(18) Amelia és a vadász {10. fejezet}

Ezen a héten is új fejezettel jöttem :) elnézéseteket kérem, magam is bevallom, hogy az utolsó két rész nem volt valami izgalmas... azonban ennek orvoslására elindítottam a főszálat (őszintén, már tényleg nagyon ideje volt), tehát ezentúl kárpótolva lesz az elmaradt feszültség és izgalom :)
Hogy az oldal is vonzóbb legyen, mint látjátok, eléggé fel lett újítva. Van már képvetítőnk, ahova folyamatosan új képek kerülnek majd fel, lett egy Ajánlók blokk is, ahova a tervben lévő történeteimről fogok írni ízelítőt(valószínűleg majd képekkel tűzdelve), illetve szintén újítás, hogy a szöveg aljára érve három választás közül be lehet jelölni azt, ami szerinted leginkább jellemzi az adott fejezetet. 
Nagyon remélem, hogy tetszik a változás és továbbra is örömet tudok okozni nektek hétről hétre :)


Bármilyen észrevétel és javaslat jöhet az e-mailemre :)

10.

            Amikor meglátom Matthewt, már alig kapok levegőt, pörög bennem az új információk által keltett adrenalin. Megvan mindkettőnk bajára a gyógyír! Széles mosollyal az arcán leül velem szemben.

            – Minek örülsz ennyire? – kíváncsiskodom.

Büszkén feltesz valami nagy zöld sátorszerűséget az asztalra.

            – Új zöld kabát? – szórakozottan felvonom a szemöldököm.

            – Az! Hát nem szép?

            – Olyan, mint a többi – somolygok.

            – Te ezt nem értheted – morog. – Beleolvastál a könyvbe?

Ne végre, végre! Hát erről akarok én beszélni!

            – Igen! – vágom rá rögtön. – És…

Matt felemeli a kezét és próbál lenyugtatni.

            – Em, megmondtam, hogy ne éld bele magad, mert ez az egész csak egy legenda.

            – De… Saliem könyve is emlegeti…

            – Attól függetlenül ez nem létezik. Egy hülyeség. Mese a mesében. Érted?

            – De…

            – Nincs de, érted? Reménytelen…

            – De mégis honnan tudod?

            – Szerinted nem próbáltam már meg?! Szerinted az elmúlt huszonhárom évben egyszer sem indultam el megkeresni?! – eléggé ingerült lett a témától. Talán igaza van… de szerintem akkor is butaság ennyire elvetni az ötletet.

            – Rendben van, nem kell leharapni a fejem…

            – Nem harapom le, csak nem akarom, hogy hiú ábrándokat táplálj!

            – Akkor esetleg meg lehetne próbálni, hogy írok egy olyan mesét, amiben mi emberek leszünk és…

            – Nem, Emilia! – förmed rám.

            – De most miért vagy ilyen?

            – Azért, mert innen nincs kiút, hát nem érted?! Nincs! Nem tudsz olyan mesét írni, amitől visszaváltozunk. Ez a világ okos Em és nem enged el senkit.

            Zihálva kapaszkodom az asztal sarkába, nem akarom elhinni, hogy örökre itt ragadtam. Azt hittem, hogy mostanra már megszokom a gondolatot, de nem. Csak jobban hiányzik minden. És Alice… örök életére meg fog engem utálni… körülbelül egy hónap és összeházasodnak Greggel.

            – Te nem akarsz ott lenni az öcséd esküvőjén? – kérdem halkan.

            – Dehogy nem… minden vágyam, hogy ott legyek. De sajnos ez egy olyan dolog, amit nem mi döntünk el.

            Nagyot sóhajtok és próbálom egy kicsit lehűteni magam. Logikus, Mattnek igaza lehet, megértem, miért hiszi úgy, hogy egy ilyen hatalmas és abszurd dolog még itt sem létezhet. Azonban engem nem győzött meg teljesen… valahol belül, a szívem mélyén érzem, hogy téved.

            – Azért még átolvasom…

            – Oké… de egy szót sem akarok róla többet hallani!

Elátkozom magamban, amiért úgy kezel, mint egy kislányt. Bár a kettőnk között lévő korkülönbség alapján lehetnék a lánya… basszus. Huszonhárom év van közöttünk. Rengeteg. Csókolóztam egy ötvenhárom éves pasival! Mentségemre szóljon, hogy teljes mértékben harmincnak néz ki!

            – Akkor visszamehetünk? – tudakolja néhány némán töltött perc után.

            – Persze… de ilyen ruhában hogy fogok lovagolni?

Csábos mosoly jelenik meg az arcán, majd könnyedén meghúzza a vállát.

            – Tőlem akár le is veheted.

Halkan nevetek ezen, azért örülök, hogy erre még maradt humorérzéke.

            – Hah! – horkanok fel gúnyosan. – Szeretnéd, mi?

Nem jön válasz, a férfira pillantok, aki összeráncolt homlokkal mered a fogadóban sürgölődő népre.

            – Minden oké?

            – Őőő… - hirtelen felkapja a fejét. – Persze, csak mintha… láttam volna egy régi ismerőst…

Hosszas keresgélés után meglelem a mellékhelységet és gyorsan magamra kapom a bőrnadrágot és a szürke színű bő inget, amit betűrök és már kész is vagyok. Bár a magas sarkúval egy kicsit furcsa, mégsem mondhatnám, hogy nem tetszem magamnak és a vadász meglepett arcából ítélve nem bánta meg, hogy pénzt költött rám.

            A kapuban elbúcsúzunk Garemtől, a két őrt, akik lecsavargóztak minket, pont ebben a percben váltják le. Amint meglátnak illemtudóan kicsit meghajtják a fejüket.

            Most sokkal könnyebben ülök fel a jószágra, mint legelőször, már csak egy picit kell segíteni és jóval gyorsabban haladunk, mint amikor jöttünk. A Nap még bőven az égen jár, mikor megérkezünk a faluba és kikötjük a lovakat.

            – Máskor is elmegyünk majd? – kérdem mosolyogva a szintén jókedvű vadászt.

            – Persze, ha szeretnéd. Csak szólj és már lovon is találod magad.

Örülök, hogy ilyen közvetlen lett. Talán azért, mert fél, hogy megbántott a fogadóban. Ha nem lenne mögöttünk ennyi idő és ennyi minden, biztosan megsértődtem volna a hangnemen, de már megszoktam és ügyet sem vetek rá.

A falu közepén dulakodásra leszek figyelmes, valaki igencsak hevesen Calebnek esett és egyre csak lökdösi. Még idáig is elhallatszik a szőke hajú lány kétségbeesett sikoltozása.

            – Hol van?! – üvölti, miközben Calebet ráncigálja.

Összenézünk a vadásszal, majd gyorsan odasietünk, hogy megnézzük, mi folyik itt, de amint odaérünk, mindkettőnknek földbe gyökerezik a lába. A szőke lány… ő Alice... bár sokkal erőszakosabb és követelőzőbb, mint szokott lenni, csak úgy sugárzik belőle az energia. Istenem, de jó őt látni. Semmit sem változott. A haja lófarokba fogva, a barna szemeiben aggodalom csillog, a szája pedig a szokásához hűen kimondja, amit csak gondol.      

            – Azt kérdeztem, hol van?! – ismétli.

A vállát fogva egy férfi próbálja őt kordában tartani. Sötétbarna haj, éles, zöld tekintet, helyes arc… ez bizony Gregory Roys az ujján egy eljegyzési gyűrűvel. Matthewra pillantok, aki teljesen ellágyult az rég nem látott öcsike jelenlététől. A kezemet az övéhez teszem és erősen megszorítom, amit azonnal viszonoz.

            – Szerinted engem keres? – kérdem halkan, egyértelmű a válasz, de nem kapok feleletet, a vadász teljesen elmerült az immáron felnőtt Roys határozott kiállásában. Valóban furcsa lehet, hisz amikor utoljára látta, csak négy éves volt Greg és mégis felismerte. Nagyon hasonlítanak.

            – Kinyírtátok mi?! Undorító, mocskos férgek! – sipítozik Alice, aztán egy hatalmas pofont kever le Calebnek.

            Hű… tényleg nem változott semmit, most is a határokat feszegeti. A nagydarab férfin látom, hogy nagyon vissza kell magát fognia. Szerencsére az ifjabbik Roys még észnél van és kedvesen odasúgja a menyasszonyának, hogy ez már sok.

            – Nem sok! – reccsen a vőlegényére. – Te ezt nem érted, nekem ő szinte a testvérem! Te mit éreznél, ha a tiéd… - a szája elé kapja a kezét. – Bocsánat!

            A férfi gyengéden a karjaiba vonja a nőt, egy puszit ad a feje búbjára és eltakarja előlünk a szerelme teljes összeroppanását.

            – Látnom kell őt… beszélnem kell vele! – szipogja Alice. – Még ha utál, akkor is… tudnom kell, miért hagyott magamra – hangos zokogásban tör ki, amit már nem bírok tovább nézni.

            Ő a legkedvesebb barátnőm és családom helyett családom. Mindig ott volt, ha kellett valami, akkor is, ha nem, szinte minden ébren töltött percünket együtt töltöttük és nem bírom már nélküle. Szeretem őt. Alice kell nekem. Ő a jobbik felem.

            Mintha puskából lőnének ki, úgy rohanok feléjük, kinyújtom a kezem, hogy minél hamarabb elérjem, mindenki döbbenten nézi a kis akciómat. Végre megérzem Alice gyengéd húsát a tenyeremben, kifordítom Greg öleléséből és beszélni kezdek hozzá.            

            - Alice, itt vagyok! Én vagyok, Em! A te Emed! Dehogy utállak, hogy utálnálak? Te vagy a legjobb az életemben és úgy hiányzol!

            Végtelennek tűnő másodpercekig leesett állal bámul engem, egy pillanatra úgy tűnik, meglátja a szörnyeteg külseje alatt a kétségbeesett, elkeseredett barátnőjét, de nem így történik… eltaszít magától, akkora erővel, hogy a földre esek tőle.

            – Ne merj hozzám érni, te torzszülött! – sziszegi.

Ne… ne, ezt így nem lehet… lennie kell valami megoldásnak… nem hiszem el, hogy nem ismer fel. Hiszen a szemem… elég lenne a szemembe néznie, hogy rám ismerjen! Majd elfelejtettem… már lila lángok táncolnak benne… nem akarok itt lenni többé. Haza akarok menni hozzá, vele. Nevelni a gyerekét, kibékülni a férjével és normális életet élni, mint egy átlagos ember.  

            Az arcomhoz kapok és belőlem is kitör a zokogás. Együtt sírok a legjobb barátnőmmel, aki azt hiszi rólam, halott vagyok. Vajon az összes rokonom és ismerősöm ilyen állapotban van? Ennyire kiborult és kétségbeesett? Olyan érzésem van, mintha egy nyitott koporsóban lennék holtan, de látnám az embereket fekete ruhában, akik fölém hajolnak és fehér zsebkendőbe itatják a könnyeiket. Halott vagyok… mindenkinek, akinek valaha bármit is számítottam, halott vagyok. Ezt érzi Matt is…

            Aki már ott is terem mellettem és felsegít. Lehet, mert nekem akar jót, de azt is el tudom képzelni, hogy csak közelebb akar lenni az öccséhez. Mindenesetre én örülök neki, a testéhez nyomom magam, úgy biztonságosabbnak érzek mindent, nyugodtan elbújhatok mögé Alice fortyogó, könnyes dühe elől.

            – Menjünk! – búgja az ex-menedzserem az ex-főnökömnek és én arra vagyok kényszerülve, hogy végignézzem a múltam utolsó darabkáinak kivonulását az életemből.

            Soha többé nem fogom őket látni… se senki mást, akiket még szeretnék. Ezzel vége… hivatalosan is vége. Emilia Quinn halott a külvilágnak. Anyámra nem is akarok gondolni… az még ennél is szívfacsaróbb lenne.

            – Em… - Matt a fülemhez hajolva búg. – Mennyivel lógok még neked?

            – Hogy érted? – szipogom a könnyeimet törölgetve.

            – Vállon lőttelek és majdnem meghaltál… természetes az, ha követlek… bárhova. Érted, ugye? – a hangja monoton, de határozott.

            – Megkeressük a Nagykönyvtárat? – hebegem falfehéren.

A vadász bólint egyet. 

            – Meg. Én is el akarok innen szabadulni. Látni akarom a családom, megismerni a sógornőm.

            Szelíden elmosolyodom és megölelem a férfit, aki, mintha az élete múlna rajta, úgy ölel vissza. Az andalító pillanat sajnos nem tart sokáig, Meg lép oda hozzánk.

            – Azt… azt mondtátok, hogy… a Nagykönyvtárat? – kérdi szaggatottan.

            – Őőő… aha – válaszolom.

            – Nem… szóval… - lehajtja a fejét és a földet kémleli. – Szóval nem mehetnék veletek?

            Nagyon meglepődöm a kérdésre, hirtelen nem is tudom mire vélni a dolgot.

            – Hisz neked itt van mindened, nem? Miért akarnál velünk jönni?

            – Em, te nem voltál mindig mär. Nem ide születtél. Volt lehetőséged látni a nagyvilágot, nekem ez nem adatott meg. Tény, hogy jó sorunk van itt… de sokszor olyan, mint egy túlméretezett börtön! Ráadásul minden nap rettegek attól, hogy idejön valaki… és megöl. Az a lány kid volt?

            – A… legjobb barátnőm…

            – Látod? A legjobb barátnőd, mégis fellökött és torzszülöttnek nevezett! Gondolj bele, mit tenne egy ide tévedő idegen…

            – Ide sose jön be idegen – jelenti ki Matt.

            – De, ha egyszer fog?! Nem akarok félelemben élni… szabad akarok lenni és úgy cselekedni, ahogy akarok, olyan életet élni, ahol nem kötnek hülye szabályok! És Emilia… a dolgok, amiket mondtál a világodról… én ott akarok lenni!

            Mattre pillantok, aki meghúzza a vállát.

            – Mostantól te vagy a főnök Em, én csak kísérlek és megvédelek.

            – Nos, akkor… gyere! Gondolom jobb, ha többen vagyunk, nem? – mosolygok.

            – De! – lelkesedik Meg, még tapsikol is mellé.

            – Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy fogalmunk sincs merre kéne elindulni – morogja a vadász és igaza is van.

            – Ez… ne legyen probléma – Meg szélesen vigyorog. – Gyertek utánam!

A házába vezet minket, az édesanyja most nincs itthon. A lakhelye szinte teljesen olyan, mint az enyém, csak két ágy van benne és talán egy kicsivel nagyobb. A fekhelye mellett egy méretes láda áll, annak csapja fel a tetejét és kutatni kezd benne, de hamarosan világossá válik az, hogy inkább mindent kipakol belőle. Az utolsó holmi földre kerülése után int az ujjával, hogy menjünk oda. Én nem látok semmi különöset, csak a lakkozatlan fát. Meg megnyomja a láda alját, ami egy halk kattanással felnyitódik.

            – Dupla aljú – jegyzi meg elégedetten.

Nagy halomnyi papírt vesz elő onnan, aztán azokat átlapozva keresi a megfelelőt. Végül egy összehajtogatott, elsárgult, megtépázott pergamennél áll le a kereséssel. Óvatosan kihajtogatja, egy térkép az. Matthew leguggol mellé és vizsgálni kezdi a hegyeket, a folyókat és a többi dolgot.

            – Még nem láttam ezt a területet. Hol van?

            – Pont ez az érdekes benne… egy barlangban.

            – Micsoda? – lepődik meg a vadász.

            – A nagyapám hagyta rám, előtte pedig az ő nagyapja és az ő nagyapja. Egészen ötszáz évig visszamenően.

            – Ötszáz… - ismétlem, mert ez megragadt bennem, Arthur Saliem is ötszáz éve alkotott.

            – Ki volt a térkép alkotója? – tudakolja Matt.

            – Ilyen messzire visszamenőleg már nem tudom, minek kell nevezni a rokonokat. A lényeg, hogy leszármazottja vagyok annak az embernek, aki Saliem mellett vándorolt és térképeket rajzolt.

            – Saliem egyedül dolgozott, nem? – szólal fel a vadász.

            – Nem. Senki sem olyan bolond, hogy egyedül induljon el egy ilyen útra, ezért vártam én is. Az a rokonom vele volt és látta a Virágot. És járt a Nagykönyvtárban.

            – Semmi jel nem mutatott arra, hogy Saliemet érdekelte volna a Nagykönyvtár, a könyvében is csak egyszer említi, hogy legendák szerint van ilyen, részleteket nem – szólok közbe.

            – Pedig járt ott.

            – Akkor miért nem ír róla részletesebben? – érdeklődöm.

            – A Virágról is csak annyit ír, hogy létezik… helyet nem. Nem akarja, hogy megtalálják, mert szerinte az rossz lenne és a Nagykönyvtárról is biztosan így gondolta. Ő végtelenül szerette a Märt, világos, hogy nem szeretné elnépteleníteni. Ki tudja, hányan gondolkodnak úgy, mint Meg – mondja Matt.

            – Viszont egy térképrajzolónak bűn lett volna ezt nem feljegyezni. De csak magának csinált egy példányt, ami azóta öröklődik a családomban.

            – Ez még így is nagyon gyenge lábakon áll, Meg – szól a vadász a szőke lányhoz. – Lehet, hogy csak egy dajkamese, amit azért találtak ki, hogy el tudj aludni éjszaka. És még ha igaz is, tudod, hogy merre van az a barlang, amin át ide lehet jutni?

            – Igen… - suttogja.

            – És hol? – kérdem izgatottan.

Nagyon összehúzza magát és szégyenlősen böki ki.

            – Az Üveghegyen túl.

Matthew azonnal felpattan és szitkozódni kezd félhangosan.

            – Üveghegy? Ez komoly? – kérdem az egyik szemöldököm felvonva.

            – Ennyi, ez lehetetlen! – rendezi le magában a vadász.

            – Mi a gond? – kérdem.

            – Az, Emilia, hogy az Üveghegy a Mär bármely pontjából nézve a horizonton van. Nem lehet megkerülni, de hagyján, még a közelébe jutni sem.

            – E-elvileg… van rá mód – dadogja Meg.

            – És mégis mi?! – reccsen a lányra dühösen a férfi.

            – Tudod, hogy ott van Glassgoria, ott biztosan tudják! – vitatkozik a szőkeség.

            – Attól függetlenül ők sem értek oda soha!

            – Attól még hülyeség lenne nem megpróbálni!

            – Glassgoria?... – értetlenkedem, már azt sem tudom, mire figyeljek.

            – Az Üveghegyhez legközelebb eső város – magyarázza Meg.

            – Tényleg butaság lenne nem megpróbálni – mondom el a véleményem Mattnek.

A férfi nagyot sóhajt, a hajába túr. Elég ideges, nem tudom meddig fogja elviselni, hogy én dirigálok.

            – Oké! – egyezik bele végül. – Akkor holnap elindulunk Glassgoria felé. Ma mindenki búcsúzzon el attól, akitől akar, meg intézze el a dolgait! – ezzel lezártnak tekinti a dolgot és gyorsan kivágtat Meg házából.

            Úgy teszünk, ahogy mondta. A lány egész nap az anyjával van, nem tudom elmondja-e neki az igazságot. Én miután bepakolom a legfontosabb dolgaim, azonnal Gretához megyek. A gyógyulása borzasztóan lassan haladt. Ráadásul nem volt elég a hatalmas vérveszteség és a fertőzésveszély, azzal a tudattal is meg kellett utána birkóznia, hogy elrabolták és majdnem elszakították a gyermekétől. Körülbelül csak egy hete mondhatjuk róla, hogy teljesen stabil mind testileg, mind lelkileg. A bába pár napja hozta neki vissza a kicsit és sajnos nekem nem volt időm meglátogatni, de most bepótolom.

            A házát azóta felújították, szebb, mint valaha. Megpróbálok a lehető leghalkabban bekopogni. Lassan nyitódik az ajtó, megjelenik a résben Greta, mindent betöltő boldogsággal mosolyog.     

            – Szia, hát te is?

            – Szia. Mi az, hogy én is? – kíváncsiskodom, miközben belépek.

A kiságy mellett egy férfi sétálgat kezében a gyermekkel. Úgy bánik vele, mint egy vérbeli apuka, még halkan dúdolgat is neki. Amikor felém fordul, nem tudom megállni, hogy ne olvadjak el. A vadász le sem veszi a tekintetét a kicsiről és gyengéden mosolyog a karjában alvó csöppségre.

            Közelebb megyek hozzájuk, Matt megáll, hogy jobban szemügyre tudjam venni a babát.

            – Jacob – mondja Greta.

            – Igen, így emlegetted a banyáknál…

            – Nos, akkor nem igazán voltam magamnál – mosolyog.

            – Nagyon szép – súgom, közben végigsimítok a pirospozsgás pofin. – És te? Jól vagy?

            – Jól… mit is mondhatnék? Nehéz egyedül.

            – Nem vagy egyedül.

            – Tudom.

Jacob egyik pillanatról a másikra visító sírásba kezd, Greta rögtön átveszi és csitítani próbálja.

            – Nektek sok szerencsét az úthoz, remélem sikerrel jártok.

            – Köszönjük – mondjuk egyszerre.

            – Azért még egyszer legalább gyertek vissza!

            – Így lesz – nyugtatom meg, aztán magukra is hagyjuk őket.

Csendesen bandukolunk a faházak között, már mindenki tudja, milyen lehetetlen küldetésre vállalkoztunk, az összes lakó kedvesen integet nekünk, sokan még oda is jönnek búcsúzni.

            – Összepakoltál mindent? – kérdi a farkas.

            – Igen. Azért hiányozni fog ez a hely – leülünk a fogadó verandájára.

            – Nekem is. De New Yorkban jobb lesz.

            – Jól bánsz a gyerekekkel és úgy tűnik, hogy szereted is őket. Talán neked is kéne egy – csúszik ki a számon és azonnal meg is bánom, de meglepően kellemes a válasz.

            – Ki mondta, hogy nem akarok?

            – Csak az otthoni dolgaidból ítélve…

            – Azóta nagyon sokat változtam. Szeretnék családot, lehetőleg minél előbb.

Csak ekkor ugrik be valami.

            – Hogy lehet, hogy te nem öregedtél meg? Elvileg neked is kéne, nem?

            – Az átok miatt… - búgja keserűen.

Tényleg, emlegetett valami ilyesmit még az átváltozásomkor.

            – El vagy átkozva? Ez lehetséges?

            – Itt minden lehetséges, még nem jöttél rá?

            – És mi az átkod célja?

            – Erről még nem szeretnék beszélni…

Nagyot sóhajtok.

            – Rendben… nem fogom erőltetni.

Az este természetesen elkerülhetetlen a tábortűz. Most utoljára. Igyekszem minden percét kiélvezni, minél több emberrel beszélni, minél többet enni Caleb isteni sült húsából. Jaj, Caleb… a drága, nagy, félszemű mackó. Ő még sírt is, hogy elmegyünk, de azt mondja, megérti, csak nagyon vigyázzunk magunkra és jöjjünk vissza, még mielőtt hazamennénk. Lehet, hogy így is lesz.

            Amikor kellőképp elfáradtam, csendesen elvonulok a csodás házikómba. Ezzel az estével az új megszokott életemnek is vége szakad. Vetek egy pillantást a kandallóra, sajnálom, hogy nem láttam benne tüzet égni. Ezután elhúzom a baldachint az ágyam körül, oldalra fordulok és elalszom.

            Álmomban megtaláltuk a Nagykönyvtárat, ezzel együtt a saját könyvünket és visszaváltoztattuk magunkat. Ketten utaztunk vissza New Yorkba, a metrón szórakozottan mosolyogtunk egymásra, fogtuk a másik kezét, aztán elváltunk és végeztük a saját dolgunkat, Matt visszacsatlakozott a céghez, társ-vezérigazgató lett. Egy héttel később már alig bírtam megmaradni, annyira hiányzott az újdonsült főnököm, de egyik reggel behívatott magához. Félszegen mosolygott, elegáns öltönyben volt és amint meglátott, a falnak nyomott és szenvedélyesen megcsókolt.

            A Nap legelső sugaraira azonnal felriadok. Nem időzök túl sokat, azonnal felkapom a holmim és kivágtatok a házikóból, sietek, nem szeretnék elérzékenyülni.

            A reggeli, narancssárgás félhomályban, amikor a pára még sűrű ködként kering a házak között, Matt már pakol, lovakat nyergel. Caleb szabad kezet adott, ezért ötöt elviszünk a tizenötből. Egy-egy mindannyiunknak, kettő pedig a csomagok cipelésére lesz.

            – Jó reggelt – köszönök egy hatalmas ásítás után Mattnek.

            – Jó reggelt. Máris felébredtél?

            – Aha, mintha megéreztem volna, hogy kint vagy – mosolygok. – Akkor már csak Meg kell és…

            Ki sem kell mondanom, a mindig üde és energikus szőkeség szinte berobban közénk.

            – Hello! – kiált ránk köszönésképp.

            – Nos, akkor, ha mindenki itt van…

Nagy lélegzetet veszek.

            – Indulhatunk? – kérdem kicsit félve.

            – Indulhatunk – bólint Matthew.

Meg egy szempillantás alatt a lovon terem, engem a vadász felsegít, majd elindulunk, mintha teljesen természetes lenne elhagyni az otthonunkat. Rajtam kívül senki se néz vissza.

            Én nem tudom, hogy tudnak eligazodni a fák között, nekem az összes ugyanolyan, de Matt szerint jól haladunk, szóval annyira nem izgulok. Meg különösen csendben van egész úton, mintha nyomasztaná valami. Nem csodálom, hisz otthagyta az anyját egyedül, ezért nem is nagyon firtatom a dolgot. Én viszont borzasztóan fel vagyok dobva, egyrészt, mert világot látok, másrészt, mert minden egyes eltelt perccel közelebb érzem magam a szabaduláshoz, anyámhoz és Alicehez.

            – Kezd sötétedni, szerintem táborozzunk le! – mondja a velünk tartó férfi.

            – Jó ötlet – nyugtázza Meg.

Amíg mi elmegyünk tűzifát keresni, addig Matt felállítja a sátrat. Egy túlélőtúrára emlékeztet minden, már csak a horror sztorizás hiányzik a tűz körül. Amikor elég távol kerülünk a vadásztól, Meg megszólal.

            – Mondd csak… van valami közted és Matt között?

Úristen, mi ez a kérdés? Mi a jó válasz? Csókolóztunk és… nem akarom, hogy mással is tegye, de nem korlátozhatom le így, hogy nem is vagyunk együtt.

            – Nem, nincs – válaszolom zavartan.

            – Akkor nem bánod, ha én… érted – emelgeti a szemöldökét.

De! Rohadtul is bánnám! Basszus Meg, mi van veled? Egyik este még azt mondtad nekem, hogy neked még csak be sem jön, mint férfi! Akkor mi ez a hirtelen pálfordulás?

            – Őőő… nem, csak nyugodtan.

            – Oké, köszi – az ajkába harap és további ágakat szed az ölébe.

            Pattog a tűz, finom meleget és életadó fényt sugároz. Mögöttünk az amúgy hatalmas méretű, kör alakú vászonsátor, ami inkább egy jurtára emlékeztet. Épp most fejeztük be az evést. Nem tudtunk magunkkal túl sok ételt hozni, ami nem romlik meg hamar, ezért a tegnapi sült húst már ma meg kellett enni. Kenyerünk még van, de pár nap múlva már vadásznunk kell. Még szerencse, hogy jön velünk egy vadász.

            Mosolyogva bámulok a jóllakott férfira, hamarosan elbóbiskol. Én igazából most nem tudom, mit tegyek… Meg egyre közelebb húzódik hozzá és nem tudom, hogy bevonuljak-e a sátorba, vagy átadjam-e nekik. Egyiket sem akarom, mert mindkettő verziónak ugyan az a vége.

            A távolból elnyújtott farkasüvöltés száll felénk a törzsek és lombok között, amire válasz is jön. Ez azonnal döntésre sarkall.

            – Oké, én bemegyek aludni! – nem is várom meg a választ, rögtön bevágtatok.

A földre állatbundák vannak helyezve, egy helyen sem látszik át a fű vagy az avar. Az ajtó mellé vannak rakva a párnák és a takarók, hogy mindenki oda tudjon feküdni, ahova akar. Elhelyezkedem a széle felé, de kellő távolságot hagyva, ha jön egy farkas, ne tudjon rögtön a fenekembe harapni. Lassan elnyom a mai nap fáradalma, utoljára még annyit hallok, hogy Meg kellemesen dorombolni kezd Mattnek.

            Valami hideg és nedves löttyen az arcomba. Lustán morgok rá, erőm sincs megszólalni, viszont amikor megpróbálok átfordulni, nem megy. Valamiért se a kezem, se a lábam nem akar elmozdulni a helyéről, de biztosan csak elzsibbadtak. Felnyitom a pilláim, ekkor veszem észre, hogy határozottan nem a kellemes, fehér vászonsátorban vagyok. Mi a fene folyik itt?!

            Zihálva kapkodom a fejem, hogy felmérjem a terepet. Egy gyertyafénnyel bevilágított helységben vagyok, aminek a falai nagy kövekből épültek fel, én pedig egy… úristen… ez mi?!

            Egy X alakú fakeresztre vagyok kifeszítve!

            Bárki is ébresztett fel, már kiment a helységből. Egyedül vagyok, velem szemben egy kétszárnyú, szegcselt ajtó.

            – Héé! – kiáltok kétségbeesetten. – Valaki!

Persze nem jön válasz. Sajnos ez a helyzet olyan emlékeket ébreszt fel bennem, amiket el kéne felejtenem. Túlságosan is emlékeztet a boszorkánytanyára.

            – Héé! – üvöltök, rázom a béklyóimat, persze semmi haszna.

De valaki meghallott!

            Az ajtó középütt kinyílik, éles fény szűrődik be és egy kecses, női alak jelenik meg benne. Bezárja maga mögött az ajtót, ekkor ismerem fel az útitársamat, Meget. Más ruhában van, mint amikor utoljára láttam. Egy szinte áttetsző, fehér anyagból készült hosszú ruha, ami szoknyában végződik, a nyaka egészen a köldökéig fel van hasítva, az ujja hosszú és szabadon lebeg, a haján széles csuklya terül el.   

            – Basszus Meg! Mégis mi folyik itt?!

Nem szól semmit, csak elém sétál és meredten bámulni kezd.

            – L-leszednél innen? Már nagyon fáj a vállam – nyekergem, valamiért végigfut rajtam a hideg. Valami nem stimmel. – Kérlek…

            – Mikor fogod be a pofádat végre?

Összeszorítom az ajkaim és döbbenten bámulok rá.

            – Meg… m-mi a baj? – egész testemben elfog a remegés.

            – Tudod milyen rohadt idegesítő hangod van?! Egész úton hallgatnom kellett az idióta flörtölésed Mattel! Fel sem tudod fogni, mennyire nehéz volt megállni, hogy ne vágjak mindkettőtök hátába egy fejszét.

            Nehézkesen, de visszanyelem a félelmem.

            – Mi folyik itt?... Miért csinálod ezt, Meg? Hiszen mi csak… mi segíteni akartunk neked…

            Meghúzza a vállát.

            – Nagyon jó szórakozás téged szenvedni látni. Végre te is átéled ezt, nem csak én.

            – Én… nem értem miről beszélsz…

            – Még, hogy nem érted?! Mi az, hogy nem érted?! Neked sokkal jobb életed volt, mint nekem valaha! – ordít torka szakadtából és valahonnan mellőlem felkap egy kést és a szívembe döf vele.

            Az üvöltésem élesen verődik vissza a kőfalakról, kétségbeesetten bámulom a mellkasomból kiálló pengét. Fehér fény izzik fel körülöttem, mint amikor a banya a gyomromba vágta a kését, majd a hideg fém szépen, lassan kilökődik belőlem.

            – A fenébe is, miért kell neked is banyának lenned?

            – Én… én nem vagyok… és te sem… - zihálom.

            – Akkor mégis mivel magyarázod, hogy nem tudlak megölni? Két banya nem tudja kioltani egymás életét.

            – Meg, mégis mi a pokol ütött beléd? Mit művelsz?!

Ezúttal a gyomromba hasítja a pengéjét, de most meg is forgatja bennem. Bár nem vérzek, de minden egyes idegvégződésemmel érzem a folyamatot, ami a testemben zajlik. Az élen lévő apró fogak a húsomba kapaszkodnak és kíméletlenül tépik azt. Ismét fehér fény és kicsusszan belőlem a kés, majd hangos koppanással földet ér. Könnyezve bámulok le Megre, aki úgy néz vissza rám, mint egy démon. Izzik a szeme, végtelen düh árad minden porcikájából. Aztán mintha elvágták volna, egy elegáns mozdulattal eltűr egy kósza tincset az arcából és csípőre teszi a kezét.

            – Ez jól esett. Naphosszat tudnám csinálni, de sajnos jobb dolgom is van.

            – Miért… - lenyelem a számban felgyülemlett nyálat. – Miért teszed ezt?

            – Tudod, roppant vicces nézni, ahogy nem mered bevallani, mit érzel a rohadék iránt.

            – Rohadék?

            – Matthew! – ordítja, majd normális hangerővel folytatja tovább. - Úgy csinálsz, mintha nem követtük volna már el ugyan ezt a hibát. Mondd, hogy tudod ezek után is szeretni?!

            A tehetetlenség, a pánik és a fájdalom előhozza belőlem az agressziót.

            – Mégis mi után?! – üvöltök.

Szétnyílnak a sápadt ajkak, döbbenet sugárzik Meg arcáról, majd széttárja a karjait.

            – Hát, hogy elválasztott minket egymástól!

            – Rohadtul nem értem, hogy miről beszélsz, Meg! Hiszen csak azóta ismerlek, amióta idejöttem! Nem láttalak előtte!

            – És ki mondta, hogy Meg vagyok? – kérdi sejtelmes pofát vágva.

Teljesen ledöbbenek, komolyan nem vagyok képes felfogni, hogy mi a francról van szó? Miért vagyok kikötözve? Miért hív banyának, amikor ő sem az?! A többiről már nem is beszélve…

            A szőkeség gyors mozdulattal elhúzza az egyik szabadon lebegő ujjat az arca előtt és amikor visszahelyezi a kezét a derekához… uram isten… hisz ez… én vagyok. Saját magammal állok szemben, a különbség kettőnk között, hogy neki teljesen lilák az íriszei és nincs bennük pupilla. De a hajunk, az arcvonásunk, mindenünk megegyezik.

            – Mégis… mi a pokol? – hebegek elhűlve.

Nem kapok választ, inkább mögém megy és hallhatóan vastárgyak között válogat.

            – Hol van Meg?! – üvöltök. – Mit csináltál vele?!

            – Megöltem – jelenti ki könnyedén. – Máshogy nem tudom felvenni az alakját, kis buta – kuncog.

            Ettől rögtön feltámad bennem a baráti ösztön és nem riadnék vissza attól, hogy netalán most én öljem meg őt.

            – És Matt? Őt is kinyírtad? – sziszegek.

            – Dehogy! – teljesen megbotránkozik. – Neki épp elég az átkom.

            – Te átkoztad meg?! Mégis ki a fene vagy te?

Újra elém lépked, a kezében egy izzó vasat tart, aminek a végén egy furcsa ábra látható. Egy körben pupilla nélküli szem, felül és alul három-három szempillával, a kör tetején egy háromágú vasvilla, az alján pedig két tüske.

            – A nevem Lilyn Aragora. Én vagyok a rosszabbik feled – mosolyog. – És ez most picit fájni fog.

            Egy rántással széttépi az ingem, majd a mondat lendületességével a hasam húsába nyomja az izzó vasat.