2013. július 27., szombat

(17) Amelia és a vadász {9. fejezet}

Nem is fűznék hozzá sok szót, itt van a kilencedik fejezet :) jó olvasást, jó szórakozást és ne feledjétek, egy megosztás is sokat segít ;) 






9.






            - Gyere már, ne kelljen még egyszer mondanom! – reccsenek Mattre.
            - Ugyan miért mennék? Három hete nem látott senki, most meg idejössz és pattogsz… ostoba liba – motyog a korsójába.
            Igen, igaz, hogy három hete alig mozdultam ki, de annak meg volt az oka. Hogy is mondjam? Nagyon nehéz egy zongoráról szórakoztató mesét írni.
            A fogadóban most a szokásosnál is sűrűbb a füst, ennek az oka, hogy a vadász annyit pöfékel, mint egy gyárkémény, nem tud odakint, mert zuhog az eső. Viharban az itteniek mindig morcosabbak egy kicsit, ez mindenkin meglátszik. Biztosan a tábortűz hiányzik nekik. Több a veszekedés és a kiabálás, de engem inkább megnyugtat a cseppek halk kopogása a tömör fán.


            - Kérlek! – a kezeimet összetéve könyörgöm neki.
            Remélem nem hiába fáradtam az ajándékával. Vajon nem is emlékszik rá, hogy ma van a születésnapja? Nem is tudom, hogy az itteniek ünneplik-e egyáltalán. Nyilván nincs akkora jelentősége, mint odakint és azért az itt töltött huszonhárom év biztosan megkoptatta egy kissé Matthew emlékezetét. Arról nem is beszélve, hogy itt nem ismerik a naptárat. Én is úgy csináltam egyet magamnak, azért jó dolog lépést tartani az idővel.
            - Épp esik, Emilia – zsörtölődik.
            - Akkor elázunk… kérlek szépen! – minden összegyűjtött aranyosságommal rebegtetem a szempilláimat.
            A férfi nagyot sóhajt, majd leszáll a bárszékről és fölém magasodó testével árnyékot vet rám. Az arca komoly, a szeme fénye tompa, a szokásosnál is zsémbesebb, de remélem ez hamar el fog szállni. Elkapom az egyik kezét és húzni kezdem kifelé.
            Fojtogató a levegő a sok pára miatt, minden olyan szomorkás, mintha sírna az ég. A hatalmas fák lombjairól esőcseppek hullnak alá a földön lévő pocsolyákba, az égbolt szürke, olyasmi félhomály uralkodik, mint estefelé.
            - Hova akarsz elrángatni? – firtatja a farkas.
            - Majd meglátod, gyere!
Egyenesen a fák közé vezetem, pár perc után már mindenünk teljesen elázik, a ruháink elnehezednek, a hajunkból patakként folyik a nyakunkba hideg víz. Lassan elérünk arra a területre, ahol a meglepetésem van. Matthew hirtelen megáll és riadtan néz körbe.
            - Mi az?
            - Itt még nem jártam… - dünnyögi.
Válaszképp eleresztek egy halvány mosolyt.
            - Mi folyik itt, Emilia? – kérdi összehúzott szemekkel.
            - Majd meglátod.
            - Mondd el!
            - Dehogy mondom – kislányosan kuncogok, majd tovább megyek.
Eleinte a férfi mintha nem követne, de aztán végül meghallom magam mögött a vizes faágak tompa ropogását, ami azt jelzi, mégis velem tart. Már csak azért is, hogy megvédjen. Remélem.
            Hamarosan mézédes virágillat kezd terjengeni a levegőben, ahogy haladunk befelé, a fák törzsei egyre karcsúbbak és egyre inkább tűnik úgy, hogy egymás felé dőlnek. Pont, ahogy terveztem. Végül aztán a lombok összeforrnak, laza tetejű folyosót alakítanak ki, amin ugyebár még átesik az eső, de már nem annyira zavaró, mint nyílt terepen. Kíváncsian Mattre pislogok, akinek a mindig vad arcán most zavar látszik, egyáltalán nem tudja hová tenni ezt az egészet, ez pedig engem felettébb szórakoztat. Egy fehér, illatos virágú növény függönyszerűen zárja le előttünk a folyosót. Küllemre olyasmi, mint a vizekben látható békanyál, csak a szárazföldön és kevésbé visszataszító.
            - Vedd le a csizmát! – utasítom a vadászt, aki mintha hipnotizálásból ébredne fel, kissé megrázza a fejét.
            - Hogy mi?
            - Vedd le a csizmát!
            - Minek?
            - Muszáj fennakadnia mindenen, Mr. Roys? – morgolódom.
            - Oké, na – sóhajt, miközben ledobja a sötétbarna bőrcsizmákat.
Én is leveszem a sportcipőm és kissé sajnálkozva állapítom meg, hogy hamarosan szét fog esni. Nemsokára itteni holmikat kell hordanom, laza vászonszoknyát és jobb időben sarut, rosszabban csizmát. Furcsa lesz, de így kell majd élnem, ha mindenem elrongyolódott.
            - Most húzd szét a növényt és lépj be! – bátorítóan mosolygok rá.
A szárazföldi békanyálhoz lépked, gyengéden végigsimít egy fehér virág mind az öt kristályszerű szirmán, majd oldalra húzza a függönyt és abban a pillanatban kővé dermed. Odabent félhomály uralkodik és hűvös, illatos levegő száll kifelé. A függönyszerű növény fehér virágaival körben mindent behálóz, ide már egy csepp eső sem hull be. Azonban nem ez az, ami ekkora hatással van a vadászra. A terem közepén egy nagy, fekete, csillogó fényű zongora helyezkedik el. Utat keresek Matt mellett és elé lépek, a puha moha kellemesen simogatja a csupasz talpam.
            - Boldog szülinapot – búgom.
A férfi szemei hatalmasra tágulnak és kérdőn vizslat engem.
            - Mégis… honnan?...
            - A cégnél minden szülinapodon tartottak egy vacsorát. Nélküled is mindig megünnepelték. Én pedig emlékszem a dátumra.
            - Emilia… - búgja. – Ezt… hogy tudtad megcsinálni?
            - Hát mit ne mondjak, nem volt könnyű! – csípőre teszem a kezem. – Nagyon nehéz egy zongoráról szórakoztató mesét írni!
            - De… mindehhez… kellett… egy gyerek.
            - Odalopóztam Emersonékhoz, szerencsére pont volt vendég.
            - De…
            - Oké, na… tudom. Betörtem oda, felfeszítettem az ablakot és úgy tettem be a történetet, de megérte, nem?
            - I-igen… megérte – hebegi hitetlenkedve.
            - És micsoda szerencse, hogy pont a születésnapod előtt pár nappal lett kész.
            - Akkor ezért nem voltál köztünk az elmúlt időben? – kérdi.
            - Aha – vigyorgok.
            - Én… én nem tudom, hogy köszönhetném meg… - zavartan megvakargatja a fejét.
            - Elég, ha kipróbálod. Vagy nem szeretnéd?
            - De, dehogynem! – vágja rá azonnal és rögtön be is lép.
Kicsit ingatagon mozog a puha mohán, ami mindent lefed ebben a kis zugban, alaposan végigmér mindent, aztán a zongorához megy és gyengéden végigsimít rajta. Minden porcikájáról, minden mozdulatáról sugárzik a meghatottság és a bánat furcsa egyvelege. Én leülök a tőle legtávolabb eső fa tövébe, nem szeretném zavarni.
            Óvatosan leül a székre, nem tesz semmi hirtelen mozdulatot, mintha attól félne, hogy ez csak egy álom és amint belekezd, felriad. De lassan megemeli mindkét kezét és gyengéden lenyomja a billentyűket, majd a hangra összerezzen. Egy hatalmas lélegzetvétel után játszani kezd egy lassú, szomorú, gyászos dallamot. Hogy is várhattam volna mást? A szemeit lehunyva tartja, a mindig arrogáns szemöldök most olyan ívűre húzódik, mint amikor sírást próbálunk visszafojtani. A kusza borosta alatt most nincs szexi, félszeg mosoly, a formás ajkak elernyedtek, résnyire nyíltak. A hatalmas válla laza, az ügyes ujjak pedig olyan könnyedén, mégis érzelmesen lépkednek egyik billentyűről a másikra, mintha nem maradt volna ki huszonhárom év az utolsó zenélés óta. Matthew olyan szomorú… most gyászol. Magát, a családját, a szabadságát, az életét. Eddig sosem tudtam megfejteni mi járhat a fejében, de a dal megmutatja nekem. Azt hiszem Beethoven. Talán a Holdfény szonáta.
            Hiába próbálom, nem tudom levenni róla a tekintetem. Most minden porcikájából sugárzik a gyengédség és ez megmelenget belülről. De hirtelen a mámoros köd szertefoszlik, üresség, ridegség marad a helyén. Matt félreütött. Döbbenten pislog maga elé, egy pillanat alatt elönti a méreg és két ököllel a fekete zongorára csap, ami torz hangon sikít az ütés nyomán.
            Felpattanok.
            - Hé, nyugalom – megindulok felé. – Nincs ezzel semmi…
Nem tudom végigmondani a mondandóm, Matt előttem terem és hatalmas testével a kemény fatörzsnek szorít. Agresszívan néz engem, ráncolja az orrát. Mindig ezt csinálja, amikor nagyon ideges. Megrémiszt a kisugárzása, a ragyogó aura sötétté vált. Bántani fog… egy pillanat alatt széttép, ha akarja és nem tehetek semmit… de én nem akartam rosszat.
            Kérlelőn nézek rá a szempilláim alól, hátha megkegyelmez, de semmit nem érek el vele, csak azt, hogy elkapja a csuklóm, majd fél kézzel, de olyan erővel, mintha Herkules lenne, a fejem fölé szorítja őket.
            - Kérlek… - suttogom halkan és már érzem a sírás fojtogatását a torkomon.
Gyors mozdulattal közelebb hajol és… az ajka… rátapad az enyémre. Mohón, erőszakosan követeli magának a csókom. A hozzám feszülő mellkason majd átrobban a szíve, elengedi a csuklóm és két keze közé fogja az arcom, hogy jobban érezhessen. Nem állok ellent, ez elkerülhetetlen volt. Eddig féltem bevallani, de most már minden világos. Az első pillanattól fogva megvan köztünk a szikra, egészen eddig csak húztuk egymást. De végre… végre megcsókolt és most mindennél boldogabb vagyok.
            A karom a nyaka köré fonódik, szorosan ölelem magamhoz, nem akarom, hogy vége legyen a pillanatnak. Soha többé nem adom másnak őt… ő az enyém. Csak az enyém.
            Az ajkába harapok, amire a számba nyög és még vadabbul folytatja a csókot, de aztán egyik pillanatról a másikra eltaszít magától és zihálva távolodik el. Döbbenten pislogok rá, épp a szája szélét törölgeti, közben engem kémlel.
            - M-mi… történt?... – kíváncsiskodom félve. Még akarom, még!
            - Ezt soha többé ne csináld! – reccsen rám gorombán.
Lesokkolok erre a hangnemre, egyáltalán nem erre számítottam. Ismét dühösen a törzsnek nyom, abban reménykedem, hogy folytatni fogjuk, azonban az ökle a fejem mellett csapódik a fába, kéregforgácsok repkednek mindenfele. Összerezzenek félelmemben, aztán Matt kérlelhetetlen arcába mélyedek.
            - Soha. Többé. Ne. Lepj. Meg! – tagolja kimérten a mondatot.      
            - De… miért ne? – cincogom, amire hisztérikus kacaj a válsz.
            - Hát még mindig nem érted?! Ez egy rohadt mese, Emilia és én vagyok a vadász! – ordít teli torokból.
            - Miért… fontos ez?
            - Mert én vagyok az, aki kivágja Hófehérke szívét – sziszegi. – És te rohadtul hasonlítasz rá!
            Ennyivel lezárja a dolgot, eltávolodik tőlem és kirohan a zugból. Én a fa törzsének támaszkodva lerogyok a földre, nem győzök lihegni. Félek, de ezzel együtt még mindig ott kering bennem az az édes csók, a bús zene és az a mondat… mégis mit akart vele? Azt jelentené, hogy ő veszélyes rám? Hisz ő az egyetlen, aki mellett igazán biztonságban lehetek. Lehet, hogy ő ragaszkodik az eszméihez, de… ez már több a soknál. Nem fogom hagyni, hogy ennyivel kilépjen az életemből. Ezt a csatát te nyerted Matthew, viszont még nincs vége a háborúnak!





            Másnap egy mindenkitől távol eső sarokban elolvastam az utolsó gondolatot is a Mär nagy könyvéből. Amíg Matthew ajándékát csináltam, amiről nem tudom, hogy kudarcba fulladt-e vagy sem, azért volt időm erre is. Őszintén szólva egy menekülési utat reméltem ettől az alkotástól, de semmi, csupán néhány homályos jegyzet egy bizonyos Nagykönyvtárról. Arthur Saliem stílusát meghazudtolóan nem akart erre kitérni. Viszont lehet, hogy a könyvtárban, ahonnan ez is lett hozva, van valami értékelhető. Akár egérút, akár nem, ez a rejtélyes hely így is, úgy is érdekel, meg amúgy sincs jobb dolgom.
            Az eső tegnap éjjel egy hatalmas, eget rázó viharban teljesült be, azóta hét ágra süt a nap. Pont megfelelő idő egy kis kiránduláshoz.
            - Caleb! – szólítom meg a félszeműt, miközben feléje tartok.
            - Kisasszony?
            - Hol van az a könyvtár, ahonnan ezt Matt hozta?
Ó, Matt… a csókkirály. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor tegnap nekem esett, azonban jobban átgondolva nem lenne túl okos döntés komolyabban összeszűrni vele a levet. Magam sem tudom miért, csak így érzem. De ez nem azt jelenti, hogy pár csók nem csattanhat el… csak szórakozásból, mint két komoly, felnőtt ember.
            Eleinte azt hittem, így, hogy mär lettem, meghosszabbodott az életem és több időm lesz kiélvezni az örömöket, de a könyv megmutatta nekem, hogy én így is egyszerű halandónak számítok és esély sincs arra, hogy száz éveket éljek. Erre csupán az írók által így megalkotott lények képesek. Azonban az még nagyon érdekelne, hogy én melyik mese része vagyok, mert fogalmam sincs és erről nincs említés az itteni Bibliában.
            - Bimurban – feleli. – Az a legközelebb eső vegyes város.
            - Remek – mosolygok, majd kivágtatok a kocsmából.
Fogalmam sincs, honnan lett hirtelen ekkora önbizalom, de úgy vélem, egyedül is eltalálok Bimurba. Nem pakolok semmit, csak a könyvet teszem be egy táskába, biztosan nem kell más, hisz a könyvtárat kell majd megtalálnom és jövök is vissza. Ezért rögtön az istállóhoz megyek, ami Matthew házához van a legközelebb. Természetesen ő gondozza az állatokat.
            Szerencsém van, pont van egy felnyergelt barnaszőrű ló. Szép ez is, de az átkozott Freya gyöngyházszínűje jobban tetszett. Remélem nem fogok vele találkozni.
            Széles mosollyal megsimogatom az állat pofáját, de amikor az oldalához lépkedek és arra kerülne a sor, hogy felüljek rá, fogalmam sincs, mit kéne csinálnom. Melyik lábamat hova? Hol fogjam meg, hogy ne fájjon neki? Még sosem ültem lovon, csak a banyás esetnél, de akkor igazán önkívületi állapotban voltam.
            Az egyik lábam ügyetlenül a kengyelbe helyezem. Túl alacsony vagyok ehhez a jószághoz. Innentől mintha mindig is tudtam volna, megfogom a nyerget és felhúzom magam, de visszaesek.
            - Ha így csinálod, fordítva találod magad rajta – szól a hang mögülem.
Hátrapillantok, Matt áll ott egy faoszlopnak támaszkodva, karba tett kezekkel és szórakozottan mosolyog. Ő most kinevet engem?
            - Hát, ha meg sem próbálom… - nyögöm, miközben újra a felhúzódzkodással próbálkozom, ismét sikertelenül.
            A férfi szó nélkül mögém lép, megfogja az ellentétes lábam, majd ügyesen felemel a lóra. Az lép egyet, amire majdnem leesek róla. Nagyon instabil érzés, furcsa, hogy nem én uralkodom. De Roysnak tetszik, jót derül rajtam.
            - Jól sejtem, hogy még nem ültél lovon, ugye? – nevet.
            - Nem kell röhögni – morgolódom.
            - Honnan jött az ötlet?
            - Megyek Bimurba – válaszolom elégedetten, amire a férfit elhagyja a hite és elsápad.
            - Kivel?
            - Egyedül – peckesen kihúzom magam, de a ló újra dob egy kicsit, amitől aprót sikkantok. Hát ennyit a keménynek tűnésről.
            - Tudod, merre kell menni?
            - Nos… - tanácstalanul fordítgatom a fejem, majd elmutatok egy irányba. – Arra.
            - Ha arra mész, akkor a goblinoknál fogsz kikötni és azt gondolom, te sem akarod.
            - Hoppá…
Olvastam a goblinokról a könyvben, rájuk kitért Arthur, de pusztán azért, mert nem egyszer lopták el tőle a könyvet, amikor alkotta. Simlis népek, bár nagy kárt nem tudnak tenni az emberben, de egy szempillantás alatt mindenéből kifosztják.
            - Miért akarsz oda menni?
            - Vissza akarom vinni a kötetet, amit hoztál és utána akarok nézni egy másiknak.
            - És miért nem kértél meg, hogy menjek veled? – kérdezi.
            - Nos… - hülye Matthew, erre most mit lehet válaszolni? Mert tegnap megcsókoltál, aztán a fejem mellet szétvertél egy fát, ebből azt vontam le, hogy most nem vagyunk éppen jóban? – Önállósulni akartam.
            - Mit viszel magaddal?
            - Csak a könyvet.
            - Úgy tervezted, ott alszol?
            - Nem…
            - Van nálad pénz?
            - Nincs… de Caleb azt mondta, itt cserekereskedelem folyik.
            - A faluk között igen, Bimurban nem. Akkor mégis mit akartál adni az ételért cserébe?
            - Izé… - motyogom.
            - Ostoba liba vagy, még mindig, Emilia Quinn – mondja szigorú arccal. – Várj egy percet!
            A házába baktat, aztán kisvártatva visszatér, majd felnyergel egy fekete lovat és felül rá.
            - Mit csinálsz? – kíváncsiskodom.
            - Na, szerinted mit? Elkísérlek.
            - De…
            - Nincs de! Még a végén elvesznél és azt nem akarom! – mormolja szinte magában, mint egy kisfiú.
            Elmélázva nézem, ahogy zavarban van. Valamiért nem mer a szemembe nézni. Valami teljesen megváltozott tegnap óta és erről beszélnünk kell. De nem most. Még ki kell találnom, hogy pontosan mit is fogok mondani neki.
            - Nem tudom, hogy kell irányítani… - nyavalygok.
            - Nem gond, remekül be vannak idomítva, majd Seren követ minket.
            - Seren?
            - A lovad neve.
            - Ó – sóhajtom és kedvesen megsimogatom az állat nyakát.
A vadász furcsa, csettintő hangot ad ki a szájával, amire mindkét állat egyformán elindul, szépen, komótosan, lassan.
            - Nem lehetne gyorsabban? – kérdem.
            - Nem, majd ha belejössz – válaszol a férfi, aki a további egy óra hosszúságú úton egy szót sem szól hozzám.  





            Kis híja annak, hogy el nem bóbiskolok a lovon, már csukva vannak a szemeim. Túl sok a fa és túl kevés a fény, de hirtelen, szinte a semmiből, a komisz napsugarak szinte kiégetik a szemem. Fájdalmasan, sziszegve nyitom fel őket, amikor végre már nem érzek parazsat a szemhéjam alatt, kitisztul a kép. Egy hatalmas dombon álltunk meg, mögöttünk fák, előttünk egy sárgás füvű völgy, ami egy hatalmas sziklafalat ölel körbe. Tehát ez lenne Bimur. Kicsit olyan, mint egy középkori város. Házakat még nem látok odabent, azonban egy hatalmas torony magasan a falak fölé emelkedik, biztosan valami kilátó. Vagy ilyesmi.
            Ez annyira új nekem, nem hittem volna, hogy egy viszonylag fejlett várossal fogok találkozni a Märben, bár a világ szabályzatai alapján akár még elektromos árammal is összefuthatok a közeljövőben.
            - Tetszik? – szakítja meg a farkas a hosszú, szótlan csendet.
            - Nos… igen. Azt hiszem. De ezt majd odabent döntöm el.
Újból csettint a nyelvével, egy kicsit feszítettebb tempóban haladunk le a domboldalon. A lovak patája hangosan kopog a fahídon, ami átvezet a várost körülvevő árok felett. Benne tiszta víz csordogál szép, színes halak úszkálnak a kövek között. Egy óriási kapun át lehet bejutni a falak mögé, azonban ezt két páncélos katona őrzi, a kezükben hosszú nyelű harci bárdokat szorongatnak. Nem bírom kis mosolygás nélkül, olyan, mintha visszautaztam volna hatszáz évet az időben.
            - Állj! – kiáltanak egyszerre és összeérintik előttünk a bárdok hideg acélpengéjét. – Mi járatban?
            - Látogatóba jöttünk a városba – mondja Matthew tekintélyparancsoló hangon.
            - Idegenek tilos! – vágják rá azonnal.
Ahhoz képest, hogy Grengor azt mondta, az itteni emberek kedvesek, hát nem tudom… Matten is látszik, hogy egy pillanatra megszeppen.
            - A nevem Matthew Roys! – reccsen rájuk.
            - Nem kérdeztük a neved, csavargó!
A farkasra pillantok, teljesen elöntötte a döbbenet és a méreg.
            - Csavargó?! – lepattan a lováról és a kabátja alól előránt egy kardot, amit fenyegetően előre tart. – Jó atyád a csavargó, paraszt!
            - Mi ez a hangzavar?! – kiált valaki a fejünk fölül.
Kíváncsian felkukucskálok, a kapu mellett kétoldalt két őrtorony magasodik, az egyik tetejéről kiáltott le egy férfi.
            - Tanítsd meg a legényeidnek a jó modort, Garem! – kiabál fel Matt a nagydarab, sisakos férfinak.
            - Mi a baj, fiúk? – kérdi a páncélosoktól, akiken valószínűleg csak én veszem észre, hogy összekoccan a térdük. 
            - A parancsnok azt parancsolta, ne engedjünk be idegeneket! – zavartan néz fel az egyik, úgy dadog.
            - De hisz ezek nem idegenek, te féleszű! A nőszemély az… - jegyzi meg. – De ha Roysszal van, akkor engedjétek be, az istenit! Nem megmondtam, hogy őt be kell engedni?
            Zsörtölődve kinyitják előttünk a kaput, Matt már nem bajlódik, csak megfogja a lovaink kantárját, úgy vezet be minket. Fél füllel még elkapom a két őr közötti susmorgást.
            - Mégis, hogy várhatja el, hogy mindenkinek megjegyezzük a nevét? – kérdi az egyik.
            - Nem tudom, én komolyan azt hittem, hogy csavargók lovakon…
Erre nagyot nevetek, de azonnal elhallgatok, amint Matt villámokat kezd szórni felém a szemével. Garem, vagy, hogy is hívják?... Szóval a parancsnok épp akkor ér a létra végére, amin az őrtoronyból vezet le, amikor Matthew mindkét jószágot kikötözi egy erre alkalmas gerendához.  Engem persze elfelejtett levenni, így zavartan nézegetek mindenfelé.
            - Bocsáss meg, még újak – mentegetőzik a nagydarab férfi.
Szép szál ember, kedves szemekkel és bozontos, sötét szakállal. Ahogy leveszi a sisakot a fejéről, feltűnik, hogy a búbján nincs egy foltban haj. Bár nem csoda, körülbelül úgy az ötvenes éveit taposhatja. Teljes felső páncélzatban virít, alul nincs rajta fém, csak egy bőrnadrág és csizma, oldalán kard csillan meg.
            - Ha ez még egyszer előfordul, nem biztos, hogy kordában tudom magam tartani – mondja a vadász.
            - Még szerencse, hogy itt volt a hölgy, különben vérfürdőt rendeztél volna, tudom. Ismerlek – vigyorog a parancsnok.
            Matthew ekkor kap észbe, nyújtja nekem a kezét és nehézkesen, de sikerül leszállnom az állatról.
            - Ilyen asszonyt miért nem hintóval hozatsz ide? – gorombáskodik Mattel, aztán felém fordul és mézes-mázos hangon szól hozzám. – Bocsásson meg ennek az udvariatlan vadembernek!
            A farkasra nézek, aki forgatja a szemeit.      
            - Elég nehéz lenne a hintót áttolni a fák között, nem gondolod? – morgolódik a Matthew.
            - Majd beszélek a polgármesterrel, hogy csináltassunk utat a faluba – a parancsnok megfogja a kezem és megcsókolja. – Araesid Garem, szolgálatára!
            Na, idebent már valóban kedvesebbek.
            - Emilia Quinn – mosolygok.
            - Azt’ mi járatban? – fordul a vadászhoz, aki biztosan régi barátja. – Tán csak nem letelepedni készülsz a hölggyel?
            Mindkettőnk szeme a háromszorosára tágul, nem merünk egymásra nézni, de mintha láthatatlan szálak fűznék össze az elménket, egyszerre kiáltunk.
            - Meg a francokat!
Garem hangosan felkacag, majd megveregeti az utastársam vállát.
            - Jól van, no, csak vicceltem. Hát, de komolyan, miért? Csak tudnom kell, hogyha netalán történne valami veletek, akkor ne csak vaktában kapálódzunk.
            - A könyvtárba jöttünk – válaszolja Matt.
            - Könyvtárba? – csodálkozik el a szakállas. – Az még csak-csak, hogy lóval hoztad ide a hölgyet, de, hogy még ilyen unalmas dolgokkal is firtatod szegény teremtést…
            - Én akarok odamenni – jegyzem meg félénken, hogy megmeneküljünk a kínos helyzetből.
            - Ó. Hát akkor jól van.
            - Mehetünk? – kérdi zsörtölődve Matt.
            - Hát persze, csak tessék! – eláll az utunkból, aztán felmászik, vissza az őrtoronyba.
Csendesen lépkedni kezdünk a macskaköves úton, még egy épület sincs körülöttünk, csak a katonáknak fenntartott sátrak, de nem olyan messze előttünk, az út végén már látom a kőből és fából készült házakat.
            - Vicces volt ez az ember – mondom kuncogva.
            - Az – vágja rá Matt.
            - Most haragszol rám? – kérdem egy kisebb szünet után.
            - Miért haragudnék? – lepődik meg.
            - Hát… a tegnapi miatt…
            - Nem haragszom, sőt, nagyon köszönöm. Csak soha többé ne csinálj ilyet, ennyi.
Egyszerű, tömör. Úgy gondolom, hogy nem akar visszaemlékezni a csókra és talán jobb lenne, ha én is elfelejteném, de mégis, hogy tehetném? Életem legmagávalragadóbb, legszenvedélyesebb élménye volt.
            Az egyik pillanatban megállít a férfi és magával szembe fordít. Csillogó szempárral nézek rá, de ő kifejezéstelen és nem is az arcomat fürkészi, sokkal inkább a ruhám.
            - Nem csoda, hogy csavargónak néztek – morogja.
            - Hm? Hogy érted?
Az ujját a kék pulcsim nyakában tátongó, óriási lyukba akasztja.
            - Nee! A fenébe, ez volt az utolsó ruhám! – nyavalygok.
            - Emlékszem, amikor nekem ment tönkre az utolsó otthoni pulcsim. Rossz volt.
            - Most mit csináljak? – kérdem kétségbeesve.
            - Veszünk neked pár holmit… ilyen egyszerű – jelenti ki.
            - De nekem nincs pénzem…
Ekkor a kabátja alá nyúl és kivesz onnan egy kis bőrzacskót, majd megrázza, csilingelő hangot hallat, mint amikor fém ütközik a fémnek.
            - Nem… én ezt nem fogadhatom el – feltett kezekkel mentegetőzöm.
            - Dehogyisnem. Úgysem tudom mire elkölteni.
            - Honnan van?
            - Néha eladom a bőröket meg a szarvakat. Jó üzlet.
            - Itt is jó üzletember vagy? – mosolygok rá.
            - Úgy tűnik – végre valahára újra felragyog a félszeg, szexi mosoly. 
Eközben beértünk az első házak közé. Az első pillantásra olyan, mint egy labirintus. A fából és kőből készült falak közel állnak egymáshoz, azok között terülnek el a macskaköves járdák. Azonban ez nem tart sokáig, hamarosan ritkulni kezdenek az épületek és itt-ott már fű is felbukkan a házak tövében. Még pár lépés és beérünk egy hatalmas térre, aminek a közepén egy kút áll, körülötte utcai árusok telepedtek le, akik hangos kiabálással próbálják eladni a portékájukat. Rengeteg az ember, nagy a nyüzsgés, mindenki beszélget, alkudozik, teszi a dolgát, én pedig hirtelen ennek a közepébe pottyantam. Rémülten pillantok Mattre, aki elégedetten mosolyog, megfogja a vállam és elforgat az egyik irányba.
            - Az ott a központi fogadó – mutat a hatalmas, több emeletes épületre, aminek a duplaszárnyas ajtaja felett egy hordó lóg. Az ablakaiban emberek ülnek, ki olvas, ki a népet nézi elkalandozva. – Akinek nincs hol megszállnia, az itt megteheti. Persze van több kisebb is, de ez a legfényűzőbb.
            - Aha… - dünnyögöm, miközben ő egy másik épületet kezd bemutatni.
            - Itt pedig a polgármester székhelye van. Nem épp a legkedvesebb ember, nagyon zsugori, de, ha baj van, fordulhatsz hozzá, vagy a… - hirtelen oldalra ránt, három masírozó, páncélos ember vágtat el mellettünk. – Vagy a járőrökhöz.
            - Hű… - nézek utánuk elcsodálkozva. – Nem hittem volna, hogy ilyen… élettel teli.
            - Hát igen, ez Bimur. Szeretem ezt a helyet. Ez a tér pedig az egész szíve és lelke. Látod ezeket a mellékutakat?
            Körbefordulok, a térről rengeteg irányba különböző utak vezetnek mindenfelé, az egyiken pont egy lovas hintó gördül.
            - Igen.
            - Nehéz itt kiigazodni, főleg mert szűkek és egyformák az utcák, de majd idővel kiismered magad. Amúgy logikus a felépítése. Három út vezet a lakónegyedek felé, egy az üzletekhez, egy a céhekhez és még sorolhatnám. Ezek között a főutak között pedig több apró elágazás is van, ami átvezet egyikből a másikba.
            - Mint egy hatalmas pókháló – hüledezek.
            - Igen – vigyorog Matt. – Gyere! – nyújtja a kezét, hogy fogjam meg, én pedig nem késlekedem. – Azért sok itt a rosszarcú alak, de ha látják, férfival vagy, nem fognak veled szórakozni.
            Nagyot nyelek és megszorítom az ujjait. Bimur lenyűgöz, de egyben nagyon meg is ijeszt. Ez túl nagy hirtelen a falu után, elszoktam a városoktól, de szorosan Matt mellett tartózkodom, így könnyebben viselem a dolgot. Az utak felett karcsú hidak ívelnek át, amiken hangosan kopognak az emberek léptei. Egy szőke hajú lány sétál el mellettem, a kezében valami papírba csomagolt dolgot szorongat, aminek hihetetlenül finom illata van, mint a frissen sült kalácsnak.
            Nemsokára ismét kibukkanunk a magas házak közül, amik eltakarták a napfényt, és egy kisebb térre érünk ki, mint az előző. Itt minden nagyon nyugodt, alig van pár ember, azok is békésen andalognak a padokon. Az egész olyan, mint egy hatalmas virágoskert az itt-ott kibukkanó smaragdzöld fűvel, falakra felfuttatott vörös rózsákkal. Amikor meglátom az üvegkirakatok mögött a csodás ruhákba öltöztetett próbababákat, hirtelen otthon érzem magam. Itt vannak a különböző ruhaüzletek. De nem ez a legjobb az egészben.
            - A torony! – suttogom elmélázva és felnézek a legtetejére. Olyan magasan van, hogy a kezemmel el kell takarnom a Napot.
            Amint ezt kimondom, valami fényes, aranyszínű zuhatag kezd száguldani felém odafentről. Sikoltva ugrok félre előle és elvágódom a földön, Matt persze azonnal felsegít. Csak ekkor tűnik fel, hogy ami az imént zuhant felém, az nem más, mint haj. Mi a pokol?...
            - Matt! – visongat odafentről egy aranyos, női hang.
            - Áh, szia! – integetve kiált fel neki. 
Döbbenten pislogok a kopott, rózsákkal átszőtt torony teteje felé, de olyan magasan van, hogy nem látok mást, csak a fejformát, a kilógó kezeket és azt a hatalmas hajzuhatagot. Ez csak… nem?...
            - Nem jössz föl? – kérdi a lány.
            - Á… nem, most nem – mentegetőzik a férfi.
A toronylakó csalódottan sóhajt.
            - Hát jó, pedig olyan rég találkoztunk…
            - Bocs, majd máskor!
Az aranyzuhatag felhúzódik, Matthew arcán pedig valami ragyogó, csintalan mosoly jelenik meg.
            - Ez meg mi volt? – kérdem halálra rémülve.
            - Hm? Hogy érted? – Matt úgy kapkod a tekintetével, mintha hipnózisból hoztam volna ki.
            - Ő az volt, akire gondolok?! – a magas épületre bökök.
            - Ha Rapunzelre gondolsz, akkor igen – feleli teljesen természetesen.
            - De… de… - hebegek. – De ez mégis… hogy?
Szórakozottan felhúzza az egyik szemöldökét.
            - Oké, oké… tudom… ez a Mär… de… neki nem kéne… szomorúnak lennie, vagy ilyesmi?
            - Ugyan miért lenne az?
            - Hisz ő be van zárva, nem?
            - Ja, hogy az! – nevet. – Már rég szabad, csak annyira megszokta a tornyot, hogy építtetett egyet, amikor ideköltözött.
            Teljesen kicsúszik alólam a talaj. Hogy lehet erről az egészről ilyen félvállal beszélni?! Megőrülök… komolyan…
            - Én is így reagáltam, amikor az első ismerttel találkoztam, de majd megszokod.
            - Kötve hiszem – morgom.
            - Gyere, ott van az üzlet, amibe be akarlak vinni – mutat a legdíszesebb kirakatú boltra.
            - Várj még! – elé lépek és megállítom. – Miért kérdezte, hogy nem mész-e fel hozzá?
Ismét csintalan mosolyra húzódik mesésen ívelt szája.
            - Ugye… nem? – kifut az arcomból a vér, de ő nem válaszol. – Ugye nem?! – ismétlem meg magam.
            - Hisz ő egy felnőtt nő – meghúzza a vállát.
            - Te!... – hirtelen azt sem tudom, merre forduljak. – Te megdöntötted Rapunzelt?!
            - Hát… mit is mondjak?...
            - Ne vigyorogj már ilyen bárgyú módon! – korholom. – Úristen Matt, komolyan, hihetetlen vagy! – nagyot ütök a dobszerű mellkasra, ami tompán puffan egyet, majd hátat fordítok neki és az üzlet felé vágtatok.
            - Ő vetette rám magát! – mentegetőzik.
            - Fogd be!
            Belépek a boltba, azonnal megüti az orrom a tiszta ruhák finom illata. Egy negyvenes éveiben járó nő ül a pultnál és varrogat. Kézzel! Bár mit is gondoltam, egyértelmű volt, hogy nem géppel csinálja. Ez viszont az jelenti, hogy mindegyiknek igencsak borsos ára lesz.
            - Khm… - megköszörülöm a torkom. – Izé… jó napot!
A csinos, vörös hajú nő felpillant, majd kedvesen elmosolyodik.
            - Üdv! – kimászik a pult mögül és hozzánk lép. – Miben segíthetek?
            - Ruhákat szeretnénk – jelenti ki Matt. A nő nem kis megvetéssel pillant a férfira.
            - Na, ne! Rögtön gondoltam!
Ennek mi baja?...
            - De én a hölgyet kérdeztem!
Matt forgatja a szemeit és inkább leül egy ajtó melletti székre. Hehe, vannak olyan dolgok, amik sehol sem változnak, úgy tűnik, hogy a pasi-vásárlás viszony is ilyen.
            - Nos, kedves…
            - Emilia.
            - Én Vera vagyok, ezek pedig az én műalkotásaim.
            - N-nagyon szépek – zavartan vigyorgok. Akkor ezek szerint velem kedves lesz, csak a farkast nem kedveli valamiért…
            - Milyenre gondoltál?
            - Nos… én nem tudom…
A vadász fel akar szólalni mögöttünk, de Vera egy ujját feltartva rögtön elcsitítja.
            - Te csak örülj annak, hogy férfi létedre beléphettél a boltomba! Ő fizet? – néz rám.
            - I-igen… - motyogom.
            - Akkor maradhat.
Matt félhangosan zsörtölődik, amíg Vera elkapja a vállam és elvezet az első adag ruhához. A megszokott módon itt is állványokon lógnak a különböző öltözékek.
            - Válogass nyugodtan!
A csinos nőre pillantok, a kissé kócos, vörös hajára, apró ráncaira és egyszerű, de annál szebb, fűzős, kék ruhájára.
            - Nincs… nadrág? – kérdem, egy kicsit meglepődik a kérdésemre.
            - De, de van… de erre a lányok jobban kedvelik a selyemszoknyákat, nézd csak! – a kezébe vesz egy kanárisárga, gyöngyös szövetet, majd kisüti a rikító színnel a szemem.
            - Nos, ez tényleg… nagyon szép, de nekem jobb lenne pár nadrág… meg néhány ing.
            - Slampos egy jószág vagy, mi? – kérdi nyílt őszinteséggel, de nem bánt, inkább jót nevetek.
            - Világ életemben megkaptam ezt.
            - Na, gyere!
Egy oldalszárnyba vezet, itt több polc van padlótól a plafonig, az összesen nadrágok vannak és kevésbé díszes öltözékek.
            - Köszönöm – mosolygok, majd nézegetni kezdem a holmikat.
Szerinte ezek nem olyan szépek, de nekem különösen tetszenek. Az első, amire ráteszem a kezem, az egy bőrnadrág. Itt minden férfin ilyet láttam, gondolom egy kicsit polgárpukkasztó leszek benne, de pont ezért is fog meg annyira. Összeszedek még kettő ilyet, és még két szövetből készültet, amit akár fel is tudok tűrni, illetve bő, gombos blúzokat, zöldet, fehéret, szürkét és feketét. Még próbafülke is van, bemegyek és felpróbálom az új darabjaimat. Hű, ebben a nadrágban bomba alakom van. Tökéletesen a combomra és a fenekemre simul, a blúz pedig, ha nem gombolom be végig, egyenesen szexi. Már csak egy csizma kell és le sem tagadhatom, hogy idevalósi vagyok. Egy kicsit elmélázva nézem az arcomat. Sokat fogytam, amióta itt vagyok, biztosan a sok stressztől. Az arcom már nem olyan gömbölyű, a szemeim és a duzzadt ajkaim pedig még a szokásosnál is nagyobbnak látszanak, a fekete hajzuhatagról meg ne is beszéljünk. Ó, a szemeim… azok a tökéletes karamellbarna íriszek… már csak az emlékük maradt meg. Most lila lángok táncolnak bennük.
            - Hé, Em! – szól Matthew odakintről.
Kidugom a fejem, egy előkelő, fűzős, gyönyörűen gyöngyözött ruhával találom magam szemben, na meg persze Matt zavart arcával.
            - Szeretném, ha ezt is felpróbálnád! – motyogja, de közben a földet kémleli.
            - Őőő… miért?
            - Csak próbáld fel, oké? – bedugja a függöny mögé, én pedig átveszem tőle.
Mihez kezdjek én egy ilyen ruhával? Csodaszép, de… minek? Olyan régi, romantikus stílusú, csak a feneke nincs kitömve, szépen omlik le a lábaimra. Az ujja a könyökömig ér, kézzel varrt csipkével van díszítve, akárcsak a dekoltázs rész, ami szív alakú. A fűzővel azonban problémáim vannak…
            - Vera! – szólok ki, szinte rögtön meg is jelenik.
            - Mi a gond? – kíváncsiskodik.
Hátat fordítok neki, azonnal tudja, mit kell tennie. Összeszorítja rajtam, majd megköti a derekamon. Végig csukva van a szemem, csak a végeredményt szeretném látni. Ahogy felnyitom a pilláimat, szinte rögtön elakadna a lélegzetem, már ha kapnék levegőt. Mintha rám öntötték volna, úgy simul a felső rész, mint egy kesztyű, a szoknya pedig kiemeli a hosszú lábaim. És ez az éj kék szín… erős kontrasztot alkot a sápadt bőrömmel, de mégis tökéletesen illik hozzám.
            - Nagyon szép vagy… - suttogja Matt halkan, csak most tűnik fel, hogy mögöttem áll. A tükrön keresztül vesszük fel a szemkontaktust.
            - Kö-köszönöm… - dadogom.
            - Neked is tetszik?
            - Igen…
            - Akkor ezt is megvesszük.
            - Ugyan… hova tudnék én felvenni egy ilyen ruhát?
            - Ha ebben lennél Bimurban, kevésbé tűnnél ki… és… mindenki féltékeny lenne rám.
Halványan elmosolyodom. Meg akarom őt csókolni. Hirtelen minden dolog, amit mond, vagy tesz, csábító hatással van rám. Meg amúgy is… melyik nő tudna ellenállni egy ilyen pasinak? Biztosan New Yorkban is így csinálta…
            - Rendben – súgom.
Vera összecsapja a tenyerét, annyira örül az üzletnek. Amiért ilyen sok dolgot vásároltunk, ajándékba kapok egy fűzős, magas sarkú bokacsizmát, amit szintén ő csinált. Elárulta, hogy mostanában kezd a cipészetbe belekóstolni és örül, hogy nekem adhatta az első párt. Kerek egy aranyat hagyunk ott. Nem tudom, hogy sok-e vagy kevés, bár Matthew arcát nézve nem épp a legkevesebb. Elbúcsúzunk tőle, majd ismét kilépünk a rózsákkal ellepett térre.
            - Köszönöm – mondom.
            - Nincs mit… ez a minimum, amit megtehetek érted… azok után.
            - Nyugodtan elfelejtheted, nincs gond. Már megbocsájtottam.
A vadász büszkén lépked mellettem, mintha kérkedni akarna. Az összes csomagot ő hozza, hogy nekem véletlenül se kelljen megterhelnem magam. Igazi úriember, most tényleg jó mellette sétálni.
            Pár újabb sötétebb utcát végigjárva elérünk a könyvtárba, ami egy hatalmas, kőépület, gondolom azért, hogy kevesebb esélye legyen leégni. Akkora az ajtaja, hogy három, egymás nyakában álló ember sem tudná elérni a tetejét. Kinyitjuk a két szárny egyikét. Odabent szinte sötét van, a kintről beszűrődő fénycsíkban őrült táncot járnak a lehulló porszemek, a kiáramló dohszag pedig szinte fojtogat. Az ajtó csikorogva zárul be mögöttünk, messze a sötétségben halvány gyertyaláng táncol, ami egy csuklyás fél arcot világít meg. A lépteink hangosan visszhangoznak a kőfalak között, miközben mi az alakhoz lépkedünk.
            - Épp ideje volt már – nyekergi, közben jobban lehajtja a fejét. A hangja karcos és magas.
            Matt elé teszi a könyvet, amit nekem kölcsönzött ki, ekkor egy kicsit felemeli az arcát, amire nem mondom, nagyon összerezzenek. Az orra hosszú és hegyes, a bőre zöldes-szürkés színárnyalatban mozog és az egész arca csupa heg és kinövés, ráadásul a hosszúszálú szemöldökét nem lehet különválasztani a hajától. Nagyot nyelek a látványra.
            - Segíthetek még valamiben? – tudakolja.
            - Ne… - vág bele Matt, de én közbeszólok.
            - Esetleg nincs egy külön könyv… a Nagykönyvtárról?
Mindkettőjüknek megszakad a lélegzetvétele egy pillanatra.
            - Az csak egy legenda, Em… - mondja Matthew.
            - Engem akkor is érdekelne – erősködöm.
            - Gyertek utánam! – a könyvtáros feláll az asztal mögül és ekkor tűnik csak fel, hogy vagy két fejjel alacsonyabb, mint én, pedig nem vagyok túl magas.
            Egy lépcsőn megyünk lefelé, gondolom a pincébe, sehol sincs természetes fény, mindenfelé üvegburás gyertyák adnak világot. Szűkös folyosókon gyalogolunk, mígnem megállunk egy kopott, pókhálós ajtónál. Hű, jó rég nem járhatott itt senki…
            A könyvtáros bemegy a helységbe, majd visszatér egy hasonló könyvvel, mint amilyen Arthur Saliemé volt, csak ez kisebb és vékonyabb. A kezembe nyomja.
            - Ez az egyetlen könyvünk van a Nagykönyvtárról – hörgi, majd beteges köhögésben tör ki.
            - Köszönöm – magamhoz szorítom, biztonságérzetet ad ezen a helyen.
Odafönt még elkéri tőlem a kötetet, kivesz belőle egy cédulát, ami igazolja, hogy nálunk van, majd se szó, se beszéd, újra lehajtja a fejét és néma csend következik. Furcsán kémlelem őt, néha még vissza is pillantok rá, egészen addig, amíg ki nem érünk a világosságba.
            - Hát ez… különös volt… - jegyzem meg. – Mi van az arcával?
            - Szomorú történet az övé, Emilia.
            - Hogy érted?
            - Valahogy összekeveredett egy kobold és egy ember… meg ne kérdezd, mi úton, módon… de ő lett a végeredmény. Se a koboldok nem fogadják be, sem az emberek. Ezért inkább magányosan, sötétben él a könyvei között.
            - Ez szomorú… a koboldok itt is aranyat őrizgetnek?
            - Szó se róla, hogy nagyon féltik a vagyonukat és imádják birtokolni a pénzt, de itt leginkább könyveket másolnak.
            - Mint a szerzetesek?
            - Aha. De miért érdekel téged a Könyvtár?
            - Olvastam róla Arthur könyvében és… érdekesnek tűnt.
            - Ne éld bele magad… az egész csak egy legenda, semmi több.
            - Jól van, azért elolvasni el szabad, nem?
Kicsit elkalandozik a tekintetem, a szemben lévő oldalon megpillantok egy magas, díszes épületet, amiben épp harangoznak.
            - Az mi?
            - Egy templom – világosít fel Matthew.
Sokáig nézem. Anyám imád templomokba járni. Egyrészt azért, mert hívő, másrészt csak a hangulat miatt mindig benéz. Akárhányszor elmentünk kirándulni a családdal, az volt az első, hogy el kellett látogatni egybe.
            - Milyen istenben hisznek itt?
            - Szinte mindenki másban… tudod, hogy megy itt. Azt hiszem ez pont egy Saliem templom.
            - A fickónak saját hitgyülekezete van?
            - Aha. Sokak szerint ő a messiás, vagy mi a fene.
            - És akik nem hisznek benne, azok is elismerik a munkáját?
            - Mindenképp.
            - Nem megyünk be? – teszem fel a kérdést hirtelen.
Matt tekintete hirtelen végigfut a testemen, aztán megrázza a fejét.
            - Nem… te nyugodtan, de én… nem szeretem a templomokat.
            - Hát oké.
            - Figyelj, nekem most el kell ugranom valahova. Látod ott azt a fogadót a terasszal? – biccent a templom mellé pár házzal.
            - Aha.
            - Ha végeztél odabent, ott várj meg – a kezembe nyom egy aranypénzt. – Minden oké lesz?
            - Tudok magamról gondoskodni – a markomba szorítom az aranyat és a hónom alá a könyvet.
            - Akkor hamarosan – ezzel el is robog.
Ahogy elterveztem, benézek a Saliem templomba, nincs semmi különös benne, olyasmi a berendezés, mint felénk: oltár, padok, pár festmény és szobor, nincs különösebb hivalkodás. Egyáltalán. Ez kifejezetten tetszik.
            Ezt követően beülök a fogadó teraszára, rendelek magamnak egy korsó sört – azért ezt, mert nem tudom, mit adnak ezen kívül – aztán felcsapom a könyvet és olvasni kezdek. Ugyebár érdekel az a téma, hogy én milyen mesének vagyok a része, hiszen nem itt, ide születtem. De most megtudom… a leírtak alapján a saját mesém része vagyok… valami ilyesmiről beszélt Grengor is.
            „Bár eredetileg mindnyájan mesékből születtünk, ez nem azt jelenti, hogy életünknek egy másik mär élete körül kell forognia. Mindnyájan egyenlők vagyunk, mindnyájunknak megvan a saját meséje, a saját története, aminek ő a hőse és ez az átváltozottakkal is így van. Ez nem csak légből kapott ostobaság. A Nagykönyvtárban található az eddig létező összes mär életének a könyve, a saját meséje papírra vetve, ami cselekedetei alapján utolsó leheletéig folyamatosan íródik. Az a mär pedig, aki birtokolja saját, vagy akárki más könyvét, az úgy alakítja a sorsot, ahogy kedve tartja.”
            Felcsillan a szemem.

            Ez a megoldás! 

Nincsenek megjegyzések: