2013. augusztus 17., szombat

(20) Amelia és a vadász {12. fejezet}

Nehéz volt a mai fejezetet megalkotni, mert eredeti terveim szerint elkezdtem volna egy új történetet, azon dolgoztam a héten, de Emiliáék túlságosan is a fejemben ragadtak, és nem tudtam tőlük megszabadulni :) Így tulajdonképp egy nap leforgása alatt írtam meg a mai adagot, de szerintem elég jó lett :) 
Olvassátok, véleményezzétek bátran, remélem tetszeni fog :) 






12.





            A szívem hangosan kalapál, valahonnan mélyről az ösztöneim kiabálnak, hogy meneküljek, de Adlard csábító zsongása mindent betölt a fejemben.
            – H-hogy mi? – kérdezek vissza.
            – Kérlek, gyere hozzám, és légy a feleségem!
            – De hát… én ezt nem értem… miért?
            – Nincs hozzád fogható a vámpírok között, Emilia. Mindig is olyan gyönyörű arára vágytam, mint te – az asztal fölött megfogja a kezem, és mélyen a szemembe néz. – Úgy érzem, csak téged foglak tudni szeretni… nem tagadhatod meg tőlem a boldogságot. És én is azzá teszlek! Gondolj csak bele! – felszökken, és mögém lépked, a kezét a vállamra teszi, majd a távolba mutat. – Hosszú, boldogsággal teli, fiatal élet vár rád velem. Tiéd lehet ez mind! – odaadóan végigmutat a tájon, azután szomorú arccal visszaül a helyére. – A fajtám kihaló félben van, Emilia… a nagy háború után az én apám lett a vámpírok királya, én pedig a herceg. De atyám már öreg… hamarosan eltávozik közülünk, akkor pedig rám fog nehezedni a korona súlya… de egy ilyen társ mellett, mint te, könnyebb lenne! Kevés a vámpír… vissza akarom állítani népünk régi ragyogását! És ez sikerülni fog Matthew kiképzésével… és a gyermekemmel a szíved alatt.


            – Én úgy tudtam, hogy mészároltátok a märeket… nem hallottam, népetek ragyogásáról – a szám elé kapom a kezem, meglepődöm magamon. Mikor kezdtem el úgy beszélni, mint ő?
            – Nem… közel sem volt így… a halandók nem érthetik a mi bonyolult hierarchiánkat, kedvesem!
            – Az a rend nálatok, hogy gyilkoltok? – összevonom a szemöldököm.
            – Lételemünk a vér… anélkül mi is meghalunk. Mär märnek a farkasa.
            – Bocsáss meg, de nekem ez cseppet sem tetszik, Adlard!
            – Akkor segíts! – könyörög nekem. – Segíts, hogy változhassunk! Segíts nekem visszaállítani a rendet, hogy ne csak kényszerből legyünk jók, hanem saját akaratunkból! Elegem van az elnyomásból! Elegem van, hogy csak a Kastély falai közt élhetek, mert máshol tűzzel és vassal támadnak rám! Meg tudod ezt érteni?
            – Meg… - suttogom.
Adlard ismét felpattan, de szinte azonnal térdre is vetődik előttem.
            – Akkor segíts rajtunk! Én csak meg akarom menteni a népem! Légy a feleségem, Emilia! Légy a gyermekem anyja!
            – Én… - habozok. Valami nem engedi kicsúszni a számon az igent.
            – Szóval a kiképzés nem a ghoulok ellen kell, jól sejtem? – zúg a farkas az erkély másik végéből.
            Matthew karba font kezekkel támaszkodik az ajtóban. Félmeztelen, heggel borított testét most még több seb lepte el. Csupa vér és veríték.  
            – Hogy merészelsz?!... – Adlard felé iramodik, de megállítom.
            – Állj! – A karjába kapaszkodom, hogy véletlenül se tudja Matthew-t bántani. – Ne viselkedjetek úgy, mint a gyerekek! – korholom őket. – Hallottad, Matt! Ő nem akar rosszat, csak a fajtáját védi!
            – Irtani kéne őket, nem védeni! – dübörögnek szavai.
            – Képesek lennénk a változásra! – mentegetőzik az ezüsthajú férfi.
            – Ezért kell a száz hordó vér az umiraniaktól? – sziszeg.
            – Élnünk kell! És ez az egyetlen módja! De időtlen ideje nem öltünk meg senkit, csak megcsapoljuk őket.
            – Ó, az máris sokkal jobb! Emilia, hát nem veszed észre?!
            – Én csak rajtad vagyok ledöbbenve, Matthew… - csóválom a fejem. – Hogy lehetsz ennyire kőszívű? Nem hagyhatunk kihalni egy egész népet!
            – Miért nem? – kérdi ingerülten.
            – Mert… én is közéjük akarok tartozni! – mondom határozottan.
Matthew viselkedése mélységesen felbosszant. Egészen eddig a pillanatig voltak fenntartásaim Adlard terve ellen, kicsit tartottam attól, hogy sok märnek fog baja esni, de érzem, ha a vámpírok mellett vagyok, változtatni tudok az életvitelükön, és már célomnak is érzem azt, hogy életben tartsam őket. A másik, nem elhanyagolható indok pedig, hogy élénken él a fejemben egy idilli családi kép, ahol ez a vámpír a családfő.
            – Hozzád megyek! – mondom Adlardnak.
            – Valóban? – kérdezi visszafogott, de tiszta boldogsággal.
            – Igen – bólintok.
Nincs időm kiélvezni az eljegyzésem pillanatát, Matthew elkapja a kezem, és egy picit megrángat.
            – Eszednél vagy?! – üvölt rám.
A vőlegényem rögtön a segítségemre siet, de felemelem a kezem, jelezve, hogy nincs baj.
            – Mégis miért? Úgy érzem, hogy boldog leszek itt.
            – Ez csak egy rohadt bűbáj, nem érzed?! Te nem belé vagy szerelmes! Nem akarsz a felesége lenni, pláne nem vámpír!
            – Ezt nem tudhatod, csakis én. És én… kedvelem őt. Nagyon. Te menj, és keresd meg a Nagykönyvtárat, de én itt maradok.
            – Em, kérlek, ne csináld ezt! Ez… ez nem valóság…
            – Szerelmes akarok lenni, Matthew… nem akarok olyan lenni, mint te.
Nagyot nyel.
            – Miért, milyen vagyok?
            – Boldogtalan… és szívtelen.
Teljesen elsápad.
            – Ezt gondolod rólam?
            – Igen, de nem te tehetsz róla! A szülői szeretet egy időre elég, hogy életben tartson, de egy bizonyos idő után szükséged van máséra is. És ebben neked nem volt részed. A puszta szex megölte a lelked, ahogy sok más emberével is tette. Nem érzed, hogy üres vagy?
            A vadász értetlenül pislog rám, de látszik, hogy kezd benne eluralkodni a düh. Beleláttam a legmélyebb bugyraiba, ennyi idő elég volt mellette, hogy lássam, ki is ő valójában. Sosem akartam neki ezt kitálalni, de most csak ezt a lehetőséget láttam.
            Zaklatottan a hajába túr.
            – Tisztában vagy azzal, hogy csak azután változtathat át, hogy megfogant benned az a kis szörnyeteg?
            – Már alig várom – mosolygok gyengéden. Valamiért most nem érzek iránta mást, mint szánalmat. Hogy igyekszik, hogy vele maradjak…
            A válaszomra elkapja a másik karom is, közel húz magához, majd fenyegetően dörmögni kezd.
            – Csak, hogy tudd, nem fogom hagyni, hogy közéjük tartozz! Előbb csinállak fel, mint ő! Inkább legyen tőlem gyereked, mint a vérszívótól!
            Teljesen lesokkolok.
            – Matt, te… mégis miről beszélsz?...
            – Arról, hogy…
Nem tudja befejezni a mondatot, pedig nagyon szeretném hallani. Egy katona toppan be új szereplőként a történetbe, aki láthatóan nagyon zaklatott, egyben izgatott állapotban van. Patakzik róla a veríték.
            – Herceg! – kiált fel. – E-elkaptunk egyet! – hadarja zihálva.
            – Egy mit?
            – Egy… lázadó ghoult!
Adlard kirángat Matt karjai közül, majd mindannyian rohanni kezdünk a katona után. Az egyenesen a teljesen leárnyékolt kertbe vezet minket, ahol hatalmas tömegen kell átverekedni magunkat, míg megpillantjuk a bronzszínű teremtményt. Ha jól emlékszem, akkor ez az, amelyik üldözött minket. A természetellenesen hosszú kezeit háta mögé kötözték, és két őr figyel arra, hogy semmiképp ne szökhessen meg.
            – Hát megvagy! – kiált Adlard. – Undorító, áruló féreg!
A ghoul nem is törődik vele, a földet pásztázza.
            – Nézz rám! – az ezüsthajú leguggol elé és elkapja az eldeformálódott, nyáltól nedves állát. – Mi a neved? Ki voltál, mielőtt szörnyeteg lettél? Hadd halljam!
            A hatalmas teremtmény halkan felnevet. Hátborzongató hangja van, mintha két hangszínen tudna egyszerre beszélni. Nem kellenek nagy terek ahhoz, hogy visszhangozzanak a szavai, önmaguktól is úgy csengenek.
            – Rabszolga voltam köztetek, egy a legrégebbiekből.
            – Áruld el a neved! – tagolja Adlard.
Matt szorosan mellettem áll, mintha vigyázni akarna rám, ha kitörne a káosz.
            – Ezek… mindig ilyenek voltak? – kérdem tőle halkan.
            – Nem… olyanok voltak, akár te, vagy én.
            – Akkor mitől lettek ilyenek?
            – Vérszomjasak? A vámpíroktól. A vérüktől bronzszínű lesz a bőrük, de nem deformálódnak el. Hogy mitől lettek torzak? Fogalmam sincs.
Gondosan szemügyre veszem a ghoult, a macskaszerű lábait, nagy hasát, görbe hátát, göcsörtös kezét és… a vállán… ott egy jel. Pontosan olyan, mint amit belém égettek!
            A ghoul ebben a pillanatban rám néz, kikerekednek a szemei, majd engedelmesen meghajtja előttem a fejét.
            – Úrnőm.
Mindenki egy emberként fagy le, engem épp annyira lesokkol ez a gesztus, mint a mellettem álló vámpírokat.
            – Mégis miről beszélsz, torzszülött?! – üvölt rá Adlard.
            – Miért vagy olyan ideges, herceg? Talán félted a pozíciód tőlünk?
Matthew előre ugrik.
            – Miért hívtad őt úrnőnek?!
            – Nézd a vállát! – súgom oda a férfinak, akinek kitágulnak a szemei a látványra.
            – Mi ez a jel? – bök a ghoul vállára.
            – Lilyn pecsétje. Éveken át elnyomva éltünk a vámpírok által…
            – Erőt és hatalmat adtunk nektek! – kiáltja egy vörös hajú nő hátulról.
            – Véreteket itattátok velünk akaratunk ellenére! Hogy szolgáljunk titeket, amikor ti nappal nem merészkedhettetek ki! Velünk vívtátok a háborúitokat, arra kényszerítettetek minket, hogy megöljük a saját társainkat! Nem, Yvonne! – ordít teli torokból a vörös vámpírra. – Nekünk sosem kellett ilyen erő és hatalom!
            A ghoul rám pillant, és azonnal megnyugszik.
            – Évekig elnyomtatok minket… nem volt erőnk kitörni. Nem változtattatok át minket, csak rászoktattatok a véretekre, hogy függjünk tőle. Ezzel zsaroltatok… de egy nap… találkoztam a világ… legcsodásabb nőjével. Egy boszorkával.
            – Boszorka! – horkan fel az összes vámpír egy hangon.
            – Igen, először én is így gondoltam… undorodtam tőle, hisz mint fél vámpír, a gyűlölet, amit ti éreztek ok nélkül irántuk, az én véremben is benne van. De ő… kedves volt. És elnéző. És tőle kaptam meg az igazi hatalmat. A hatalmat, amivel végérvényesen a porba tiporhatjuk a vámpírokat!
            – És mit kért cserébe, hm? Gondolom nem adta ingyen.
            – A feladatunk egyszerű, herceg. Megölni… halomra mészárolni minden vámpírt, aki az utunkba kerül!
            – Mégis miért? – kérdezem én, mert már nem bírok magammal.
            – Mert a nagy úrnő gyűlöli őket, ahogy ők gyűlölik a boszorkákat már évszázadok óta, kis úrnőm. Téged, hiába vagy köztük, nem fogunk bántani, felesküdtünk arra, hogy az utolsó vérünkig azon leszünk, hogy megvédjünk!
            – Miért? – sziszegi a vőlegényem.
            – Mert a kis úrnő lesz az, aki elhozza az igazi hatalmat a Märbe. Ti mindannyian… egytől egyig… hozzá képest… senkik vagytok. Egy csettintés, és végetek – megnyugtatóan néz rám. – Ó ne, ne féljen kis úrnőm! Lilyn úrnő szíve hatalmas. Fogadja magába, és…
            Tompán csillan az acél a hűvös, árnyékos lugasban, majd a ghoul nyakából ezüstszínű vér serken, mint a folyékony higany. Matthew lomhán letörli az arcáról az odafröccsent meleg folyadékot, majd visszatolja a hüvelybe a kardot.
            – Nem vagyok hajlandó ezt tovább hallgatni… Lilyn egy kurva. Neked semmi közöd hozzá, Em. Megértetted?
            Némán bólogatok.
            – Nem volt jogod megölni a túszunkat! – háborognak a vámpírok.
Adlard herceg felemeli a kezét, amire mind egyszerre elhallgatnak. Matt odalép hozzá, dühtől eltorzult arccal beszél.
            – Segítek nektek… de ez nem azt jelenti, hogy kedvellek titeket… csak meg akarom ölni Lilynt!
            – Ez esetben a vendégünk vagy – mondja a vámpír kimérten. – Keressetek neki egy szobát! – adja ki az utasítást a cselédeknek. – De jó távol a miénktől… - teszi hozzá.
            Közrefogják Matthew-t, és elvezetik tőlünk, egyedüli halandóként maradok a sok vámpír között, akik csakis a vérem után vágyakoznak.
            – Ha az a ghoul igazat mondott – kezd bele Yvonne. – Akkor a leánynak sok köze van hozzá!
            – Emiliának semmi köze az egészhez, ő is olyan áldozat, mint mi. Mesélnél nekünk erről a Lilyn nevű nőről, kérlek! Te már találkoztál vele – kér meg kedvesen Adlard.
            – Én sem tudok róla sokat… megölte az egyik lányt a falumból, és képes volt felvenni az alakját, ezzel megtévesztett mindkettőnket. Elrabolt… ő elrabolt engem. Egy szobában tértem magamhoz, aztán a hasamba égetett egy jelet – felhúzom az ingem, mindenki felmordul. – Valami olyasmiről magyarázott, hogy… nem tudja használni az erejét a bennem lévő embervér miatt…
            – Elég értelmetlennek hangzik – jegyzi meg Adlard.
            – Igen… ennyi volt, aztán elengedett.
            – Ilyen egyszerűen? – kérdi a vörös.
            – Igen… - nyögöm fájdalmasan. Az emlékek visszatértek a fejembe, és nem túl kellemesek.
            – Nyugalom, kedves – Adlard magához von, majd egy puszit ad a homlokomra. – Mi majd megvédünk. Biztonságban leszel hosszú életed végéig, ígérem. Elárulnád még azt nekünk, hogy néz ki ez a boszorka?
            Felemelem a fejem és szomorúan nézem őt.
            – Mint én… - suttogom. – De esküszöm, semmi közöm nincs ahhoz a nőhöz! Biztosan… csak káoszt akar kelteni!
            – Hiszek neked – mondja, majd a népéhez fordul. – Hallottátok Emiliát, megtagadja Lilynt, és én nem kételkedem benne! Ti se tegyétek! Bárki, aki rossz szót ejt róla, kivégeztetem! Tiszteljétek őt, mert hamarosan ő lesz az úrnőtök! – rám pillant. – Az én csodás feleségem. És most készüljön mindenki, adjátok át a szakácsoknak a parancsot, ma táncmulatságot és lakomát akar a herceg az arája tiszteletére!
            A vámpírok szétszélednek körülöttünk, azért még egy picit tartok attól, hogy így nem fognak befogadni, de tudom, hogy a herceg mellett minden rendben lesz.
            – Szeretnék neked adni valamit – a mellénye zsebébe nyúl, majd egy hatalmas rubintköves gyűrűt húz ki onnan. – Bár gyönyörűsége nem fogható a tiédhez… - lassan a gyűrűsujjamra húzza – Remélem, azért tetszik.
            Amikor felkerül rám a gyűrű, még gyönyörűbbnek, kedvesebbnek és szeretnivalóbbnak látom az én vőlegényem. Nagyon jószívű velem és meg akar óvni mindentől, még Matthew-tól is. És talán igaza is van, ő veszélyes rám nézve. Hisz… azt az embert is a táborban… csak úgy leszúrta.
            – Csodálatos, köszönöm, Adlard – lenyűgözve nézem a drágakövet, aminek a belsejében mintha keringene valamit, de ez csak még szebbé teszi számomra.





            A nap további részében felfedezem az egész kastélyt. Legalább olyan antik és gyönyörű belül, mint kívül. Hatalmas kandallók, állatbundák, tágas terek, mintha tényleg igazi nemesek közt járnék. Repesek az örömtől, hogy hamarosan közéjük fogok tartozni, és itt fogok élni életem végéig.
Adlard legutoljára a mi hálószobánkat tartogatja. Ez tetszik a legjobban. Faragott keretes ágy, vérvörös selyempaplan, a színes ablakon át pedig csodálatos kilátás tárul a Kastély hatalmas kertjére és a mögötte húzódó hófödte hegycsúcsokra. Valami megcsillan a horizonton, mintha egy drágakő lenne.
– Az ott mi? – fordulok a sápadt férfihoz.
            – Az az Üveghegy. Messze van innen, de még így is elég hatalmas ahhoz, hogy elérjen ide a fénye.
            – Egyszer szívesen megnézném közelről.
            – Majd találok rá módot, hogy elvihesselek oda – búgja, miközben hátulról átölel. – Ideje készülődni.
            – Ó… azt hiszem, nekem csak egy idevaló ruhám van, de… még az is díszetlennek fog tűnni a többi között – sajnálkozom.
            – Nem hagynám, hogy te légy a legfakóbb az estélyen – mondja, miközben egy magas ajtóhoz sétál, aztán kitárja.
            Egy hosszú uszályú, fehér, fűzős, csipkés és gyémántokkal kirakott, aranyszálakkal hímzett ruha tündököl odabent.
            – Ezt egy különleges leánynak készíttettem még évekkel ezelőtt.
            – Ki volt az? – kíváncsiskodom.
            – Sosem találtam őt… aztán tegnap ráleltem egy koszos kis táborban, vademberek között, kétségbeesve – odalibben hozzám, majd egy puha, de jéghideg csókot nyom az ajkaimra. Hirtelen belém nyilall valami, valami kellemetlen érzés. Nem vele kéne most lennem. – Hamarosan jönnek az öltöztető kisasszonyok, várd meg őket türelemmel! Aztán a bálteremben találkozunk, kedvesem.
            Ezután magamra hagy. A színes üveghez megyek, és szomorúan azt a csillámló foltot bámulom a távolban. Pár napja még minden erőmmel oda próbáltam eljutni, vissza akartam változni, de most valamiért képtelen vagyok magam rávenni. Még mindig nagyon szeretném, de ezt csak az elmém diktálja. A szívem mintha láthatatlan lánccal rögzítették volna Adlardéhoz. Szerelmes lennék? Ilyen rövid idő alatt? Ez nem normális, ez… ez azt hiszem nincs rendjén, ilyen még sosem fordult velem elő.
            A gyűrűmre pillantok, a benne gomolygó valami mintha most gyorsabb lenne. Vajon mi lehet az? Vagy lehet, hogy csak a szemem káprázik? Végigsimítok rajta, amitől azonnal elönt a melegség. Adlard mellett biztonságban leszek. Ő lesz a gyermekeim apja, és készen állok rá akár már ma este. Matthew pedig a legkevésbé sem érdekel, ő sosem tudna nekem ilyen életet és ilyen boldogságot megadni.
            De mélyen még mindig nem ezen a véleményen vagyok, ez csak a felszín. Érzem magamban, ahogy az igazi Emilia sikolt odabentről: emlékezz! Hisz ezerszer boldogabb voltál már akkor, ha csak rád mosolygott!
            Azonban nem hallgatok rá, inkább dúdolással fojtom el.
            Hamarosan jönnek az öltöztető kisasszonyok, mind egytől egyig ghoulok. Segítenek felvenni a ruhát, amit mintha rám öntöttek volna, elegáns, feszes kontyba kötik a hajam, csak egy-egy kósza tincsem lóg ki elől. A sápadt bőrömmel és a fekete hajammal máris vámpírnak érzem magam.
            A bálterem közelébe érve már hallom is a lágy muzsikát, alig várom, hogy megmutassam magam a leendő férjemnek. Vidáman lépek be, odabent hatalmas a tömeg, mindenki beszélget és… fujj… vért iszik üvegpohárból. Keresem a derékig érő, ezüst fürtöket, de nem találom őket, helyette viszont megpillantok egy sármos idegent, aki zavartan álldogál a lépcső tövében. Széles vállak, hosszú lábak, magabiztos kiállás és sötétkék brokátruha. A haja szépen hátratűrve, az arca sima és azok az izzó, ezüst szemek… basszus, ez Matt!
            Tátott szájjal lépkedek le a lépcsőn, a nehéz uszályom még csak félig ért le, amikor én már előtte állok.
            – Ez te vagy? – kérdem csodálkozva, de nem kapok választ, csupán ugyanolyan kételkedő és lenyűgözött arckifejezést, mint az enyém is.
            – Emilia… - suttogja.
            – Remekül nézel ki, Matthew! Vagy szólítsalak inkább Mr. Roysnak? – kuncogok. – Emlékszem, a családod minden évben tart a cégnél egy antik partit, ahol mindenkinek ilyen maskarákba kell beöltöznie, igazán vicces, hehe. Bár én sosem mentem el, de te tökéletesen illenél oda, te lennél a legfessebb ötvenes, haha.
            – Gyönyörű vagy… - mondja, mintha meg sem hallotta volna, amit eddig hablatyoltam. A hangja rezgésében érzek egy kis bánatot.
            – Köszönöm – mosolygok magabiztosan. – Nézzenek oda, megborotválkoztál! – végigsimítok az arcán.            
            – Kényszerítettek – zsörtölődik.
            – Szerintem remekül illenél közéjük, vagyis közénk. Te nem szeretnél itt maradni? Jó lenne. Lehetnél mondjuk a testőröm, úgyis mindig vigyáztál rám.
            – Kivéve, amikor megpofoztalak, és amikor átlőttelek egy nyíllal. Meg amikor hagytalak elrabolni… kétszer. Ja, és el ne felejtsem, amikor a vámpírok hercege becsalogatott az ágyába, utána átváltoztatott…
            – Jaj, Matt… - sóhajtom. – Én boldog vagyok itt.
Lemondóan elmosolyodik, aztán kinyújtja nekem a kezét.
            – Van kedved táncolni?        
            – Persze – mosolygok, és hagyom magam bevezetni a táncolók közé.
Mindenki minket bámul, de ez engem egy cseppet sem zavar. A vad Matt is tetszik, de jótékony hatással van rám ez a felfrissült, elegáns énje. És remekül táncol. Könnyedén, erősen tart a karjaiban, végig szorosan magához. Most teljesen olyan, mintha egy mesébe csöppentem volna. Erre a gondolatra rögtön elmosolyodom.
            – Mi az? – érdeklődik a vadász.
            – Csak… azon gondolkodtam, hogy ez olyan, mintha egy mesében lennék. És tényleg, hehe.
            – Az egyetlen valóra vált mese itt, az te vagy, Emilia. Lélegzetelállító vagy.
            – Szerinted… ha ez az egész nem történik meg… akkor is megismertük volna egymást?
            – Biztosan, de akkor te valami vén szatírnak néznél engem, aki öreg és szánalmasan próbálkozik.
            – Ugyan már, George Clooney is dögös – nevetek.
            – Szeretlek, Emilia.
Hogy… mi?... Basszus, mi ütött Matthew-ba? Teljesen meg van őrülve… lehet, hogy azt hiszi, hogy ez nagyon vicces, de nem! Ilyet nem lehet csak szórakozásból mondani… azonban valamiért teljesen őszintének és komolynak tűnik.
            – Ezt csak azért mondod, hogy ne menjek hozzá Adlardhoz – mondom hitetlenkedve. – Te nem lehetsz szerelmes…
            – Emilia… - sóhajtja, de nem tudja befejezni a mondatot, a vőlegényem megállít minket és elvon Matthew-tól.
            – Elkérem a hölgyet – mosolyog, és már el is perdít. – Jól érzed magad? – kérdi mély hangján.
            – Igen, nagyon tetszik minden.
            – Ennek nagyon örülök – feleli kimérten.
Vele közel sem olyan kellemes a tánc, mint Mattel volt, ez olyan más. Merevebb, követelőzőbb, az én kényelmem nem veszi figyelembe, csak azt, hogy szépen mutassunk. Nem is tudok az arcába nézni, annyira feszesen tart, így kénytelen vagyok a körülöttünk nyüzsgő vámpírokat kémlelni. Az egyik gyümölcsökkel és vadhússal megrakott asztal különösen felkelti a figyelmem. Nem a sok finomság miatt, hanem mintha dulakodnának körülötte. Vagy négy-öt vámpírférfi hanggal és erőszakkal nem spórolva vitatkozik, sokszor vissza kell őket fogni. A középpontban egy kék ruhában lévő, rézvörös hajú lány áll, aki láthatóan nagyon kétségbe van esve. Nem tudom nem észrevenni a gömbölyödő pocakot, amit óvón takar el karjaival.
            – Ott mi folyik? – kérdem aggódva Adlardtól.
            – Nem tudják eldönteni, hogy ki az apja a gyermeknek. Sajnos ez mindig sok gondot okoz.
            – Hogy érted, hogy nem tudják eldönteni? A leány nem csak egy férfival volt?
Az ezüsthajú vámpírherceg nagyot sóhajt.
            – Népünkben kevés a női egyed, ezért… igyekszünk mindannyian minél több märrel párosodni, és ez néha fennakadásokat okoz, de ne félj, majd lerendezik egymás között.
            – Mi az, hogy igyekeztek minél többel párosodni? – kérdem elhaló hangon. – Hogy lehet így beszélni valakiről, mintha csak tárgy lenne…
            – Ahány leányt kapunk, annyit igyekszünk áldott állapotba ejteni, de sajnos nincs minden férfira elég leány, ezért osztoznunk kell rajtuk – világosít fel teljesen nyugodt hangon.
            Bennem összetör valamit ez a szívtelen szöveg, és ellököm magamtól a vámpírt.
            – Ez undorító... – sziszegem elvesztve minden józan eszem. – Mégis, hogy gondoltátok ezt?! Ti akaratuk ellenére tartjátok itt, és teszitek magatokévá ezeket a lányokat?!
            – Kérlek, ne kiabálj, ne rendezz jelenetet! – próbál csitítgatni, mert mindenki minket néz. – A lányok előbb, vagy utóbb, de mind belénk szoktak szeretni!
            – Mégis, hogy?! Megerőszakoljátok őket, ők meg boldogan a karjaitokba vetik magukat? Kétlem!
            A távolban összeakad a tekintetem Matt ezüst íriszeivel, a várandós lány felé bök a fejével, én pedig észrevétlenül biccentek, ő el is indul felé.
            – Nézd! Ez nem ilyen egyszerű… - próbál magához vonni, de én ismét ellököm.
            – Rád se bírok nézni – súgom.
            – Rendben… - folytatja zaklatottan. – Akkor most elmondok egy titkot… de nem szabad másnak elárulnod! A leányok azért nem bánják a közeledésünk…
            – A megerőszakolást! – javítom ki.
            – Mert… van egy vámpír bűbáj… amitől belénk szeretnek, így nem is mondható erőszaknak, hisz önmagukat kínálják fel nekünk.
            Ez úgy ér engem, mint derült égből villámcsapás. Így már minden világos.
            – És ez történt velem is… - jegyzem meg fagyosan.
            – Dehogy! – kap utánam Adlard. – A mi szerelmünk igazi, Emilia!
            – Nem… - csóválom meg a fejem. – Én belül… rettegek tőled. Csak a bűbáj miatt szeretlek!
            Ebben a pillanatban olyan hang csendül fel a föld felől, mint amikor eltörik egy kristálypohár. Valami nedves önti el a kezem, a gyűrűre vetül a tekintetem, aminek a drágakövéből valami sűrű, vörös folyadék csörgedezik ki.
            – Ez… mi?
Nem kapok választ, Adlard a hajamba markol, és a föld felé ránt, hogy meghajoljak előtte.
            – Én igazán próbáltam szépen, Emilia! Azt akartam, hogy abban a tudatban élj, hogy szeretsz engem! De te túlságosan is kíváncsi voltál, így soha többé nem fog rajtad működni a bűbáj!
            A körmeim a húsába mélyesztem, hogy elengedjen, de semmi haszna, továbbra is vasmarokkal tartja a kontyom.
            – Így el kell viselned, hogy minden este… újra és újra magamévá foglak tenni, amíg teherbe nem esel! – ordít.
            Csukva van a szemem, de így is érzékelem, ahogy hatalmas fénysugár úszik át a termen, amire Adlard elhallgat, majd összeesik, magával rántva engem.
            Az éles fény sokáig vakít, magasan visító hangot hallok, aztán vége szakad, és néma csend következik. Felnyitom a pilláim, Matt már fölöttem is van, azonnal felsegít. Bár Adlard nincs magánál, még mindig olyan erősen marokra tart engem, hogy eloldódik a kontyom.
            Remegő testtel esek Matthew-nak, körbenézve csak földön fekvő, hangosan szuszogó vámpírokat látok.
            – Mi történt? – kérdem még mindig reszketve.
            – Ez egy fénygömb volt… - lép oda hozzánk a vörös hajú lány. Még nagyon fiatal, tizenöt éves körüli lehet, de gyönyörű szép. Halvány szeplők, göndör fürtök. – Elaltatja őket pár órára, de sietnünk kell! – hadarja, közben már a lépcső tetején tart, mi pedig habozás nélkül követjük.
            – Várj, nincs több lány, akiket ki kell szabadítani? – teszi fel a kérdést a vadász menekülés közben.
            – Rajtuk már nem lehet segíteni! – kapjuk a választ.
A kastélykerten át rohanunk, azután egy kicsit lassabbra vesszük a tempót, mert sem a lánynak, se nekem nem jó, túl nehéz a ruha. Hatalmas dombokon, éles sziklák között vágunk át, hol patakon átkelve, hol vállszélességű homokfalak között, egészen addig, amíg már a Nap első sugarai megvetik lábukat a csillagokkal átszőtt, sötét égbolton. Óriásfák közé érünk, több, mint száz méter magasak, indákkal átszőttek, és szinte mindegyik lombkoronájában pislákol valami fény. Hol lehetünk?
            A lány betessékel minket egy hatalmas kosárba, majd kiadja Mattnek a parancsot, hogy húzza meg a kötelet, ami majd felvisz minket. Egy hatalmas, ágak köré épített terembe érünk be, ahol teljes az üresség. Teteje sincs, remekül látni a lengedező levelek között a csillagokat a narancssárga égen, és mind a két Holdat, a nálunk ismereteset és a kicsi, halványzöldet is.
            – Mi ez a hely? – kíváncsiskodom.
            – A falum temploma. Itt biztonságban vagyunk a vámpírok elől, nem fogják megérezni a szagunkat.
            – Elég messze vagyunk már, gondolom, amúgy se éreznék meg! – mosolygok, azonban csak fapofákat kapok vissza.
            – Az igazság az, Emilia, hogyha nagyon beléjük ivódott a szagod, akár több száz kilométerről is megéreznek – világosít fel Matt. – Hogy hívnak? – fordul ezután a lányhoz.
            – A nevem Tűzszirom.
Felvonom a szemöldököm az érdekes névre.
            – Ő Emilia, én pedig Matthew vagyok.
            – Köszönöm, hogy kihoztatok onnan… sokszor próbáltam már megszökni, de mindig elkaptak… honnan szerezted a fénygömböt? – kérdi Szirom. Én azt hittem, hogy az övé volt.
            – Amíg Emet körbevezették, titokban volt időm körülnézni… úgy tűnik, hogy egy pincébe gyűjtik az ellenük használható fegyvereket.
            – Csak ezt hoztad el?
            – Csak erre volt időm sajnos.
            – Rajtad miért nem fogott a bűbáj? – kíváncsiskodom. Engem ez érdekel a legjobban, mert most teljesen ostobának érzem magam. Persze teljesen jogosan.
            – A bűbáj csak azokon működik, akik nem ismerik a titkát. Az én falum generációk óta vámpírokra vadászik, szinte minden trükkjüket ismerjük. Sajnos a többi lány… hiába mondtam nekik, hogy ez nem a valóság, nem hitték el nekem, és még mindig fülig szerelmesek… - sóhajtja szomorúan.
            – És ez a gyűrű? – mutatom neki. – A hercegtől kaptam, amikor elárulta a titkot, elrepedt.
Tűzszirom csodálkozva a kezébe veszi az ékszert és alaposan átvizsgálja.
            – Ez egy nagyon erős bűbáj. Lehetséges, hogy tudott tőled vért szerezni?
            – Igen… - nagyot nyelek.
            – Ebben a te véred és az övé van összekeverve, így tulajdonképp magához láncolt.
Így már értem azt az érzést, amikor az elmém ment volna az Üveghegy felé, de a szívem nem.
            – Hatalmas érzelemhullám kellett ahhoz, hogy ezt megtörd!
Somolyogva Mattre pillantok, aki zavartan pislog rám.
            – Igazából te segítettél. Amikor megláttalak, felfutott bennem a méreg. Mikor kaptak el?
            – Az előző év nyarán…
            – És ez az első gyermeked? – tudakolja a vadász.
            – Igen – suttogja. – Fel sem tudjátok fogni, miken mentem keresztül… ami a falak mögött zajlik… rosszabb, mint a halál. A bűbájtól bódult lányok mosollyal az arcukon mennek egyik szobáról a másikra… egy kívülállónak, mint nekem, ez hányingerkeltő…
            Nem tudom, és nem is akarom elképzelni ezt a szerencsétlen, tizenéves kislányt, aki kiszolgáltatva fekszik egy sor vámpír alatt.
            – A társaid nem kerestek?
            – Nem tudom – válaszolja mélabúsan. – Nem engedtek ki minket… hozzám nem ért el senki. De hamarosan mindenki felébred, akkor majd én lemegyek, és mindent megtudunk. Ne féljetek, nekünk nem szándékunk megölni titeket – fáradtan kuncog.
            – Mi lesz a babával? – aggodalmaskodom.
            – Csak fél vámpír… megfelelő neveléssel teljes értékű mär életet élhet majd. Úgy fog öregedni, mint mi, csak pár évvel tovább fog élni. Nem ez az első eset, hogy elraboltak valakit, már van tapasztalatunk e téren.
            – Elraboltak? – horkanok fel. – Azt hittem, hogy az egyezség miatt kellett bemenned…
            – Ne légy naiv, Em! Ez a hely már rég nem Umiran része, és Tűzszirom még csak…
            – Tizenhat – segíti ki Mattet.
            – Tizenhat éves… erre nem vonatkozik az egyezség.
            – Portyáznak, és ha termékeny nőt találnak, elviszik… vadállatok… - nyögi a lány, miközben végigsimít gömbölyödő pocakján.
            Halk neszezés hallatszik az egyik mellettünk lévő fa lombjából.
            – Most pihenjetek! Majd én mindent elintézek – mondja, és már el is tűnt a csapóajtón át.
            Nem igazán tudom, hogy itt hogy lehetne pihenni. Zavartan pillantok körbe, kicsit kínos most Matt közelébe lenni. Csak azon jár az eszem, ahogy azt mondta, szeret… tényleg így lenne? Képtelenség…
            – Szóval… - kezdek bele. – Amit mondtál… tánc közben…
            – Csak azért volt, hogy kirángassalak a bűbájból… de úgy tűnik, én nem keltettem benned akkora érzelmeket, mint Tűzszirom – dünnyög Matt.
            – Ó… hát oké… de azért jó, ha tudod, én azért szeretlek – mosolygok, Matt pedig teljesen ledöbben.
            – Ne mondd ezt! – zsörtölődik.
            – Úgy, ahogy a legjobb, meleg barátot szokás – kuncogok.
            – Ha-ha, nagyon vicces! – gúnyolódik, közben elfordul tőlem.
Nevetve az ölébe hajtom a fejem, ő pedig gyengéden végigsimít a hajamon.
            – Nagyon féltem – suttogom.
            – Tudom… de minden rendben lesz.
            – Köszönöm, hogy megmentettél… és… bocsánat mindenért, amit mondtam…
Valójában nem mondhatnám azt, hogy a bűbáj miatt gondoltam… minden, amit a fejéhez vágtam, úgy is gondoltam, csak hát ilyet nem szokás kitálalni. Matt képtelen a szeretetre… az egyetlen dolog, ami iránt érzelmeket táplál, az a családja.
            A békességtől, és a vadász andalító illatától lassan mély álomba merülök.





            Hideg van… nagyon hideg… simogató érzés vesz körbe, mintha selyem lenne. Hmm… egész jó érzés. De nem érzem az izmos combokat magam alatt. Kinyújtom a kezeimet, hogy megkeressem Mattet, de helyette párnákba és takaróba ütközik a kezem. Mi a franc?...
            Azonnal felülök, és rémülten veszem észre, hogy már nem az üres faházban vagyok, hanem visszakerültem a Kastélyba, pontosabban Adlard hálószobájába. Nagyon remélem, hogy ez csak egy rémálom!
            A szemben lévő falnál egy férfi lóg láncokon, rögtön felismerem benne Mattet. Eszméletlen, a feje tartás nélkül lóg előre, nincs rajta felső, a hasát pedig véres, szétmarcangolt korbácsnyomok tarkítják. Kipattanok az ágyból, hogy megnézzem, jól van-e, de pár lépés után hasra esek. Döbbenten nézek a bokámra, vastagszemű lánc köt engem az ágy lábához. Édes Istenem, csak add, hogy ez egy rossz álom legyen!
            – Matthew! – kiáltok rá, azonban ő meg sem moccan. – Matt! Kérlek… ébredj fel… - a beszédemet sós könnyek fojtják el. – Matt… - nyögöm, és végre felhörög a férfi, de még nincs magánál. Legalább él!
            Rángatással próbálom elszakítani a kötelékeim, persze semmi haszna, sőt, csak ártok vele magamnak. Halk nyikorgással kinyílik az ajtó, az első, amit meglátok, az a homályban tompán felcsillanó ezüst hajszál.
            – Ne… - nyöszörgöm. – Ne…
Adlard szokásos elegáns kinézettel lép be, fekete selyemmellényben, hófehér, bő ujjú ingben, aminek a nyakát a vérvörös, immáron igazi rubint fog össze.
            – Úgy látom, felébredtél – jegyzi meg elégedetten. – Helyes.
            – Hogy találtatok meg? – kérdem rekedtesen.
Mintha egy tollpihe lennék, a vámpír felkap, az ágyba dob, ami nagyot reccsen. Hiába puha, megsajdul tőle mindenem, amit fokoz az, hogy rám ugrik, és egész testével a matracba nyom.
            – Viccelsz? Hiába a nyavalyás vámpírvadászok temploma, a te édes illatod akár még a Mär másik végéből is megérezném – a nyakamhoz hajol, lassan végignyal rajta, amitől kiütközik rajtam a libabőr, persze nem a jó érzéstől. – Egy lányt akartál megmenteni, helyette szereztél nekünk száz másikat. Ja, és megölettél legalább ennyi férfit… na és persze fiút – vigyorog.
            – Megöltétek őket?! – sziszegem.
            – Egytől, egyig, kedvesem. Ilyen bő vacsoránk réges-rég nem volt. Tudtam én, hogy odaadó királynő leszel.
            – Dögölj meg! – csikorgatom a fogaim.  
            – Én nem fogok – lefordul rólam. – Viszont, ha nem viselkedsz szépen, az udvarlód igen.
            – Őt hagyd békén!
            – Ó, nyugalom. Békén fogom, ha jó leszel hozzám – a hajamba túr, és felemeli a fejem, hogy egyenesen őt nézzem. – Engedj magadba, Emilia! – búgja.
            – Soha – nyögöm.
            – Hát jó – vonja meg széles, csontos vállait, utána az ébredező Matthez lépked. A mellénye zsebéből egy hegyes végű kést vesz elő, majd egyszerűen a kifeszített férfi elé ül, persze úgy, hogy én is jól lássam, mit csinál.
            – N-ne hagyd neki, Em! – hallatszanak Matt szájából a szavak.
            – Ne is hagyd nekem, Em! – ismétli Adlard gúnyosan. – Ezt is nagyon élvezem – ezzel a lendülettel a pengét a vadász nagylábujjának körme alá helyezi, és lassan nyomja befelé.
            Velőtrázó ordítás rázza meg az ablaküvegeket és a tömör kőfalakat. Matt egész testében remeg, a fogait olyan erővel préseli egymáshoz, hogy szinte hallom a halk pattogásaikat. Miután egy kicsit kezd enyhülni a fájdalma, Adlard felrántja a körmöt, de a bőr nem engedi. Matthew visítva vergődik, én pedig eddig bírtam.
            – Rendben! – ordítok a vámpírra könnyekkel küszködve. – Rendben, csak… ne bántsd… kérlek… - a karjaimmal mintha áttörhetetlen ketrecet tudnék teremteni, átölelem magam.
            A vámpírherceg gondosan lenyalogatja az ujjáról a vért, az arca egy picit elfintorodik.
            – Nem vagy finom.
            – Ne merj hozzá érni! – hörgi a férfi.
            – Pedig hozzá fogok! Te pedig végig fogod nézni minden egyes pillanatát! Megértetted?
            – Fel foglak koncolni! – sziszegi Matt, pedig látom, hogy nehezére esik a beszéd.
            – Kötve hiszem, barátom! – mindeközben hozzám ért, lassan végigsimít az arcomon. – Hogy szeretnéd?
            Nem válaszolok neki, csendesen, némán készítem fel magam a borzalomra. Adlard elfordít az ágyon, hogy Matt jobban lásson mindent, majd a hasamra fektet, és a combomra ül. Lassan, élvezettel oldja ki a hátamon a fűzőt, kihúzza belőle a selyemszalagot, hogy teljesen szét tudja tárni. A következő mozdulata olyan gyors és hirtelen, hogy aprót sikkantok. Recsegve hasad szét a hátamon az alsószoknya felsőrésze, ezt követően végigfuttatja a nyelvét a gerincem vonalán, és nagyot sóhajt.
            – Jaj, Matthew… ha látnád azt, amit én – szinte hallom a vigyorát.
            – Széttéplek! – rázza a láncait, kis faldarabkák potyognak le, de ennek ellenére is minden szava üres fenyegetésnek hangzik.
            Minden rendben lesz, Emilia… ha rendes leszel hozzá, nem fogja bántani Mattet… nem fogja… hihetek neki? Nem akarom ezt az egészet… nekem ez túl sok…
            Leszáll rólam, és egy rántással lehúz rólam minden ruhát.
            – Te azt tudtad, hogy alul nincs rajta fehérnemű? – teszi fel a kérdést Mattnek, aki a benne fortyogó dühtől már nem tud semmit csinálni, csak morogni, és a szabadulásán ügyködni. Ilyen ráncosnak még nem láttam az orrát.
            Könnyes szemekkel rápillantok, mert nem tudom, hogy hova kéne néznem. Olyan megalázottnak érzem magam… teljesen meztelenül fekszem egy olyan férfi ágyában, aki hamarosan végtelen fájdalmakat fog nekem okozni mind testileg, mind lelkileg. És ha minden úgy lesz, ahogy ő akarja… gyermeket ad nekem. Hogy tehettek ki ennek a folyamatnak egy tizenöt éves lányt, mint Tűzszirom?! Szegénykém… remélem, ő, amennyire lehet, jól van. Ha benne volt annyi erő és kitartás, hogy átvészelte, akkor én is át fogom. Teljesen összetörve, de túl fogom élni… csak Mattet ne kínozzák tovább! Soha többé nem akarom hallani azt a fájdalommal átitatott ordítást.
            Adlard a hajamba markol, és felállít engem, majd a földre taszít, de a fürtökbe kapaszkodva kiegyenesíti a hátam. Matthew-val szemben térdelek megalázva, fedetlen. Az ő arcán a gyűlölet és a sajnálat keveredik, remegő szemekkel bámul engem.
            – Hagyd békén! – ordít teli torokból. – Inkább kínozz tovább!
            – Ez sokkal élvezetesebb, mint a kínzásod. Nem értem, miért hiszed azt, hogy körülötted forog a világ? – kérdi a herceg gúnyosan. – És ezzel megkezdődik a szokásos rituálé, kedvesem – mögém térdel, elhúzza a nyakam ívéből a kócos, fekete hajam, és lassan a húsomba mélyeszti fogait.
            A testemen végigcsorog a forró, vörös vérem, amikor eléri a hasamon a beforrt billogot, valami furcsa, tompa nyomás hasít az egész testembe. Nem kellemetlen, inkább olyan, mintha elzsibbadtam volna. Szinte rögtön ezután sercegő hangot hallok a fülemnél, mintha égne valami. Adlard rémülten hátraugrik, és fájdalmában felüvölt.
            Aztán megfagy a levegő körülöttem… felnyitom a pilláim, előttem egy karcsú, női alak áll, akin olyan fehér lepel van, ami a köldökéig fel van hasítva és szinte teljesen átlátszik. Nyakában ott lóg a furcsa szimbólum, az arca pedig olyan, akárcsak az enyém.
            – Lilyn… - suttogom hitetlenkedve.
            – Hogy mersz hozzá érni? – kérdi kimérten a szenvedő vámpírtól. – Ocsmány vérszívó!
            Szinte alig tudom követni a mozgását, olyan gyorsan kapja el Adlard nyakát, és a földre taszítja, hogy az mozdulni sem tud.
            – Ki vagy te?! – visít. Jobban megnézve, mintha megégett volna az álla… a… vérem tette ezt?
            – Lilyn vagyok… a Kastély dögvésze – mutatkozik be mosolyogva, ezután elharapja a csuklóját, amiből patakként serken ki a vére.
            Kifeszíti Adlard száját, és egészen addig folyatja bele a vörös folyadékot, amíg a vámpír sercegve, füstölve, hörögve, kapálózva ki nem leheli a lelkét.
            Matt és én is némán, döbbenten nézzük végig a folyamatot. Miután Lilyn végez, rálép a láncomra, ami azonnal köddé válik.
            – Jól vagy? – kérdi kicsit undorodva tőlem.
            – I-igen… köszönöm…
            – Ne köszönd, nem miattad tettem. De még szükség van a nyamvadt testedre.
Ismét egy olyan ködös mondatot ejt el, amit nem értek, de jelen pillanatban nem merek rákérdezni.
            – Eredetileg ezt a ghoulokkal akartam elintéztetni szépen, lassan, de most ezek a vérszívó dögök nagyon feldühítettek – csettint egyet. – Volt Kastély, nincs Kastély – elégedetten leporolja tenyerét, ezt követően Matthez lép. – Ó… drága Matthew… igencsak rossz bőrben vagy – az álla felé nyúl, de ő elhúzza a fejét.
            – Ne érj hozzám! – hörgi.
            – Nem igazán vagy olyan állapotban, hogy követelőzz! – a ruhája ujjából előhúz egy pici dobozt, odahajítja nekem. – Kend ezzel ezt a rohadékot! Pár nap, és rendbe jön – mondja, és itt is akar hagyni minket.
            – Várj! – állítom meg. – Miért segítettél?
            – Mert azt akarom, hogy tovább menjetek! Csak ezalatt az út alatt szabadul majd fel benned az erő, a jelei már most látszanak. Csak egy Haxan vére képes kínok közepette megölni egy ilyen dögöt. Menjetek tovább, hogy erősebb légy! – újra csettint, sűrű, lila füstöt maga után hagyva eltűnik.
            Rögvest Matthez szökkenek, az sem érdekel, hogy nincs rajtam ruha, leszedem a láncokról, és rögtön az ölembe rogy.
            – Tudsz járni? – kérdem tőle.
            – Igen… csak… kicsit még hadd pihenjek – nyögi.
Ez az idő épp elég arra, hogy felöltözzem, és összeszedjem a ruháim, amit már mind behordtak a hálószobába. Ezután Matt a vállamra támaszkodik, és lassan botorkálunk végig a hosszú folyosókon, lefelé a lépcsőkön. Útközben egyetlen vámpírral sem találkozunk.
            – Azért ez… furcsa volt, nem?
            – De… de Lilyn semmit sem tesz ok nélkül.
            – Miért nem említetted, hogy úgy néz ki, mint én?
            – Nem tulajdonítottam neki jelentőséget… nem hittem volna, hogy találkoztok… nem kerestem összefüggést.
            – Nem ijedtél meg, amikor először megláttál?
            – Nem. Rögtön éreztem, hogy te nem olyan vagy, mint ő. Inkább teljesen az ellentétje.
            – Ki tudja, lehet, hogy mégse olyan rossz, mint amilyennek először hittük…
            – Elátkozott, Em! – emeli meg a hangját.
            – De neki köszönhetően nem erőszakoltak meg. Azért ez elég nagy pluszpont.
            – Ja, majd meghívom egy sörre! Emilia, akármi is volt ez, Lilyn gonosz. Mondtam, hogy nem tesz semmit ok nélkül. És őszintén, nem tetszik, hogy ideért, amint vér érte a billogot. Ez azt jelenti, hogy szemmel tart minket.
            – És ez miért olyan rossz?
            – Mert mindig tudja, hol leszünk! Komolyan ilyen nehéz a felfogásod? – morog a férfi, miközben lassan sántikál.
            – Talán majd máskor is segít – mosolygok.
            – Kötve hiszem…
            – Én hiszek benne, hogy ő is jó. Talán nem akar rosszat, csak mi értjük félre.
Kitárom magunk előtt a Kastély bejáratát. Ami pedig odakint fogad, arra nem készültem fel. Pocsolyákban áll a vér, halomra mészárolt testek mindenfele, vegyesen vámpírok, és märek. A szél fütyülve süvít el az ágakra akasztott hullák között, a vérmező fölött.

            És mindenegyes fa törzsén füstölögve ott parázslik a furcsa, pupillátlan szemet ábrázoló billog. 

Nincsenek megjegyzések: