csatakürt.
            - Akartam, de valaki csapdája elkapott… - morgolódom. – Fényes nappal is eltévedek, nem, hogy most…
            - Nagyon kell az a telefon?
            - Igen… nagyon.
Lemondóan kifújja a levegőt, majd elkapja a kezem és magával húz ismét a rengetegbe.
            - Hé, mit csinálsz? – zihálom. Mindig túl nagy tempót diktál.
            - Elkísérlek az erdő széléig és megvárlak. Így megfelel?
            - Őőő… igen, köszönöm – zavartan motyogom, nem hittem volna, hogy ma még ilyet is fog tenni, azok után, hogy nem olyan rég el akart ajándékozni.
            „Azért hozott ide, mert te vagy a legszebb dolog, amit valaha látott.” Valami ilyesmit mondott Miranda. Ez tényleg így van?... Nem látszik olyannak, akit érdekelne egy nő külseje… sem belseje. Az összekulcsolódó ujjainkra nézek, azóta sem engedett el, érzem, ahogy kipirul az arcom, de biztosan csak a gyors tempótól… biztosan.
            A fák ritkulni kezdenek, majd mintha elvágták volna őket megszűnnek és az Emerson család birtokán találom magam. Matt már nem fogja a kezem, a fák mögött húzódzkodik, mintha nem akarna abban a holdfényben fürdeni, amit nem szűrnek meg a jótékony falevelek.
            - Te nem jössz be? – kérdem.
            - Nem, én… maradok – motyogja és pár lépéssel beljebb megy.
            - Mindjárt jövök – vetem oda, aztán besietek a házba, ahol mintha megállt volna az idő.
            Az öreg Emerson ugyan abban a piros baseballsapkában, Ben pedig ugyan abban a bőrdzsekiben ülnek az asztalnál és kártyáznak. Amint belépek, felkapják a fejüket és nyugodtság önti el az arcukat. Az öreg azonnal feláll és üdvözöl.
            - Miss Quinn! Azt hittük, már nem is hallunk maga felől! Végre eljön abból a nyavalyás erdőből?
            Győzelemittasan elmosolyodom és csípőre teszem a kezem.
            - Nem, köszönöm, remekül érzem magam velük, csak telefonálni jöttem – azt a reakciót kapom, amire számítottam, elsavanyodnak és csak intenek, hogy telefonálhatok.
            Rögtön kapok a pillanaton, a készülékhez ülök és beütöm Alice számát. Három kicsengés után fel is veszi. Szokásos, mindig három csengetést kell várni.
            - Igen? – szól bele egy hang, de ez nem az övé, ez… egy férfié… ez… Gregory Roys, az a fattyú! És egyben a főnököm, úgyhogy nem küldhetem el az anyjába.
            - Őőő… itt… Emilia… Quinn…
            - Ja, Em! – mondja vidáman.
Hát ebbe meg mi ütött? Sosem hívott így…
            - Izé… beszélhetnék Aliceszel?
            - Épp fürdik, de átadom neki, ha van üzeneted.
Miért ilyen rohadtul mézes-mázas a hangja és miért ő vette fel ezt a rohadt telefont? Utálom Gregory Royst, csak hülyét csinál a barátnőmből.
            - Csak annyit, hogy… élek.
            - Oké. Megy a munka? Tudsz szerezni ihletet?
            - Igen, nagyon szép környék. Azt is mondd meg neki, hogy amint tudom, hívom újra és… hogy hiányzik.
            - Oké – szinte hallom a mosolyát.
            - Hát akkor hello…
            - Visszhall, Em!
Ez a nyomorult! Biztosan csak azért becézget, hogy bevágódjon. Istenem, annyira csalódott vagyok, Aliceszel akartam beszélni, nem ezzel a ficsúrral. Nagyot sóhajtok, megköszönöm, hogy telefonálhattam és valamiért azt látom most az egyetlen fénysugárnak az életemben, hogy újra visszamehetek a Märbe és a fehérhálós ágyamban alhatok. Idekint mintha minden elvesztette volna az értelmét, a harmincfős falu ezalatt a pár nap alatt jobban hozzám nőtt, mint Manhattan, ahol huszonhárom éve élek.         
            A lépteim halkan csikorognak a nedves füvön, Matthew ezt azonnal meghallja és sötét árnyként felemelkedik egy fa tövéből, a csukja a fején van, az arcát csak félig világítja meg a pipájában lévő vörösen izzó dohány. Végigsimítok egy fa törzsén, megcsapja az orrom az ázott föld mámorítóan édes, otthonos illata és talán most először életemben igazán elevennek érzem magam. Amikor először mentem a Märbe, motoszkált bennem egy olyan érzés, hogy révbe érkeztem és ez most sincs másképp. Emersonék kedvesek, de egy pillanat alatt felhúztak, akárcsak a főnököm. Odakint már semmi sem tetszik, nincsenek fák, nincs földillat, nem csillan meg a holdfény a gyöngyös pókhálókon és nem nyugtat meg Matt szótlansága, monoton légzése és füstjének illata. Kezdem úgy érezni, hogy én is falkájától elszakadt vadállat vagyok, már nem tartozom a nagyvárosba és még… még a Märbe sem igazán, de talán a tapasztalt magányos eligazgat az úton, mígnem el nem érkezek az én érthetetlen módon istenített, ismeretlen kedvenc erdőm utolsó megállójába és végre megnyugodhatom.  

Nincsenek megjegyzések: