Olvassátok, véleményezzétek bátran, remélem tetszeni fog :)
12.
A szívem hangosan kalapál,
valahonnan mélyről az ösztöneim kiabálnak, hogy meneküljek, de Adlard csábító
zsongása mindent betölt a fejemben.
– H-hogy mi? – kérdezek vissza.
– Kérlek, gyere hozzám, és légy a
feleségem!
– De hát… én ezt nem értem… miért?
– Nincs hozzád fogható a vámpírok
között, Emilia. Mindig is olyan gyönyörű arára vágytam, mint te – az asztal
fölött megfogja a kezem, és mélyen a szemembe néz. – Úgy érzem, csak téged
foglak tudni szeretni… nem tagadhatod meg tőlem a boldogságot. És én is azzá
teszlek! Gondolj csak bele! – felszökken, és mögém lépked, a kezét a vállamra
teszi, majd a távolba mutat. – Hosszú, boldogsággal teli, fiatal élet vár rád
velem. Tiéd lehet ez mind! – odaadóan végigmutat a tájon, azután szomorú arccal
visszaül a helyére. – A fajtám kihaló félben van, Emilia… a nagy háború után az
én apám lett a vámpírok királya, én pedig a herceg. De atyám már öreg…
hamarosan eltávozik közülünk, akkor pedig rám fog nehezedni a korona súlya… de egy
ilyen társ mellett, mint te, könnyebb lenne! Kevés a vámpír… vissza akarom
állítani népünk régi ragyogását! És ez sikerülni fog Matthew kiképzésével… és a
gyermekemmel a szíved alatt.
– Én úgy tudtam, hogy mészároltátok
a märeket… nem hallottam, népetek ragyogásáról – a szám elé kapom a kezem,
meglepődöm magamon. Mikor kezdtem el úgy beszélni, mint ő?
– Nem… közel sem volt így… a
halandók nem érthetik a mi bonyolult hierarchiánkat, kedvesem!
– Az a rend nálatok, hogy
gyilkoltok? – összevonom a szemöldököm.
– Lételemünk a vér… anélkül mi is
meghalunk. Mär märnek a farkasa.
– Bocsáss meg, de nekem ez cseppet
sem tetszik, Adlard!
– Akkor segíts! – könyörög nekem. –
Segíts, hogy változhassunk! Segíts nekem visszaállítani a rendet, hogy ne csak
kényszerből legyünk jók, hanem saját akaratunkból! Elegem van az elnyomásból!
Elegem van, hogy csak a Kastély falai közt élhetek, mert máshol tűzzel és
vassal támadnak rám! Meg tudod ezt érteni?
– Meg… - suttogom.
Adlard
ismét felpattan, de szinte azonnal térdre is vetődik előttem.
– Akkor segíts rajtunk! Én csak meg
akarom menteni a népem! Légy a feleségem, Emilia! Légy a gyermekem anyja!
– Én… - habozok. Valami nem engedi
kicsúszni a számon az igent.
– Szóval a kiképzés nem a ghoulok
ellen kell, jól sejtem? – zúg a farkas az erkély másik végéből.
Matthew karba font kezekkel
támaszkodik az ajtóban. Félmeztelen, heggel borított testét most még több seb
lepte el. Csupa vér és veríték.
– Hogy merészelsz?!... – Adlard felé
iramodik, de megállítom.
– Állj! – A karjába kapaszkodom,
hogy véletlenül se tudja Matthew-t bántani. – Ne viselkedjetek úgy, mint a
gyerekek! – korholom őket. – Hallottad, Matt! Ő nem akar rosszat, csak a
fajtáját védi!
– Irtani kéne őket, nem védeni! –
dübörögnek szavai.
– Képesek lennénk a változásra! –
mentegetőzik az ezüsthajú férfi.
– Ezért kell a száz hordó vér az
umiraniaktól? – sziszeg.
– Élnünk kell! És ez az egyetlen
módja! De időtlen ideje nem öltünk meg senkit, csak megcsapoljuk őket.
– Ó, az máris sokkal jobb! Emilia,
hát nem veszed észre?!
– Én csak rajtad vagyok ledöbbenve,
Matthew… - csóválom a fejem. – Hogy lehetsz ennyire kőszívű? Nem hagyhatunk
kihalni egy egész népet!
– Miért nem? – kérdi ingerülten.
– Mert… én is közéjük akarok tartozni!
– mondom határozottan.
Matthew
viselkedése mélységesen felbosszant. Egészen eddig a pillanatig voltak
fenntartásaim Adlard terve ellen, kicsit tartottam attól, hogy sok märnek fog
baja esni, de érzem, ha a vámpírok mellett vagyok, változtatni tudok az
életvitelükön, és már célomnak is érzem azt, hogy életben tartsam őket. A
másik, nem elhanyagolható indok pedig, hogy élénken él a fejemben egy idilli
családi kép, ahol ez a vámpír a családfő.
– Hozzád megyek! – mondom Adlardnak.
– Valóban? – kérdezi visszafogott,
de tiszta boldogsággal.
– Igen – bólintok.
Nincs
időm kiélvezni az eljegyzésem pillanatát, Matthew elkapja a kezem, és egy picit
megrángat.
– Eszednél vagy?! – üvölt rám.
A
vőlegényem rögtön a segítségemre siet, de felemelem a kezem, jelezve, hogy nincs
baj.
– Mégis miért? Úgy érzem, hogy
boldog leszek itt.
– Ez csak egy rohadt bűbáj, nem
érzed?! Te nem belé vagy szerelmes! Nem akarsz a felesége lenni, pláne nem
vámpír!
– Ezt nem tudhatod, csakis én. És
én… kedvelem őt. Nagyon. Te menj, és keresd meg a Nagykönyvtárat, de én itt
maradok.
– Em, kérlek, ne csináld ezt! Ez… ez
nem valóság…
– Szerelmes akarok lenni, Matthew…
nem akarok olyan lenni, mint te.
Nagyot
nyel.
– Miért, milyen vagyok?
– Boldogtalan… és szívtelen.
Teljesen
elsápad.
– Ezt gondolod rólam?
– Igen, de nem te tehetsz róla! A
szülői szeretet egy időre elég, hogy életben tartson, de egy bizonyos idő után
szükséged van máséra is. És ebben neked nem volt részed. A puszta szex megölte
a lelked, ahogy sok más emberével is tette. Nem érzed, hogy üres vagy?
A vadász értetlenül pislog rám, de
látszik, hogy kezd benne eluralkodni a düh. Beleláttam a legmélyebb bugyraiba,
ennyi idő elég volt mellette, hogy lássam, ki is ő valójában. Sosem akartam
neki ezt kitálalni, de most csak ezt a lehetőséget láttam.
Zaklatottan a hajába túr.
– Tisztában vagy azzal, hogy csak
azután változtathat át, hogy megfogant benned az a kis szörnyeteg?
– Már alig várom – mosolygok
gyengéden. Valamiért most nem érzek iránta mást, mint szánalmat. Hogy
igyekszik, hogy vele maradjak…
A válaszomra elkapja a másik karom
is, közel húz magához, majd fenyegetően dörmögni kezd.
– Csak, hogy tudd, nem fogom hagyni,
hogy közéjük tartozz! Előbb csinállak fel, mint ő! Inkább legyen tőlem
gyereked, mint a vérszívótól!
Teljesen lesokkolok.
– Matt, te… mégis miről beszélsz?...
– Arról, hogy…
Nem
tudja befejezni a mondatot, pedig nagyon szeretném hallani. Egy katona toppan
be új szereplőként a történetbe, aki láthatóan nagyon zaklatott, egyben
izgatott állapotban van. Patakzik róla a veríték.
– Herceg! – kiált fel. – E-elkaptunk
egyet! – hadarja zihálva.
– Egy mit?
– Egy… lázadó ghoult!
Adlard
kirángat Matt karjai közül, majd mindannyian rohanni kezdünk a katona után. Az
egyenesen a teljesen leárnyékolt kertbe vezet minket, ahol hatalmas tömegen
kell átverekedni magunkat, míg megpillantjuk a bronzszínű teremtményt. Ha jól
emlékszem, akkor ez az, amelyik üldözött minket. A természetellenesen hosszú
kezeit háta mögé kötözték, és két őr figyel arra, hogy semmiképp ne szökhessen meg.
– Hát megvagy! – kiált Adlard. –
Undorító, áruló féreg!
A
ghoul nem is törődik vele, a földet pásztázza.
– Nézz rám! – az ezüsthajú leguggol
elé és elkapja az eldeformálódott, nyáltól nedves állát. – Mi a neved? Ki
voltál, mielőtt szörnyeteg lettél? Hadd halljam!
A hatalmas teremtmény halkan
felnevet. Hátborzongató hangja van, mintha két hangszínen tudna egyszerre
beszélni. Nem kellenek nagy terek ahhoz, hogy visszhangozzanak a szavai,
önmaguktól is úgy csengenek.
– Rabszolga voltam köztetek, egy a
legrégebbiekből.
– Áruld el a neved! – tagolja
Adlard.
Matt
szorosan mellettem áll, mintha vigyázni akarna rám, ha kitörne a káosz.
– Ezek… mindig ilyenek voltak? –
kérdem tőle halkan.
– Nem… olyanok voltak, akár te, vagy
én.
– Akkor mitől lettek ilyenek?
– Vérszomjasak? A vámpíroktól. A
vérüktől bronzszínű lesz a bőrük, de nem deformálódnak el. Hogy mitől lettek
torzak? Fogalmam sincs.
Gondosan
szemügyre veszem a ghoult, a macskaszerű lábait, nagy hasát, görbe hátát,
göcsörtös kezét és… a vállán… ott egy jel. Pontosan olyan, mint amit belém
égettek!
A ghoul ebben a pillanatban rám néz,
kikerekednek a szemei, majd engedelmesen meghajtja előttem a fejét.
– Úrnőm.
Mindenki
egy emberként fagy le, engem épp annyira lesokkol ez a gesztus, mint a
mellettem álló vámpírokat.
– Mégis miről beszélsz,
torzszülött?! – üvölt rá Adlard.
– Miért vagy olyan ideges, herceg?
Talán félted a pozíciód tőlünk?
Matthew
előre ugrik.
– Miért hívtad őt úrnőnek?!
– Nézd a vállát! – súgom oda a
férfinak, akinek kitágulnak a szemei a látványra.
– Mi ez a jel? – bök a ghoul
vállára.
– Lilyn pecsétje. Éveken át elnyomva
éltünk a vámpírok által…
– Erőt és hatalmat adtunk nektek! –
kiáltja egy vörös hajú nő hátulról.
– Véreteket itattátok velünk
akaratunk ellenére! Hogy szolgáljunk titeket, amikor ti nappal nem
merészkedhettetek ki! Velünk vívtátok a háborúitokat, arra kényszerítettetek
minket, hogy megöljük a saját társainkat! Nem, Yvonne! – ordít teli torokból a
vörös vámpírra. – Nekünk sosem kellett ilyen erő és hatalom!
A ghoul rám pillant, és azonnal
megnyugszik.
– Évekig elnyomtatok minket… nem
volt erőnk kitörni. Nem változtattatok át minket, csak rászoktattatok a
véretekre, hogy függjünk tőle. Ezzel zsaroltatok… de egy nap… találkoztam a
világ… legcsodásabb nőjével. Egy boszorkával.
– Boszorka! – horkan fel az összes
vámpír egy hangon.
– Igen, először én is így gondoltam…
undorodtam tőle, hisz mint fél vámpír, a gyűlölet, amit ti éreztek ok nélkül irántuk,
az én véremben is benne van. De ő… kedves volt. És elnéző. És tőle kaptam meg
az igazi hatalmat. A hatalmat, amivel végérvényesen a porba tiporhatjuk a
vámpírokat!
– És mit kért cserébe, hm? Gondolom
nem adta ingyen.
– A feladatunk egyszerű, herceg.
Megölni… halomra mészárolni minden vámpírt, aki az utunkba kerül!
– Mégis miért? – kérdezem én, mert
már nem bírok magammal.
– Mert a nagy úrnő gyűlöli őket,
ahogy ők gyűlölik a boszorkákat már évszázadok óta, kis úrnőm. Téged, hiába
vagy köztük, nem fogunk bántani, felesküdtünk arra, hogy az utolsó vérünkig
azon leszünk, hogy megvédjünk!
– Miért? – sziszegi a vőlegényem.
– Mert a kis úrnő lesz az, aki
elhozza az igazi hatalmat a Märbe. Ti mindannyian… egytől egyig… hozzá képest…
senkik vagytok. Egy csettintés, és végetek – megnyugtatóan néz rám. – Ó ne, ne
féljen kis úrnőm! Lilyn úrnő szíve hatalmas. Fogadja magába, és…
Tompán csillan az acél a hűvös,
árnyékos lugasban, majd a ghoul nyakából ezüstszínű vér serken, mint a
folyékony higany. Matthew lomhán letörli az arcáról az odafröccsent meleg
folyadékot, majd visszatolja a hüvelybe a kardot.
– Nem vagyok hajlandó ezt tovább
hallgatni… Lilyn egy kurva. Neked semmi közöd hozzá, Em. Megértetted?
Némán bólogatok.
– Nem volt jogod megölni a túszunkat!
– háborognak a vámpírok.
Adlard
herceg felemeli a kezét, amire mind egyszerre elhallgatnak. Matt odalép hozzá,
dühtől eltorzult arccal beszél.
– Segítek nektek… de ez nem azt
jelenti, hogy kedvellek titeket… csak meg akarom ölni Lilynt!
– Ez esetben a vendégünk vagy –
mondja a vámpír kimérten. – Keressetek neki egy szobát! – adja ki az utasítást
a cselédeknek. – De jó távol a miénktől… - teszi hozzá.
Közrefogják Matthew-t, és elvezetik
tőlünk, egyedüli halandóként maradok a sok vámpír között, akik csakis a vérem
után vágyakoznak.
– Ha az a ghoul igazat mondott –
kezd bele Yvonne. – Akkor a leánynak sok köze van hozzá!
– Emiliának semmi köze az egészhez,
ő is olyan áldozat, mint mi. Mesélnél nekünk erről a Lilyn nevű nőről, kérlek!
Te már találkoztál vele – kér meg kedvesen Adlard.
– Én sem tudok róla sokat… megölte
az egyik lányt a falumból, és képes volt felvenni az alakját, ezzel
megtévesztett mindkettőnket. Elrabolt… ő elrabolt engem. Egy szobában tértem
magamhoz, aztán a hasamba égetett egy jelet – felhúzom az ingem, mindenki
felmordul. – Valami olyasmiről magyarázott, hogy… nem tudja használni az erejét
a bennem lévő embervér miatt…
– Elég értelmetlennek hangzik –
jegyzi meg Adlard.
– Igen… ennyi volt, aztán
elengedett.
– Ilyen egyszerűen? – kérdi a vörös.
– Igen… - nyögöm fájdalmasan. Az
emlékek visszatértek a fejembe, és nem túl kellemesek.
– Nyugalom, kedves – Adlard magához
von, majd egy puszit ad a homlokomra. – Mi majd megvédünk. Biztonságban leszel
hosszú életed végéig, ígérem. Elárulnád még azt nekünk, hogy néz ki ez a
boszorka?
Felemelem a fejem és szomorúan nézem
őt.
– Mint én… - suttogom. – De
esküszöm, semmi közöm nincs ahhoz a nőhöz! Biztosan… csak káoszt akar kelteni!
– Hiszek neked – mondja, majd a
népéhez fordul. – Hallottátok Emiliát, megtagadja Lilynt, és én nem kételkedem
benne! Ti se tegyétek! Bárki, aki rossz szót ejt róla, kivégeztetem!
Tiszteljétek őt, mert hamarosan ő lesz az úrnőtök! – rám pillant. – Az én
csodás feleségem. És most készüljön mindenki, adjátok át a szakácsoknak a
parancsot, ma táncmulatságot és lakomát akar a herceg az arája tiszteletére!
A vámpírok szétszélednek
körülöttünk, azért még egy picit tartok attól, hogy így nem fognak befogadni,
de tudom, hogy a herceg mellett minden rendben lesz.
– Szeretnék neked adni valamit – a
mellénye zsebébe nyúl, majd egy hatalmas rubintköves gyűrűt húz ki onnan. – Bár
gyönyörűsége nem fogható a tiédhez… - lassan a gyűrűsujjamra húzza – Remélem,
azért tetszik.
Amikor felkerül rám a gyűrű, még
gyönyörűbbnek, kedvesebbnek és szeretnivalóbbnak látom az én vőlegényem. Nagyon
jószívű velem és meg akar óvni mindentől, még Matthew-tól is. És talán igaza is
van, ő veszélyes rám nézve. Hisz… azt az embert is a táborban… csak úgy
leszúrta.
– Csodálatos, köszönöm, Adlard –
lenyűgözve nézem a drágakövet, aminek a belsejében mintha keringene valamit, de
ez csak még szebbé teszi számomra.
A nap további részében felfedezem az
egész kastélyt. Legalább olyan antik és gyönyörű belül, mint kívül. Hatalmas
kandallók, állatbundák, tágas terek, mintha tényleg igazi nemesek közt járnék.
Repesek az örömtől, hogy hamarosan közéjük fogok tartozni, és itt fogok élni
életem végéig.
Adlard
legutoljára a mi hálószobánkat tartogatja. Ez tetszik a legjobban. Faragott
keretes ágy, vérvörös selyempaplan, a színes ablakon át pedig csodálatos
kilátás tárul a Kastély hatalmas kertjére és a mögötte húzódó hófödte
hegycsúcsokra. Valami megcsillan a horizonton, mintha egy drágakő lenne.
–
Az ott mi? – fordulok a sápadt férfihoz.
– Az az Üveghegy. Messze van innen,
de még így is elég hatalmas ahhoz, hogy elérjen ide a fénye.
– Egyszer szívesen megnézném
közelről.
– Majd találok rá módot, hogy
elvihesselek oda – búgja, miközben hátulról átölel. – Ideje készülődni.
– Ó… azt hiszem, nekem csak egy
idevaló ruhám van, de… még az is díszetlennek fog tűnni a többi között –
sajnálkozom.
– Nem hagynám, hogy te légy a
legfakóbb az estélyen – mondja, miközben egy magas ajtóhoz sétál, aztán kitárja.
Egy hosszú uszályú, fehér, fűzős,
csipkés és gyémántokkal kirakott, aranyszálakkal hímzett ruha tündököl odabent.
– Ezt egy különleges leánynak
készíttettem még évekkel ezelőtt.
– Ki volt az? – kíváncsiskodom.
– Sosem találtam őt… aztán tegnap
ráleltem egy koszos kis táborban, vademberek között, kétségbeesve – odalibben
hozzám, majd egy puha, de jéghideg csókot nyom az ajkaimra. Hirtelen belém
nyilall valami, valami kellemetlen érzés. Nem vele kéne most lennem. –
Hamarosan jönnek az öltöztető kisasszonyok, várd meg őket türelemmel! Aztán a
bálteremben találkozunk, kedvesem.
Ezután magamra hagy. A színes
üveghez megyek, és szomorúan azt a csillámló foltot bámulom a távolban. Pár
napja még minden erőmmel oda próbáltam eljutni, vissza akartam változni, de
most valamiért képtelen vagyok magam rávenni. Még mindig nagyon szeretném, de
ezt csak az elmém diktálja. A szívem mintha láthatatlan lánccal rögzítették
volna Adlardéhoz. Szerelmes lennék? Ilyen rövid idő alatt? Ez nem normális, ez…
ez azt hiszem nincs rendjén, ilyen még sosem fordult velem elő.
A gyűrűmre pillantok, a benne
gomolygó valami mintha most gyorsabb lenne. Vajon mi lehet az? Vagy lehet, hogy
csak a szemem káprázik? Végigsimítok rajta, amitől azonnal elönt a melegség.
Adlard mellett biztonságban leszek. Ő lesz a gyermekeim apja, és készen állok
rá akár már ma este. Matthew pedig a legkevésbé sem érdekel, ő sosem tudna
nekem ilyen életet és ilyen boldogságot megadni.
De mélyen még mindig nem ezen a véleményen
vagyok, ez csak a felszín. Érzem magamban, ahogy az igazi Emilia sikolt
odabentről: emlékezz! Hisz ezerszer
boldogabb voltál már akkor, ha csak rád mosolygott!
Azonban nem hallgatok rá, inkább
dúdolással fojtom el.
Hamarosan jönnek az öltöztető
kisasszonyok, mind egytől egyig ghoulok. Segítenek felvenni a ruhát, amit
mintha rám öntöttek volna, elegáns, feszes kontyba kötik a hajam, csak egy-egy
kósza tincsem lóg ki elől. A sápadt bőrömmel és a fekete hajammal máris
vámpírnak érzem magam.
A bálterem közelébe érve már hallom
is a lágy muzsikát, alig várom, hogy megmutassam magam a leendő férjemnek.
Vidáman lépek be, odabent hatalmas a tömeg, mindenki beszélget és… fujj… vért
iszik üvegpohárból. Keresem a derékig érő, ezüst fürtöket, de nem találom őket,
helyette viszont megpillantok egy sármos idegent, aki zavartan álldogál a
lépcső tövében. Széles vállak, hosszú lábak, magabiztos kiállás és sötétkék
brokátruha. A haja szépen hátratűrve, az arca sima és azok az izzó, ezüst
szemek… basszus, ez Matt!
Tátott szájjal lépkedek le a
lépcsőn, a nehéz uszályom még csak félig ért le, amikor én már előtte állok.
– Ez te vagy? – kérdem csodálkozva,
de nem kapok választ, csupán ugyanolyan kételkedő és lenyűgözött arckifejezést,
mint az enyém is.
– Emilia… - suttogja.
– Remekül nézel ki, Matthew! Vagy
szólítsalak inkább Mr. Roysnak? – kuncogok. – Emlékszem, a családod minden
évben tart a cégnél egy antik partit, ahol mindenkinek ilyen maskarákba kell
beöltöznie, igazán vicces, hehe. Bár én sosem mentem el, de te tökéletesen
illenél oda, te lennél a legfessebb ötvenes, haha.
– Gyönyörű vagy… - mondja, mintha
meg sem hallotta volna, amit eddig hablatyoltam. A hangja rezgésében érzek egy
kis bánatot.
– Köszönöm – mosolygok magabiztosan.
– Nézzenek oda, megborotválkoztál! – végigsimítok az arcán.
– Kényszerítettek – zsörtölődik.
– Szerintem remekül illenél közéjük,
vagyis közénk. Te nem szeretnél itt maradni? Jó lenne. Lehetnél mondjuk a testőröm,
úgyis mindig vigyáztál rám.
– Kivéve, amikor megpofoztalak, és
amikor átlőttelek egy nyíllal. Meg amikor hagytalak elrabolni… kétszer. Ja, és
el ne felejtsem, amikor a vámpírok hercege becsalogatott az ágyába, utána
átváltoztatott…
– Jaj, Matt… - sóhajtom. – Én boldog
vagyok itt.
Lemondóan
elmosolyodik, aztán kinyújtja nekem a kezét.
– Van kedved táncolni?
– Persze – mosolygok, és hagyom
magam bevezetni a táncolók közé.
Mindenki
minket bámul, de ez engem egy cseppet sem zavar. A vad Matt is tetszik, de jótékony
hatással van rám ez a felfrissült, elegáns énje. És remekül táncol. Könnyedén,
erősen tart a karjaiban, végig szorosan magához. Most teljesen olyan, mintha
egy mesébe csöppentem volna. Erre a gondolatra rögtön elmosolyodom.
– Mi az? – érdeklődik a vadász.
– Csak… azon gondolkodtam, hogy ez
olyan, mintha egy mesében lennék. És tényleg, hehe.
– Az egyetlen valóra vált mese itt,
az te vagy, Emilia. Lélegzetelállító vagy.
– Szerinted… ha ez az egész nem
történik meg… akkor is megismertük volna egymást?
– Biztosan, de akkor te valami vén
szatírnak néznél engem, aki öreg és szánalmasan próbálkozik.
– Ugyan már, George Clooney is dögös
– nevetek.
– Szeretlek, Emilia.
Hogy…
mi?... Basszus, mi ütött Matthew-ba? Teljesen meg van őrülve… lehet, hogy azt
hiszi, hogy ez nagyon vicces, de nem! Ilyet nem lehet csak szórakozásból
mondani… azonban valamiért teljesen őszintének és komolynak tűnik.
– Ezt csak azért mondod, hogy ne
menjek hozzá Adlardhoz – mondom hitetlenkedve. – Te nem lehetsz szerelmes…
– Emilia… - sóhajtja, de nem tudja
befejezni a mondatot, a vőlegényem megállít minket és elvon Matthew-tól.
– Elkérem a hölgyet – mosolyog, és
már el is perdít. – Jól érzed magad? – kérdi mély hangján.
– Igen, nagyon tetszik minden.
– Ennek nagyon örülök – feleli kimérten.
Vele
közel sem olyan kellemes a tánc, mint Mattel volt, ez olyan más. Merevebb,
követelőzőbb, az én kényelmem nem veszi figyelembe, csak azt, hogy szépen
mutassunk. Nem is tudok az arcába nézni, annyira feszesen tart, így kénytelen
vagyok a körülöttünk nyüzsgő vámpírokat kémlelni. Az egyik gyümölcsökkel és
vadhússal megrakott asztal különösen felkelti a figyelmem. Nem a sok finomság
miatt, hanem mintha dulakodnának körülötte. Vagy négy-öt vámpírférfi hanggal és
erőszakkal nem spórolva vitatkozik, sokszor vissza kell őket fogni. A
középpontban egy kék ruhában lévő, rézvörös hajú lány áll, aki láthatóan nagyon
kétségbe van esve. Nem tudom nem észrevenni a gömbölyödő pocakot, amit óvón
takar el karjaival.
– Ott mi folyik? – kérdem aggódva
Adlardtól.
– Nem tudják eldönteni, hogy ki az
apja a gyermeknek. Sajnos ez mindig sok gondot okoz.
– Hogy érted, hogy nem tudják
eldönteni? A leány nem csak egy férfival volt?
Az
ezüsthajú vámpírherceg nagyot sóhajt.
– Népünkben kevés a női egyed,
ezért… igyekszünk mindannyian minél több märrel párosodni, és ez néha
fennakadásokat okoz, de ne félj, majd lerendezik egymás között.
– Mi az, hogy igyekeztek minél
többel párosodni? – kérdem elhaló hangon. – Hogy lehet így beszélni valakiről,
mintha csak tárgy lenne…
– Ahány leányt kapunk, annyit
igyekszünk áldott állapotba ejteni, de sajnos nincs minden férfira elég leány,
ezért osztoznunk kell rajtuk – világosít fel teljesen nyugodt hangon.
Bennem összetör valamit ez a
szívtelen szöveg, és ellököm magamtól a vámpírt.
– Ez undorító... – sziszegem
elvesztve minden józan eszem. – Mégis, hogy gondoltátok ezt?! Ti akaratuk
ellenére tartjátok itt, és teszitek magatokévá ezeket a lányokat?!
– Kérlek, ne kiabálj, ne rendezz
jelenetet! – próbál csitítgatni, mert mindenki minket néz. – A lányok előbb,
vagy utóbb, de mind belénk szoktak szeretni!
– Mégis, hogy?! Megerőszakoljátok
őket, ők meg boldogan a karjaitokba vetik magukat? Kétlem!
A távolban összeakad a tekintetem
Matt ezüst íriszeivel, a várandós lány felé bök a fejével, én pedig
észrevétlenül biccentek, ő el is indul felé.
– Nézd! Ez nem ilyen egyszerű… -
próbál magához vonni, de én ismét ellököm.
– Rád se bírok nézni – súgom.
– Rendben… - folytatja zaklatottan.
– Akkor most elmondok egy titkot… de nem szabad másnak elárulnod! A leányok
azért nem bánják a közeledésünk…
– A megerőszakolást! – javítom ki.
– Mert… van egy vámpír bűbáj… amitől
belénk szeretnek, így nem is mondható erőszaknak, hisz önmagukat kínálják fel
nekünk.
Ez úgy ér engem, mint derült égből
villámcsapás. Így már minden világos.
– És ez történt velem is… - jegyzem
meg fagyosan.
– Dehogy! – kap utánam Adlard. – A
mi szerelmünk igazi, Emilia!
– Nem… - csóválom meg a fejem. – Én
belül… rettegek tőled. Csak a bűbáj miatt szeretlek!
Ebben a pillanatban olyan hang
csendül fel a föld felől, mint amikor eltörik egy kristálypohár. Valami nedves
önti el a kezem, a gyűrűre vetül a tekintetem, aminek a drágakövéből valami
sűrű, vörös folyadék csörgedezik ki.
– Ez… mi?
Nem
kapok választ, Adlard a hajamba markol, és a föld felé ránt, hogy meghajoljak
előtte.
– Én igazán próbáltam szépen,
Emilia! Azt akartam, hogy abban a tudatban élj, hogy szeretsz engem! De te
túlságosan is kíváncsi voltál, így soha többé nem fog rajtad működni a bűbáj!
A körmeim a húsába mélyesztem, hogy
elengedjen, de semmi haszna, továbbra is vasmarokkal tartja a kontyom.
– Így el kell viselned, hogy minden
este… újra és újra magamévá foglak tenni, amíg teherbe nem esel! – ordít.
Csukva van a szemem, de így is
érzékelem, ahogy hatalmas fénysugár úszik át a termen, amire Adlard elhallgat,
majd összeesik, magával rántva engem.
Az éles fény sokáig vakít, magasan
visító hangot hallok, aztán vége szakad, és néma csend következik. Felnyitom a
pilláim, Matt már fölöttem is van, azonnal felsegít. Bár Adlard nincs magánál,
még mindig olyan erősen marokra tart engem, hogy eloldódik a kontyom.
Remegő testtel esek Matthew-nak,
körbenézve csak földön fekvő, hangosan szuszogó vámpírokat látok.
– Mi történt? – kérdem még mindig
reszketve.
– Ez egy fénygömb volt… - lép oda
hozzánk a vörös hajú lány. Még nagyon fiatal, tizenöt éves körüli lehet, de
gyönyörű szép. Halvány szeplők, göndör fürtök. – Elaltatja őket pár órára, de
sietnünk kell! – hadarja, közben már a lépcső tetején tart, mi pedig habozás
nélkül követjük.
– Várj, nincs több lány, akiket ki
kell szabadítani? – teszi fel a kérdést a vadász menekülés közben.
– Rajtuk már nem lehet segíteni! –
kapjuk a választ.
A
kastélykerten át rohanunk, azután egy kicsit lassabbra vesszük a tempót, mert
sem a lánynak, se nekem nem jó, túl nehéz a ruha. Hatalmas dombokon, éles
sziklák között vágunk át, hol patakon átkelve, hol vállszélességű homokfalak
között, egészen addig, amíg már a Nap első sugarai megvetik lábukat a
csillagokkal átszőtt, sötét égbolton. Óriásfák közé érünk, több, mint száz
méter magasak, indákkal átszőttek, és szinte mindegyik lombkoronájában pislákol
valami fény. Hol lehetünk?
A lány betessékel minket egy
hatalmas kosárba, majd kiadja Mattnek a parancsot, hogy húzza meg a kötelet,
ami majd felvisz minket. Egy hatalmas, ágak köré épített terembe érünk be, ahol
teljes az üresség. Teteje sincs, remekül látni a lengedező levelek között a
csillagokat a narancssárga égen, és mind a két Holdat, a nálunk ismereteset és
a kicsi, halványzöldet is.
– Mi ez a hely? – kíváncsiskodom.
– A falum temploma. Itt biztonságban
vagyunk a vámpírok elől, nem fogják megérezni a szagunkat.
– Elég messze vagyunk már, gondolom,
amúgy se éreznék meg! – mosolygok, azonban csak fapofákat kapok vissza.
– Az igazság az, Emilia, hogyha nagyon
beléjük ivódott a szagod, akár több száz kilométerről is megéreznek – világosít
fel Matt. – Hogy hívnak? – fordul ezután a lányhoz.
– A nevem Tűzszirom.
Felvonom
a szemöldököm az érdekes névre.
– Ő Emilia, én pedig Matthew vagyok.
– Köszönöm, hogy kihoztatok onnan…
sokszor próbáltam már megszökni, de mindig elkaptak… honnan szerezted a
fénygömböt? – kérdi Szirom. Én azt hittem, hogy az övé volt.
– Amíg Emet körbevezették, titokban
volt időm körülnézni… úgy tűnik, hogy egy pincébe gyűjtik az ellenük
használható fegyvereket.
– Csak ezt hoztad el?
– Csak erre volt időm sajnos.
– Rajtad miért nem fogott a bűbáj? –
kíváncsiskodom. Engem ez érdekel a legjobban, mert most teljesen ostobának
érzem magam. Persze teljesen jogosan.
– A bűbáj csak azokon működik, akik
nem ismerik a titkát. Az én falum generációk óta vámpírokra vadászik, szinte
minden trükkjüket ismerjük. Sajnos a többi lány… hiába mondtam nekik, hogy ez
nem a valóság, nem hitték el nekem, és még mindig fülig szerelmesek… - sóhajtja
szomorúan.
– És ez a gyűrű? – mutatom neki. – A
hercegtől kaptam, amikor elárulta a titkot, elrepedt.
Tűzszirom
csodálkozva a kezébe veszi az ékszert és alaposan átvizsgálja.
– Ez egy nagyon erős bűbáj.
Lehetséges, hogy tudott tőled vért szerezni?
– Igen… - nagyot nyelek.
– Ebben a te véred és az övé van
összekeverve, így tulajdonképp magához láncolt.
Így
már értem azt az érzést, amikor az elmém ment volna az Üveghegy felé, de a
szívem nem.
– Hatalmas érzelemhullám kellett
ahhoz, hogy ezt megtörd!
Somolyogva
Mattre pillantok, aki zavartan pislog rám.
– Igazából te segítettél. Amikor
megláttalak, felfutott bennem a méreg. Mikor kaptak el?
– Az előző év nyarán…
– És ez az első gyermeked? –
tudakolja a vadász.
– Igen – suttogja. – Fel sem
tudjátok fogni, miken mentem keresztül… ami a falak mögött zajlik… rosszabb,
mint a halál. A bűbájtól bódult lányok mosollyal az arcukon mennek egyik
szobáról a másikra… egy kívülállónak, mint nekem, ez hányingerkeltő…
Nem tudom, és nem is akarom
elképzelni ezt a szerencsétlen, tizenéves kislányt, aki kiszolgáltatva fekszik
egy sor vámpír alatt.
– A társaid nem kerestek?
– Nem tudom – válaszolja mélabúsan.
– Nem engedtek ki minket… hozzám nem ért el senki. De hamarosan mindenki
felébred, akkor majd én lemegyek, és mindent megtudunk. Ne féljetek, nekünk nem
szándékunk megölni titeket – fáradtan kuncog.
– Mi lesz a babával? –
aggodalmaskodom.
– Csak fél vámpír… megfelelő
neveléssel teljes értékű mär életet élhet majd. Úgy fog öregedni, mint mi, csak
pár évvel tovább fog élni. Nem ez az első eset, hogy elraboltak valakit, már
van tapasztalatunk e téren.
– Elraboltak? – horkanok fel. – Azt
hittem, hogy az egyezség miatt kellett bemenned…
– Ne légy naiv, Em! Ez a hely már
rég nem Umiran része, és Tűzszirom még csak…
– Tizenhat – segíti ki Mattet.
– Tizenhat éves… erre nem vonatkozik
az egyezség.
– Portyáznak, és ha termékeny nőt
találnak, elviszik… vadállatok… - nyögi a lány, miközben végigsimít gömbölyödő
pocakján.
Halk neszezés hallatszik az egyik
mellettünk lévő fa lombjából.
– Most pihenjetek! Majd én mindent
elintézek – mondja, és már el is tűnt a csapóajtón át.
Nem igazán tudom, hogy itt hogy
lehetne pihenni. Zavartan pillantok körbe, kicsit kínos most Matt közelébe lenni.
Csak azon jár az eszem, ahogy azt mondta, szeret… tényleg így lenne?
Képtelenség…
– Szóval… - kezdek bele. – Amit
mondtál… tánc közben…
– Csak azért volt, hogy
kirángassalak a bűbájból… de úgy tűnik, én nem keltettem benned akkora
érzelmeket, mint Tűzszirom – dünnyög Matt.
– Ó… hát oké… de azért jó, ha tudod,
én azért szeretlek – mosolygok, Matt pedig teljesen ledöbben.
– Ne mondd ezt! – zsörtölődik.
– Úgy, ahogy a legjobb, meleg
barátot szokás – kuncogok.
– Ha-ha, nagyon vicces! –
gúnyolódik, közben elfordul tőlem.
Nevetve
az ölébe hajtom a fejem, ő pedig gyengéden végigsimít a hajamon.
– Nagyon féltem – suttogom.
– Tudom… de minden rendben lesz.
– Köszönöm, hogy megmentettél… és…
bocsánat mindenért, amit mondtam…
Valójában
nem mondhatnám azt, hogy a bűbáj miatt gondoltam… minden, amit a fejéhez vágtam,
úgy is gondoltam, csak hát ilyet nem szokás kitálalni. Matt képtelen a
szeretetre… az egyetlen dolog, ami iránt érzelmeket táplál, az a családja.
A békességtől, és a vadász andalító
illatától lassan mély álomba merülök.
Hideg van… nagyon hideg… simogató
érzés vesz körbe, mintha selyem lenne. Hmm… egész jó érzés. De nem érzem az
izmos combokat magam alatt. Kinyújtom a kezeimet, hogy megkeressem Mattet, de
helyette párnákba és takaróba ütközik a kezem. Mi a franc?...
Azonnal felülök, és rémülten veszem
észre, hogy már nem az üres faházban vagyok, hanem visszakerültem a Kastélyba,
pontosabban Adlard hálószobájába. Nagyon remélem, hogy ez csak egy rémálom!
A szemben lévő falnál egy férfi lóg
láncokon, rögtön felismerem benne Mattet. Eszméletlen, a feje tartás nélkül lóg
előre, nincs rajta felső, a hasát pedig véres, szétmarcangolt korbácsnyomok
tarkítják. Kipattanok az ágyból, hogy megnézzem, jól van-e, de pár lépés után
hasra esek. Döbbenten nézek a bokámra, vastagszemű lánc köt engem az ágy
lábához. Édes Istenem, csak add, hogy ez egy rossz álom legyen!
– Matthew! – kiáltok rá, azonban ő
meg sem moccan. – Matt! Kérlek… ébredj fel… - a beszédemet sós könnyek fojtják
el. – Matt… - nyögöm, és végre felhörög a férfi, de még nincs magánál. Legalább
él!
Rángatással próbálom elszakítani a
kötelékeim, persze semmi haszna, sőt, csak ártok vele magamnak. Halk
nyikorgással kinyílik az ajtó, az első, amit meglátok, az a homályban tompán
felcsillanó ezüst hajszál.
– Ne… - nyöszörgöm. – Ne…
Adlard
szokásos elegáns kinézettel lép be, fekete selyemmellényben, hófehér, bő ujjú
ingben, aminek a nyakát a vérvörös, immáron igazi rubint fog össze.
– Úgy látom, felébredtél – jegyzi
meg elégedetten. – Helyes.
– Hogy találtatok meg? – kérdem
rekedtesen.
Mintha
egy tollpihe lennék, a vámpír felkap, az ágyba dob, ami nagyot reccsen. Hiába
puha, megsajdul tőle mindenem, amit fokoz az, hogy rám ugrik, és egész testével
a matracba nyom.
– Viccelsz? Hiába a nyavalyás
vámpírvadászok temploma, a te édes illatod akár még a Mär másik végéből is
megérezném – a nyakamhoz hajol, lassan végignyal rajta, amitől kiütközik rajtam
a libabőr, persze nem a jó érzéstől. – Egy lányt akartál megmenteni, helyette
szereztél nekünk száz másikat. Ja, és megölettél legalább ennyi férfit… na és
persze fiút – vigyorog.
– Megöltétek őket?! – sziszegem.
– Egytől, egyig, kedvesem. Ilyen bő
vacsoránk réges-rég nem volt. Tudtam én, hogy odaadó királynő leszel.
– Dögölj meg! – csikorgatom a
fogaim.
– Én nem fogok – lefordul rólam. –
Viszont, ha nem viselkedsz szépen, az udvarlód igen.
– Őt hagyd békén!
– Ó, nyugalom. Békén fogom, ha jó
leszel hozzám – a hajamba túr, és felemeli a fejem, hogy egyenesen őt nézzem. –
Engedj magadba, Emilia! – búgja.
– Soha – nyögöm.
– Hát jó – vonja meg széles, csontos
vállait, utána az ébredező Matthez lépked. A mellénye zsebéből egy hegyes végű
kést vesz elő, majd egyszerűen a kifeszített férfi elé ül, persze úgy, hogy én
is jól lássam, mit csinál.
– N-ne hagyd neki, Em! –
hallatszanak Matt szájából a szavak.
– Ne is hagyd nekem, Em! – ismétli
Adlard gúnyosan. – Ezt is nagyon élvezem – ezzel a lendülettel a pengét a
vadász nagylábujjának körme alá helyezi, és lassan nyomja befelé.
Velőtrázó ordítás rázza meg az
ablaküvegeket és a tömör kőfalakat. Matt egész testében remeg, a fogait olyan
erővel préseli egymáshoz, hogy szinte hallom a halk pattogásaikat. Miután egy
kicsit kezd enyhülni a fájdalma, Adlard felrántja a körmöt, de a bőr nem
engedi. Matthew visítva vergődik, én pedig eddig bírtam.
– Rendben! – ordítok a vámpírra
könnyekkel küszködve. – Rendben, csak… ne bántsd… kérlek… - a karjaimmal mintha
áttörhetetlen ketrecet tudnék teremteni, átölelem magam.
A vámpírherceg gondosan lenyalogatja
az ujjáról a vért, az arca egy picit elfintorodik.
– Nem vagy finom.
– Ne merj hozzá érni! – hörgi a
férfi.
– Pedig hozzá fogok! Te pedig végig
fogod nézni minden egyes pillanatát! Megértetted?
– Fel foglak koncolni! – sziszegi
Matt, pedig látom, hogy nehezére esik a beszéd.
– Kötve hiszem, barátom! –
mindeközben hozzám ért, lassan végigsimít az arcomon. – Hogy szeretnéd?
Nem válaszolok neki, csendesen,
némán készítem fel magam a borzalomra. Adlard elfordít az ágyon, hogy Matt
jobban lásson mindent, majd a hasamra fektet, és a combomra ül. Lassan,
élvezettel oldja ki a hátamon a fűzőt, kihúzza belőle a selyemszalagot, hogy
teljesen szét tudja tárni. A következő mozdulata olyan gyors és hirtelen, hogy
aprót sikkantok. Recsegve hasad szét a hátamon az alsószoknya felsőrésze, ezt
követően végigfuttatja a nyelvét a gerincem vonalán, és nagyot sóhajt.
– Jaj, Matthew… ha látnád azt, amit
én – szinte hallom a vigyorát.
– Széttéplek! – rázza a láncait, kis
faldarabkák potyognak le, de ennek ellenére is minden szava üres fenyegetésnek
hangzik.
Minden rendben lesz, Emilia… ha
rendes leszel hozzá, nem fogja bántani Mattet… nem fogja… hihetek neki? Nem
akarom ezt az egészet… nekem ez túl sok…
Leszáll rólam, és egy rántással
lehúz rólam minden ruhát.
– Te azt tudtad, hogy alul nincs
rajta fehérnemű? – teszi fel a kérdést Mattnek, aki a benne fortyogó dühtől már
nem tud semmit csinálni, csak morogni, és a szabadulásán ügyködni. Ilyen
ráncosnak még nem láttam az orrát.
Könnyes szemekkel rápillantok, mert
nem tudom, hogy hova kéne néznem. Olyan megalázottnak érzem magam… teljesen
meztelenül fekszem egy olyan férfi ágyában, aki hamarosan végtelen fájdalmakat
fog nekem okozni mind testileg, mind lelkileg. És ha minden úgy lesz, ahogy ő
akarja… gyermeket ad nekem. Hogy tehettek ki ennek a folyamatnak egy tizenöt
éves lányt, mint Tűzszirom?! Szegénykém… remélem, ő, amennyire lehet, jól van.
Ha benne volt annyi erő és kitartás, hogy átvészelte, akkor én is át fogom.
Teljesen összetörve, de túl fogom élni… csak Mattet ne kínozzák tovább! Soha
többé nem akarom hallani azt a fájdalommal átitatott ordítást.
Adlard a hajamba markol, és felállít
engem, majd a földre taszít, de a fürtökbe kapaszkodva kiegyenesíti a hátam.
Matthew-val szemben térdelek megalázva, fedetlen. Az ő arcán a gyűlölet és a
sajnálat keveredik, remegő szemekkel bámul engem.
– Hagyd békén! – ordít teli
torokból. – Inkább kínozz tovább!
– Ez sokkal élvezetesebb, mint a
kínzásod. Nem értem, miért hiszed azt, hogy körülötted forog a világ? – kérdi a
herceg gúnyosan. – És ezzel megkezdődik a szokásos rituálé, kedvesem – mögém
térdel, elhúzza a nyakam ívéből a kócos, fekete hajam, és lassan a húsomba
mélyeszti fogait.
A testemen végigcsorog a forró,
vörös vérem, amikor eléri a hasamon a beforrt billogot, valami furcsa, tompa
nyomás hasít az egész testembe. Nem kellemetlen, inkább olyan, mintha elzsibbadtam
volna. Szinte rögtön ezután sercegő hangot hallok a fülemnél, mintha égne
valami. Adlard rémülten hátraugrik, és fájdalmában felüvölt.
Aztán megfagy a levegő körülöttem…
felnyitom a pilláim, előttem egy karcsú, női alak áll, akin olyan fehér lepel
van, ami a köldökéig fel van hasítva és szinte teljesen átlátszik. Nyakában ott
lóg a furcsa szimbólum, az arca pedig olyan, akárcsak az enyém.
– Lilyn… - suttogom hitetlenkedve.
– Hogy mersz hozzá érni? – kérdi
kimérten a szenvedő vámpírtól. – Ocsmány vérszívó!
Szinte alig tudom követni a
mozgását, olyan gyorsan kapja el Adlard nyakát, és a földre taszítja, hogy az
mozdulni sem tud.
– Ki vagy te?! – visít. Jobban
megnézve, mintha megégett volna az álla… a… vérem tette ezt?
– Lilyn vagyok… a Kastély dögvésze –
mutatkozik be mosolyogva, ezután elharapja a csuklóját, amiből patakként serken
ki a vére.
Kifeszíti Adlard száját, és egészen
addig folyatja bele a vörös folyadékot, amíg a vámpír sercegve, füstölve, hörögve,
kapálózva ki nem leheli a lelkét.
Matt és én is némán, döbbenten
nézzük végig a folyamatot. Miután Lilyn végez, rálép a láncomra, ami azonnal
köddé válik.
– Jól vagy? – kérdi kicsit undorodva
tőlem.
– I-igen… köszönöm…
– Ne köszönd, nem miattad tettem. De
még szükség van a nyamvadt testedre.
Ismét
egy olyan ködös mondatot ejt el, amit nem értek, de jelen pillanatban nem merek
rákérdezni.
– Eredetileg ezt a ghoulokkal
akartam elintéztetni szépen, lassan, de most ezek a vérszívó dögök nagyon
feldühítettek – csettint egyet. – Volt Kastély, nincs Kastély – elégedetten
leporolja tenyerét, ezt követően Matthez lép. – Ó… drága Matthew… igencsak
rossz bőrben vagy – az álla felé nyúl, de ő elhúzza a fejét.
– Ne érj hozzám! – hörgi.
– Nem igazán vagy olyan állapotban,
hogy követelőzz! – a ruhája ujjából előhúz egy pici dobozt, odahajítja nekem. –
Kend ezzel ezt a rohadékot! Pár nap, és rendbe jön – mondja, és itt is akar hagyni
minket.
– Várj! – állítom meg. – Miért
segítettél?
– Mert azt akarom, hogy tovább
menjetek! Csak ezalatt az út alatt szabadul majd fel benned az erő, a jelei már
most látszanak. Csak egy Haxan vére képes kínok közepette megölni egy ilyen
dögöt. Menjetek tovább, hogy erősebb légy! – újra csettint, sűrű, lila füstöt
maga után hagyva eltűnik.
Rögvest Matthez szökkenek, az sem
érdekel, hogy nincs rajtam ruha, leszedem a láncokról, és rögtön az ölembe
rogy.
– Tudsz járni? – kérdem tőle.
– Igen… csak… kicsit még hadd
pihenjek – nyögi.
Ez
az idő épp elég arra, hogy felöltözzem, és összeszedjem a ruháim, amit már mind
behordtak a hálószobába. Ezután Matt a vállamra támaszkodik, és lassan
botorkálunk végig a hosszú folyosókon, lefelé a lépcsőkön. Útközben egyetlen
vámpírral sem találkozunk.
– Azért ez… furcsa volt, nem?
– De… de Lilyn semmit sem tesz ok
nélkül.
– Miért nem említetted, hogy úgy néz
ki, mint én?
– Nem tulajdonítottam neki
jelentőséget… nem hittem volna, hogy találkoztok… nem kerestem összefüggést.
– Nem ijedtél meg, amikor először
megláttál?
– Nem. Rögtön éreztem, hogy te nem
olyan vagy, mint ő. Inkább teljesen az ellentétje.
– Ki tudja, lehet, hogy mégse olyan
rossz, mint amilyennek először hittük…
– Elátkozott, Em! – emeli meg a
hangját.
– De neki köszönhetően nem
erőszakoltak meg. Azért ez elég nagy pluszpont.
– Ja, majd meghívom egy sörre!
Emilia, akármi is volt ez, Lilyn gonosz. Mondtam, hogy nem tesz semmit ok
nélkül. És őszintén, nem tetszik, hogy ideért, amint vér érte a billogot. Ez
azt jelenti, hogy szemmel tart minket.
– És ez miért olyan rossz?
– Mert mindig tudja, hol leszünk!
Komolyan ilyen nehéz a felfogásod? – morog a férfi, miközben lassan sántikál.
– Talán majd máskor is segít –
mosolygok.
– Kötve hiszem…
– Én hiszek benne, hogy ő is jó.
Talán nem akar rosszat, csak mi értjük félre.
Kitárom
magunk előtt a Kastély bejáratát. Ami pedig odakint fogad, arra nem készültem
fel. Pocsolyákban áll a vér, halomra mészárolt testek mindenfele, vegyesen
vámpírok, és märek. A szél fütyülve süvít el az ágakra akasztott hullák között,
a vérmező fölött.
És mindenegyes fa törzsén füstölögve
ott parázslik a furcsa, pupillátlan szemet ábrázoló billog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése