2013. augusztus 24., szombat

(21) Tizenkét halott sárkány {prológus}

A fejezet (oldalt) frissítve, javítva lett, pontosabban a két főhős első személyes találkozását, beszélgetésüket alakítottam át! Elnézést kérek mindenkitől, többet ilyen nem fordul elő! 

 Tovább a fejezetre >>

Sziasztok :)
A mai napra egy új történettel készültem, és előre elmondom, ez nem azt jelenti, hogy nem fogom folytatni Emiliáékat, jövő héten ismét azzal jövök, de bevallom őszintén, hogy ezen a héten valamiért nem tudtam bennük gondolkodni :/ Elkeseredésre nincs ok, nem maradnak abba :)
De lássuk az új történetet! Leginkább misztikus-kalandnak tudnám leírni egy kis történelmi ízzel, csipetnyi romantikával :) Az első alkotásom, amit E/3-ban és múltidőben írok, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre :)
Hogy ne legyen akkora kavarodás, a Főoldalra csak a prológust teszem ki, az egész fejezetet oldalt találjátok meg! 

Illetve, ha járnak itt Vámpírnaplók fanok, azoknak előre szeretném jelezni, hogy az Ian-Nina páros pusztán a véletlen műve! :D
Szeretném azt is hozzátenni, hogy az írói szabadság jegyében megváltoztattam pár dolgot, hisz nem vagyok járatos a Yale területén, a neten meg szinte semmi használhatót nem találtam, kérlek, ezt nézzétek el nekem :)
Tehát jó olvasást kívánok ehhez a kis ízelítőhöz, ami a Tizenkét halott sárkány címet viseli! :) 

       Véleményt nyilvánítani és osztani ér! :D


UI.: az esetleges kisebb hibák korrigálására később kerül sor, sajnos nem találtam tesztolvasókat :(  De ha éreztek kedvet arra, hogy ti azok legyetek, akkor nyugodtan jelezzetek :)








Tizenkét halott sárkány

Prológus 



            A férfi egy hatalmas kandalló előtt állt, a szemüvegén megcsillantak a narancssárga lángnyelvek. Bordó köntösében gyönyörködött a falon lógó térképben, amire talán egy ősi, rég elfeledett földrész domborzata volt rajzolva, közben időről-időre beleszívott a pipájába. A titkárnője csupán pár perce ébresztette fel, és, ha ez nem lenne elég, meg is váratták. De mindez nem zavarta az idősödő professzort, hisz az új hírek sokkal fontosabbak voltak bármi másnál a világon.
            Kisvártatva három ember lépett be a hatalmas szobába, a legkisebb csodálkozó hangon sóhajtott. Az alig tizenhárom éves lány még sosem járt ezen a helyen, de mélységesen lenyűgözték a kitömött vadállatok, a falról lógó agyarak és csontok. Két oldalról szülei fogták közre, akik kötelességtudóan vezették lányukat a pipázó férfi elé.
            – Örülök, hogy megérkeztek! – fordult feléjük kissé komor arccal a professzor.
            – Elnézést kérünk a késésért, de nem számítottunk ilyen késői hívásra – mentegetőzött az apa.
            – Semmi gond – enyhült meg a morc ember, majd a mézszőke hajú lányra vetette pillantását. – Elég okos?
            – A legokosabb az osztályában – biccentett büszkén a szintén szőke édesanya.
            – Akkor úgy neveljétek, hogy a Yale-re fog járni!
            – De uram, miért ilyen sürgős? – kíváncsiskodott a széles vállú férfi, aki ugyanazon az egyetemen tanít, ahova most a lányát is járatni akarják.
            – Felébredtek, Edward – jelentette ki monoton hangon. – Pár órája jelzett a beépített nővér, hogy felébredtek… azóta a műszerészek is jelentették, hogy az orichalcum aktiválódott.
            A két szülő arcából kifutott a vér, leányuknak viszont fogalma sem volt arról, mi történik körülötte. Ő csak azért mérges, mert elrángatták a legjobb barátnője pizsamapartijáról. (az előbb úgy tűnt, hogy lenyűgözi amit lát, és most mérges?)
            – Felébredtek? – szédelgett Sonja, aki kétségbeesetten férje karjába kapaszkodott.
            – Úgy tűnik, az istenek a mi generációnkat választották a feladat végrehajtásához – mosolygott a professzor.
            – De uram, az előbb azt említette, hogy mindketten!
            – Igen, Edward… és itt van a bökkenő. Azt hiszik egymásról, hogy testvérek.
            – Micsoda?! – sikoltott fel a csinos nő. – Most mihez fogunk kezdeni, Robert? – kérdezte félelemmel teli hangon.
            – Meg kell védenünk a Voynich- kéziratot… most ez a legtöbb, amit tehetünk.
            – Nem hagyhatjuk, hogy azok ketten összemelegedjenek! – tiltakozott a nő. – Még belegondolni is gyomorforgató!
            – Én is tudom! – dörrent rá homlokráncolva a professzor. – Ez a helyzet épp úgy nem tetszik nekem se, mint neked! De gondolj bele, mi lenne, ha azonnal megtudnák, hogy kik is ők valójában? Valószínűleg elmegyógyintézetben lyukadnának ki, velünk együtt! Várnunk kell, Sonja! – az őszes hajú férfi a fiatal leány elé guggolt, akiből már rég elszállt a méreg, és inkább félt helyette – Meg kell nyugodnunk!
            – Engem jobban érdekelne, hogy miért pont minket hívtál, Robert?
            A professzor, mintha meg sem hallotta volna a féltő apa kérdését, a bordó bársonyköpeny egyik zsebéből előhúzott egy nyakéket, és a lány felé tartotta.
            – Szeretnéd ezt megkapni, Nina?
            – Honnan tudja a nevem?! – csodálkozott el a szőkeség.
            – Hamarosan mindenki megtudja a neved! – mondta a férfi, miközben a tenyerében ott csillogott a fekete, csepp alakú kő.
            Edward Robert vállára tette a kezét.
            – Még túl fiatal a beavatáshoz – suttogta.
            – Nincs vesztegetni való időnk! Végre találtunk valódi ónixot, nem azt a bazári vackot, amit mindenhol megtalálsz!
            – Igazi ónix? – csodálkozott a férfi, de a professzor ügyet sem vetett rá.
            – A ti lányotokat találtam a legmegfelelőbbnek arra, hogy egy nap, majd ráébressze őt a mivoltára. És biztosra veszem, hogy nem tévedek, hisz Nina a bak csillagjegyben született, és pont most leltünk rá a hozzá illő kőre. Ekkora véletlen nincs! Bár most még kissé visszahúzódó, mire felnő, becsületes és hűséges nő válik belőle, és ebben az ónix, ez a ritka kő, csak még inkább segíteni fogja. Nem lesz neki könnyű…
            – Nem vagyok benne biztos, hogy mi ezt akarjuk, Robert! Nem ezt az utat szántuk neki – dörmögte a sötéthajú férfi.
            – Ha valaki, akkor csak Nina bírja ki az ezzel járó terhet. A nyakék majd átsegíti őt a nehéz időszakokon. Rengeteg minden múlik ezen, ti is tudjátok… végre célegyenesbe értünk, most nem fordulhatunk vissza!
            A szülők egymásra néztek, pontosan tudták, hogy a professzornak igaza van. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a rengeteg embert, akik a célért áldozták fel életüket.
            – Szeretném, ha minél okosabb ifjú hölgy lenne, s miután végez az egyetemen,(azután majd) a könyvtárban vigyázna a Voynich-ra! Edward, Sonja, legyetek büszkék a lányotokra! – mosolygott kedvesen Robert.
            Nina sötétbarna szemei félve, de egyben kíváncsian ragyogtak az enyhén ráncos arcra. Izgatott volt, ezt nem tagadhatta, és bár nem értette, miről folyik a csevej körülötte, a feketén csillogó ónix nyaklánc annyira vonzotta magához, hogy érezte, képes érte bármit megtenni, csakhogy végre a kezében tarthassa.
            – Én… szeretném a nyakláncot – hebegte, majd kivette Robert kezéből, és szorosan a markába szorította a hideg követ.
            A professzor elégedetten megpaskolta a leány fejét, ezután felegyenesedett.
            – Törekedjetek arra, hogy Ninának minél nyugodtabb, boldogabb élete legyen!
            – A szülei vagyunk, ez természetes! – jelentette ki Sonja. – Ezen kívül még mit tehetünk?
            – Egyelőre nem lépünk… azok ketten hadd éljék a maguk kis világát.
            – Mit hisznek, miért voltak kómában?
            – A kórlapjukra az van írva, hogy autóbalesetet szenvedtek.
            – Hisz nem is tudják, mi az az autó! – csóválta a fejét az egyetemi tanár.
            – Majd megmagyarázzuk egy kis emlékezetkieséssel, idővel úgyis meg fogják tanulni, hisz tudod mekkora az intelligenciájuk!
            – Igazad van… – bólintott Edward.
Robert elégedetten végigfuttatta tekintetét a családon, a hatalmas nappaliján, majd nagyot sóhajtott.
            – Végre… több, mint tízezer év várakozás után… elkezdődött! 

Nincsenek megjegyzések: