9.
- Gyere már, ne kelljen még egyszer
mondanom! – reccsenek Mattre.
- Ugyan miért mennék? Három hete nem
látott senki, most meg idejössz és pattogsz… ostoba liba – motyog a korsójába.
Igen, igaz, hogy három hete alig
mozdultam ki, de annak meg volt az oka. Hogy is mondjam? Nagyon nehéz egy
zongoráról szórakoztató mesét írni.
A fogadóban most a szokásosnál is
sűrűbb a füst, ennek az oka, hogy a vadász annyit pöfékel, mint egy gyárkémény,
nem tud odakint, mert zuhog az eső. Viharban az itteniek mindig morcosabbak egy
kicsit, ez mindenkin meglátszik. Biztosan a tábortűz hiányzik nekik. Több a
veszekedés és a kiabálás, de engem inkább megnyugtat a cseppek halk kopogása a
tömör fán.
- Kérlek! – a kezeimet összetéve
könyörgöm neki.
Remélem nem hiába fáradtam az
ajándékával. Vajon nem is emlékszik rá, hogy ma van a születésnapja? Nem is
tudom, hogy az itteniek ünneplik-e egyáltalán. Nyilván nincs akkora
jelentősége, mint odakint és azért az itt töltött huszonhárom év biztosan
megkoptatta egy kissé Matthew emlékezetét. Arról nem is beszélve, hogy itt nem
ismerik a naptárat. Én is úgy csináltam egyet magamnak, azért jó dolog lépést
tartani az idővel.
- Épp esik, Emilia – zsörtölődik.
- Akkor elázunk… kérlek szépen! –
minden összegyűjtött aranyosságommal rebegtetem a szempilláimat.
A férfi nagyot sóhajt, majd leszáll
a bárszékről és fölém magasodó testével árnyékot vet rám. Az arca komoly, a
szeme fénye tompa, a szokásosnál is zsémbesebb, de remélem ez hamar el fog
szállni. Elkapom az egyik kezét és húzni kezdem kifelé.
Fojtogató a levegő a sok pára miatt,
minden olyan szomorkás, mintha sírna az ég. A hatalmas fák lombjairól esőcseppek
hullnak alá a földön lévő pocsolyákba, az égbolt szürke, olyasmi félhomály
uralkodik, mint estefelé.
- Hova akarsz elrángatni? – firtatja
a farkas.
- Majd meglátod, gyere!
Egyenesen
a fák közé vezetem, pár perc után már mindenünk teljesen elázik, a ruháink
elnehezednek, a hajunkból patakként folyik a nyakunkba hideg víz. Lassan
elérünk arra a területre, ahol a meglepetésem van. Matthew hirtelen megáll és
riadtan néz körbe.
- Mi az?
- Itt még nem jártam… - dünnyögi.
Válaszképp
eleresztek egy halvány mosolyt.
- Mi folyik itt, Emilia? – kérdi
összehúzott szemekkel.
- Majd meglátod.
- Mondd el!
- Dehogy mondom – kislányosan
kuncogok, majd tovább megyek.
Eleinte
a férfi mintha nem követne, de aztán végül meghallom magam mögött a vizes
faágak tompa ropogását, ami azt jelzi, mégis velem tart. Már csak azért is,
hogy megvédjen. Remélem.
Hamarosan mézédes virágillat kezd
terjengeni a levegőben, ahogy haladunk befelé, a fák törzsei egyre karcsúbbak
és egyre inkább tűnik úgy, hogy egymás felé dőlnek. Pont, ahogy terveztem.
Végül aztán a lombok összeforrnak, laza tetejű folyosót alakítanak ki, amin
ugyebár még átesik az eső, de már nem annyira zavaró, mint nyílt terepen.
Kíváncsian Mattre pislogok, akinek a mindig vad arcán most zavar látszik,
egyáltalán nem tudja hová tenni ezt az egészet, ez pedig engem felettébb
szórakoztat. Egy fehér, illatos virágú növény függönyszerűen zárja le előttünk
a folyosót. Küllemre olyasmi, mint a vizekben látható békanyál, csak a
szárazföldön és kevésbé visszataszító.
- Vedd le a csizmát! – utasítom a
vadászt, aki mintha hipnotizálásból ébredne fel, kissé megrázza a fejét.
- Hogy mi?
- Vedd le a csizmát!
- Minek?
- Muszáj fennakadnia mindenen, Mr.
Roys? – morgolódom.
- Oké, na – sóhajt, miközben ledobja
a sötétbarna bőrcsizmákat.
Én
is leveszem a sportcipőm és kissé sajnálkozva állapítom meg, hogy hamarosan
szét fog esni. Nemsokára itteni holmikat kell hordanom, laza vászonszoknyát és
jobb időben sarut, rosszabban csizmát. Furcsa lesz, de így kell majd élnem, ha
mindenem elrongyolódott.
- Most húzd szét a növényt és lépj
be! – bátorítóan mosolygok rá.
A
szárazföldi békanyálhoz lépked, gyengéden végigsimít egy fehér virág mind az öt
kristályszerű szirmán, majd oldalra húzza a függönyt és abban a pillanatban
kővé dermed. Odabent félhomály uralkodik és hűvös, illatos levegő száll kifelé.
A függönyszerű növény fehér virágaival körben mindent behálóz, ide már egy
csepp eső sem hull be. Azonban nem ez az, ami ekkora hatással van a vadászra. A
terem közepén egy nagy, fekete, csillogó fényű zongora helyezkedik el. Utat
keresek Matt mellett és elé lépek, a puha moha kellemesen simogatja a csupasz
talpam.
- Boldog szülinapot – búgom.
A
férfi szemei hatalmasra tágulnak és kérdőn vizslat engem.
- Mégis… honnan?...
- A cégnél minden szülinapodon tartottak
egy vacsorát. Nélküled is mindig megünnepelték. Én pedig emlékszem a dátumra.
- Emilia… - búgja. – Ezt… hogy
tudtad megcsinálni?
- Hát mit ne mondjak, nem volt
könnyű! – csípőre teszem a kezem. – Nagyon nehéz egy zongoráról szórakoztató
mesét írni!
- De… mindehhez… kellett… egy
gyerek.
- Odalopóztam Emersonékhoz,
szerencsére pont volt vendég.
- De…
- Oké, na… tudom. Betörtem oda,
felfeszítettem az ablakot és úgy tettem be a történetet, de megérte, nem?
- I-igen… megérte – hebegi
hitetlenkedve.
- És micsoda szerencse, hogy pont a
születésnapod előtt pár nappal lett kész.
- Akkor ezért nem voltál köztünk az
elmúlt időben? – kérdi.
- Aha – vigyorgok.
- Én… én nem tudom, hogy
köszönhetném meg… - zavartan megvakargatja a fejét.
- Elég, ha kipróbálod. Vagy nem
szeretnéd?
- De, dehogynem! – vágja rá azonnal
és rögtön be is lép.
Kicsit
ingatagon mozog a puha mohán, ami mindent lefed ebben a kis zugban, alaposan
végigmér mindent, aztán a zongorához megy és gyengéden végigsimít rajta. Minden
porcikájáról, minden mozdulatáról sugárzik a meghatottság és a bánat furcsa
egyvelege. Én leülök a tőle legtávolabb eső fa tövébe, nem szeretném zavarni.
Óvatosan leül a székre, nem tesz
semmi hirtelen mozdulatot, mintha attól félne, hogy ez csak egy álom és amint
belekezd, felriad. De lassan megemeli mindkét kezét és gyengéden lenyomja a
billentyűket, majd a hangra összerezzen. Egy hatalmas lélegzetvétel után
játszani kezd egy lassú, szomorú, gyászos dallamot. Hogy is várhattam volna
mást? A szemeit lehunyva tartja, a mindig arrogáns szemöldök most olyan ívűre
húzódik, mint amikor sírást próbálunk visszafojtani. A kusza borosta alatt most
nincs szexi, félszeg mosoly, a formás ajkak elernyedtek, résnyire nyíltak. A
hatalmas válla laza, az ügyes ujjak pedig olyan könnyedén, mégis érzelmesen
lépkednek egyik billentyűről a másikra, mintha nem maradt volna ki huszonhárom
év az utolsó zenélés óta. Matthew olyan szomorú… most gyászol. Magát, a
családját, a szabadságát, az életét. Eddig sosem tudtam megfejteni mi járhat a
fejében, de a dal megmutatja nekem. Azt hiszem Beethoven. Talán a Holdfény
szonáta.
Hiába próbálom, nem tudom levenni
róla a tekintetem. Most minden porcikájából sugárzik a gyengédség és ez
megmelenget belülről. De hirtelen a mámoros köd szertefoszlik, üresség,
ridegség marad a helyén. Matt félreütött. Döbbenten pislog maga elé, egy pillanat
alatt elönti a méreg és két ököllel a fekete zongorára csap, ami torz hangon
sikít az ütés nyomán.
Felpattanok.
- Hé, nyugalom – megindulok felé. –
Nincs ezzel semmi…
Nem
tudom végigmondani a mondandóm, Matt előttem terem és hatalmas testével a
kemény fatörzsnek szorít. Agresszívan néz engem, ráncolja az orrát. Mindig ezt
csinálja, amikor nagyon ideges. Megrémiszt a kisugárzása, a ragyogó aura
sötétté vált. Bántani fog… egy pillanat alatt széttép, ha akarja és nem tehetek
semmit… de én nem akartam rosszat.
Kérlelőn nézek rá a szempilláim
alól, hátha megkegyelmez, de semmit nem érek el vele, csak azt, hogy elkapja a
csuklóm, majd fél kézzel, de olyan erővel, mintha Herkules lenne, a fejem fölé
szorítja őket.
- Kérlek… - suttogom halkan és már érzem
a sírás fojtogatását a torkomon.
Gyors
mozdulattal közelebb hajol és… az ajka… rátapad az enyémre. Mohón, erőszakosan
követeli magának a csókom. A hozzám feszülő mellkason majd átrobban a szíve,
elengedi a csuklóm és két keze közé fogja az arcom, hogy jobban érezhessen. Nem
állok ellent, ez elkerülhetetlen volt. Eddig féltem bevallani, de most már
minden világos. Az első pillanattól fogva megvan köztünk a szikra, egészen
eddig csak húztuk egymást. De végre… végre megcsókolt és most mindennél
boldogabb vagyok.
A karom a nyaka köré fonódik,
szorosan ölelem magamhoz, nem akarom, hogy vége legyen a pillanatnak. Soha
többé nem adom másnak őt… ő az enyém. Csak az enyém.
Az ajkába harapok, amire a számba
nyög és még vadabbul folytatja a csókot, de aztán egyik pillanatról a másikra
eltaszít magától és zihálva távolodik el. Döbbenten pislogok rá, épp a szája
szélét törölgeti, közben engem kémlel.
- M-mi… történt?... – kíváncsiskodom
félve. Még akarom, még!
- Ezt soha többé ne csináld! –
reccsen rám gorombán.
Lesokkolok
erre a hangnemre, egyáltalán nem erre számítottam. Ismét dühösen a törzsnek
nyom, abban reménykedem, hogy folytatni fogjuk, azonban az ökle a fejem mellett
csapódik a fába, kéregforgácsok repkednek mindenfele. Összerezzenek
félelmemben, aztán Matt kérlelhetetlen arcába mélyedek.
- Soha. Többé. Ne. Lepj. Meg! –
tagolja kimérten a mondatot.
- De… miért ne? – cincogom, amire
hisztérikus kacaj a válsz.
- Hát még mindig nem érted?! Ez egy
rohadt mese, Emilia és én vagyok a vadász! – ordít teli torokból.
- Miért… fontos ez?
- Mert én vagyok az, aki kivágja
Hófehérke szívét – sziszegi. – És te rohadtul hasonlítasz rá!
Ennyivel lezárja a dolgot,
eltávolodik tőlem és kirohan a zugból. Én a fa törzsének támaszkodva lerogyok a
földre, nem győzök lihegni. Félek, de ezzel együtt még mindig ott kering bennem
az az édes csók, a bús zene és az a mondat… mégis mit akart vele? Azt
jelentené, hogy ő veszélyes rám? Hisz ő az egyetlen, aki mellett igazán
biztonságban lehetek. Lehet, hogy ő ragaszkodik az eszméihez, de… ez már több a
soknál. Nem fogom hagyni, hogy ennyivel kilépjen az életemből. Ezt a csatát te
nyerted Matthew, viszont még nincs vége a háborúnak!
Másnap egy mindenkitől távol eső
sarokban elolvastam az utolsó gondolatot is a Mär nagy könyvéből. Amíg Matthew
ajándékát csináltam, amiről nem tudom, hogy kudarcba fulladt-e vagy sem, azért
volt időm erre is. Őszintén szólva egy menekülési utat reméltem ettől az
alkotástól, de semmi, csupán néhány homályos jegyzet egy bizonyos Nagykönyvtárról.
Arthur Saliem stílusát meghazudtolóan nem akart erre kitérni. Viszont lehet,
hogy a könyvtárban, ahonnan ez is lett hozva, van valami értékelhető. Akár
egérút, akár nem, ez a rejtélyes hely így is, úgy is érdekel, meg amúgy sincs
jobb dolgom.
Az eső tegnap éjjel egy hatalmas,
eget rázó viharban teljesült be, azóta hét ágra süt a nap. Pont megfelelő idő
egy kis kiránduláshoz.
- Caleb! – szólítom meg a félszeműt,
miközben feléje tartok.
- Kisasszony?
- Hol van az a könyvtár, ahonnan ezt
Matt hozta?
Ó,
Matt… a csókkirály. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor tegnap nekem
esett, azonban jobban átgondolva nem lenne túl okos döntés komolyabban
összeszűrni vele a levet. Magam sem tudom miért, csak így érzem. De ez nem azt
jelenti, hogy pár csók nem csattanhat el… csak szórakozásból, mint két komoly,
felnőtt ember.
Eleinte azt hittem, így, hogy mär
lettem, meghosszabbodott az életem és több időm lesz kiélvezni az örömöket, de
a könyv megmutatta nekem, hogy én így is egyszerű halandónak számítok és esély
sincs arra, hogy száz éveket éljek. Erre csupán az írók által így megalkotott
lények képesek. Azonban az még nagyon érdekelne, hogy én melyik mese része
vagyok, mert fogalmam sincs és erről nincs említés az itteni Bibliában.
- Bimurban – feleli. – Az a
legközelebb eső vegyes város.
- Remek – mosolygok, majd kivágtatok
a kocsmából.
Fogalmam
sincs, honnan lett hirtelen ekkora önbizalom, de úgy vélem, egyedül is
eltalálok Bimurba. Nem pakolok semmit, csak a könyvet teszem be egy táskába,
biztosan nem kell más, hisz a könyvtárat kell majd megtalálnom és jövök is
vissza. Ezért rögtön az istállóhoz megyek, ami Matthew házához van a
legközelebb. Természetesen ő gondozza az állatokat.
Szerencsém van, pont van egy
felnyergelt barnaszőrű ló. Szép ez is, de az átkozott Freya gyöngyházszínűje
jobban tetszett. Remélem nem fogok vele találkozni.
Széles mosollyal megsimogatom az
állat pofáját, de amikor az oldalához lépkedek és arra kerülne a sor, hogy
felüljek rá, fogalmam sincs, mit kéne csinálnom. Melyik lábamat hova? Hol
fogjam meg, hogy ne fájjon neki? Még sosem ültem lovon, csak a banyás esetnél,
de akkor igazán önkívületi állapotban voltam.
Az egyik lábam ügyetlenül a
kengyelbe helyezem. Túl alacsony vagyok ehhez a jószághoz. Innentől mintha
mindig is tudtam volna, megfogom a nyerget és felhúzom magam, de visszaesek.
- Ha így csinálod, fordítva találod
magad rajta – szól a hang mögülem.
Hátrapillantok,
Matt áll ott egy faoszlopnak támaszkodva, karba tett kezekkel és szórakozottan
mosolyog. Ő most kinevet engem?
- Hát, ha meg sem próbálom… -
nyögöm, miközben újra a felhúzódzkodással próbálkozom, ismét sikertelenül.
A férfi szó nélkül mögém lép,
megfogja az ellentétes lábam, majd ügyesen felemel a lóra. Az lép egyet, amire
majdnem leesek róla. Nagyon instabil érzés, furcsa, hogy nem én uralkodom. De
Roysnak tetszik, jót derül rajtam.
- Jól sejtem, hogy még nem ültél
lovon, ugye? – nevet.
- Nem kell röhögni – morgolódom.
- Honnan jött az ötlet?
- Megyek Bimurba – válaszolom
elégedetten, amire a férfit elhagyja a hite és elsápad.
- Kivel?
- Egyedül – peckesen kihúzom magam,
de a ló újra dob egy kicsit, amitől aprót sikkantok. Hát ennyit a keménynek
tűnésről.
- Tudod, merre kell menni?
- Nos… - tanácstalanul fordítgatom a
fejem, majd elmutatok egy irányba. – Arra.
- Ha arra mész, akkor a goblinoknál
fogsz kikötni és azt gondolom, te sem akarod.
- Hoppá…
Olvastam
a goblinokról a könyvben, rájuk kitért Arthur, de pusztán azért, mert nem egyszer
lopták el tőle a könyvet, amikor alkotta. Simlis népek, bár nagy kárt nem
tudnak tenni az emberben, de egy szempillantás alatt mindenéből kifosztják.
- Miért akarsz oda menni?
- Vissza akarom vinni a kötetet,
amit hoztál és utána akarok nézni egy másiknak.
- És miért nem kértél meg, hogy
menjek veled? – kérdezi.
- Nos… - hülye Matthew, erre most
mit lehet válaszolni? Mert tegnap megcsókoltál, aztán a fejem mellet szétvertél
egy fát, ebből azt vontam le, hogy most nem vagyunk éppen jóban? – Önállósulni
akartam.
- Mit viszel magaddal?
- Csak a könyvet.
- Úgy tervezted, ott alszol?
- Nem…
- Van nálad pénz?
- Nincs… de Caleb azt mondta, itt
cserekereskedelem folyik.
- A faluk között igen, Bimurban nem.
Akkor mégis mit akartál adni az ételért cserébe?
- Izé… - motyogom.
- Ostoba liba vagy, még mindig, Emilia
Quinn – mondja szigorú arccal. – Várj egy percet!
A házába baktat, aztán kisvártatva
visszatér, majd felnyergel egy fekete lovat és felül rá.
- Mit csinálsz? – kíváncsiskodom.
- Na, szerinted mit? Elkísérlek.
- De…
- Nincs de! Még a végén elvesznél és
azt nem akarom! – mormolja szinte magában, mint egy kisfiú.
Elmélázva nézem, ahogy zavarban van.
Valamiért nem mer a szemembe nézni. Valami teljesen megváltozott tegnap óta és
erről beszélnünk kell. De nem most. Még ki kell találnom, hogy pontosan mit is
fogok mondani neki.
- Nem tudom, hogy kell irányítani… -
nyavalygok.
- Nem gond, remekül be vannak
idomítva, majd Seren követ minket.
- Seren?
- A lovad neve.
- Ó – sóhajtom és kedvesen
megsimogatom az állat nyakát.
A
vadász furcsa, csettintő hangot ad ki a szájával, amire mindkét állat egyformán
elindul, szépen, komótosan, lassan.
- Nem lehetne gyorsabban? – kérdem.
- Nem, majd ha belejössz – válaszol
a férfi, aki a további egy óra hosszúságú úton egy szót sem szól hozzám.
Kis híja annak, hogy el nem
bóbiskolok a lovon, már csukva vannak a szemeim. Túl sok a fa és túl kevés a
fény, de hirtelen, szinte a semmiből, a komisz napsugarak szinte kiégetik a
szemem. Fájdalmasan, sziszegve nyitom fel őket, amikor végre már nem érzek
parazsat a szemhéjam alatt, kitisztul a kép. Egy hatalmas dombon álltunk meg,
mögöttünk fák, előttünk egy sárgás füvű völgy, ami egy hatalmas sziklafalat
ölel körbe. Tehát ez lenne Bimur. Kicsit olyan, mint egy középkori város.
Házakat még nem látok odabent, azonban egy hatalmas torony magasan a falak fölé
emelkedik, biztosan valami kilátó. Vagy ilyesmi.
Ez annyira új nekem, nem hittem
volna, hogy egy viszonylag fejlett várossal fogok találkozni a Märben, bár a
világ szabályzatai alapján akár még elektromos árammal is összefuthatok a
közeljövőben.
- Tetszik? – szakítja meg a farkas a
hosszú, szótlan csendet.
- Nos… igen. Azt hiszem. De ezt majd
odabent döntöm el.
Újból
csettint a nyelvével, egy kicsit feszítettebb tempóban haladunk le a
domboldalon. A lovak patája hangosan kopog a fahídon, ami átvezet a várost
körülvevő árok felett. Benne tiszta víz csordogál szép, színes halak úszkálnak a
kövek között. Egy óriási kapun át lehet bejutni a falak mögé, azonban ezt két
páncélos katona őrzi, a kezükben hosszú nyelű harci bárdokat szorongatnak. Nem
bírom kis mosolygás nélkül, olyan, mintha visszautaztam volna hatszáz évet az
időben.
- Állj! – kiáltanak egyszerre és
összeérintik előttünk a bárdok hideg acélpengéjét. – Mi járatban?
- Látogatóba jöttünk a városba –
mondja Matthew tekintélyparancsoló hangon.
- Idegenek tilos! – vágják rá
azonnal.
Ahhoz
képest, hogy Grengor azt mondta, az itteni emberek kedvesek, hát nem tudom…
Matten is látszik, hogy egy pillanatra megszeppen.
- A nevem Matthew Roys! – reccsen
rájuk.
- Nem kérdeztük a neved, csavargó!
A
farkasra pillantok, teljesen elöntötte a döbbenet és a méreg.
- Csavargó?! – lepattan a lováról és
a kabátja alól előránt egy kardot, amit fenyegetően előre tart. – Jó atyád a
csavargó, paraszt!
- Mi ez a hangzavar?! – kiált valaki
a fejünk fölül.
Kíváncsian
felkukucskálok, a kapu mellett kétoldalt két őrtorony magasodik, az egyik
tetejéről kiáltott le egy férfi.
- Tanítsd meg a legényeidnek a jó
modort, Garem! – kiabál fel Matt a nagydarab, sisakos férfinak.
- Mi a baj, fiúk? – kérdi a páncélosoktól,
akiken valószínűleg csak én veszem észre, hogy összekoccan a térdük.
- A parancsnok azt parancsolta, ne
engedjünk be idegeneket! – zavartan néz fel az egyik, úgy dadog.
- De hisz ezek nem idegenek, te
féleszű! A nőszemély az… - jegyzi meg. – De ha Roysszal van, akkor engedjétek
be, az istenit! Nem megmondtam, hogy őt be kell engedni?
Zsörtölődve kinyitják előttünk a
kaput, Matt már nem bajlódik, csak megfogja a lovaink kantárját, úgy vezet be
minket. Fél füllel még elkapom a két őr közötti susmorgást.
- Mégis, hogy várhatja el, hogy
mindenkinek megjegyezzük a nevét? – kérdi az egyik.
- Nem tudom, én komolyan azt hittem,
hogy csavargók lovakon…
Erre
nagyot nevetek, de azonnal elhallgatok, amint Matt villámokat kezd szórni felém
a szemével. Garem, vagy, hogy is hívják?... Szóval a parancsnok épp akkor ér a
létra végére, amin az őrtoronyból vezet le, amikor Matthew mindkét jószágot
kikötözi egy erre alkalmas gerendához. Engem
persze elfelejtett levenni, így zavartan nézegetek mindenfelé.
- Bocsáss meg, még újak –
mentegetőzik a nagydarab férfi.
Szép
szál ember, kedves szemekkel és bozontos, sötét szakállal. Ahogy leveszi a
sisakot a fejéről, feltűnik, hogy a búbján nincs egy foltban haj. Bár nem
csoda, körülbelül úgy az ötvenes éveit taposhatja. Teljes felső páncélzatban
virít, alul nincs rajta fém, csak egy bőrnadrág és csizma, oldalán kard csillan
meg.
- Ha ez még egyszer előfordul, nem
biztos, hogy kordában tudom magam tartani – mondja a vadász.
- Még szerencse, hogy itt volt a
hölgy, különben vérfürdőt rendeztél volna, tudom. Ismerlek – vigyorog a
parancsnok.
Matthew ekkor kap észbe, nyújtja nekem
a kezét és nehézkesen, de sikerül leszállnom az állatról.
- Ilyen asszonyt miért nem hintóval
hozatsz ide? – gorombáskodik Mattel, aztán felém fordul és mézes-mázos hangon
szól hozzám. – Bocsásson meg ennek az udvariatlan vadembernek!
A farkasra nézek, aki forgatja a
szemeit.
- Elég nehéz lenne a hintót áttolni
a fák között, nem gondolod? – morgolódik a Matthew.
- Majd beszélek a polgármesterrel,
hogy csináltassunk utat a faluba – a parancsnok megfogja a kezem és
megcsókolja. – Araesid Garem, szolgálatára!
Na, idebent már valóban kedvesebbek.
- Emilia Quinn – mosolygok.
- Azt’ mi járatban? – fordul a
vadászhoz, aki biztosan régi barátja. – Tán csak nem letelepedni készülsz a
hölggyel?
Mindkettőnk szeme a háromszorosára
tágul, nem merünk egymásra nézni, de mintha láthatatlan szálak fűznék össze az
elménket, egyszerre kiáltunk.
- Meg a francokat!
Garem hangosan felkacag, majd megveregeti az utastársam vállát.
- Jól van, no, csak vicceltem. Hát,
de komolyan, miért? Csak tudnom kell, hogyha netalán történne valami veletek,
akkor ne csak vaktában kapálódzunk.
- A könyvtárba jöttünk – válaszolja
Matt.
- Könyvtárba? – csodálkozik el a
szakállas. – Az még csak-csak, hogy lóval hoztad ide a hölgyet, de, hogy még
ilyen unalmas dolgokkal is firtatod szegény teremtést…
- Én akarok odamenni – jegyzem meg
félénken, hogy megmeneküljünk a kínos helyzetből.
- Ó. Hát akkor jól van.
- Mehetünk? – kérdi zsörtölődve
Matt.
- Hát persze, csak tessék! – eláll
az utunkból, aztán felmászik, vissza az őrtoronyba.
Csendesen
lépkedni kezdünk a macskaköves úton, még egy épület sincs körülöttünk, csak a
katonáknak fenntartott sátrak, de nem olyan messze előttünk, az út végén már
látom a kőből és fából készült házakat.
- Vicces volt ez az ember – mondom
kuncogva.
- Az – vágja rá Matt.
- Most haragszol rám? – kérdem egy
kisebb szünet után.
- Miért haragudnék? – lepődik meg.
- Hát… a tegnapi miatt…
- Nem haragszom, sőt, nagyon
köszönöm. Csak soha többé ne csinálj ilyet, ennyi.
Egyszerű,
tömör. Úgy gondolom, hogy nem akar visszaemlékezni a csókra és talán jobb
lenne, ha én is elfelejteném, de mégis, hogy tehetném? Életem legmagávalragadóbb,
legszenvedélyesebb élménye volt.
Az egyik pillanatban megállít a
férfi és magával szembe fordít. Csillogó szempárral nézek rá, de ő
kifejezéstelen és nem is az arcomat fürkészi, sokkal inkább a ruhám.
- Nem csoda, hogy csavargónak néztek
– morogja.
- Hm? Hogy érted?
Az
ujját a kék pulcsim nyakában tátongó, óriási lyukba akasztja.
- Nee! A fenébe, ez volt az utolsó
ruhám! – nyavalygok.
- Emlékszem, amikor nekem ment
tönkre az utolsó otthoni pulcsim. Rossz volt.
- Most mit csináljak? – kérdem
kétségbeesve.
- Veszünk neked pár holmit… ilyen
egyszerű – jelenti ki.
- De nekem nincs pénzem…
Ekkor
a kabátja alá nyúl és kivesz onnan egy kis bőrzacskót, majd megrázza,
csilingelő hangot hallat, mint amikor fém ütközik a fémnek.
- Nem… én ezt nem fogadhatom el –
feltett kezekkel mentegetőzöm.
- Dehogyisnem. Úgysem tudom mire
elkölteni.
- Honnan van?
- Néha eladom a bőröket meg a
szarvakat. Jó üzlet.
- Itt is jó üzletember vagy? –
mosolygok rá.
- Úgy tűnik – végre valahára újra
felragyog a félszeg, szexi mosoly.
Eközben
beértünk az első házak közé. Az első pillantásra olyan, mint egy labirintus. A
fából és kőből készült falak közel állnak egymáshoz, azok között terülnek el a
macskaköves járdák. Azonban ez nem tart sokáig, hamarosan ritkulni kezdenek az
épületek és itt-ott már fű is felbukkan a házak tövében. Még pár lépés és
beérünk egy hatalmas térre, aminek a közepén egy kút áll, körülötte utcai
árusok telepedtek le, akik hangos kiabálással próbálják eladni a portékájukat.
Rengeteg az ember, nagy a nyüzsgés, mindenki beszélget, alkudozik, teszi a dolgát,
én pedig hirtelen ennek a közepébe pottyantam. Rémülten pillantok Mattre, aki
elégedetten mosolyog, megfogja a vállam és elforgat az egyik irányba.
- Az ott a központi fogadó – mutat a
hatalmas, több emeletes épületre, aminek a duplaszárnyas ajtaja felett egy
hordó lóg. Az ablakaiban emberek ülnek, ki olvas, ki a népet nézi elkalandozva.
– Akinek nincs hol megszállnia, az itt megteheti. Persze van több kisebb is, de
ez a legfényűzőbb.
- Aha… - dünnyögöm, miközben ő egy
másik épületet kezd bemutatni.
- Itt pedig a polgármester székhelye
van. Nem épp a legkedvesebb ember, nagyon zsugori, de, ha baj van, fordulhatsz
hozzá, vagy a… - hirtelen oldalra ránt, három masírozó, páncélos ember vágtat
el mellettünk. – Vagy a járőrökhöz.
- Hű… - nézek utánuk elcsodálkozva.
– Nem hittem volna, hogy ilyen… élettel teli.
- Hát igen, ez Bimur. Szeretem ezt a
helyet. Ez a tér pedig az egész szíve és lelke. Látod ezeket a mellékutakat?
Körbefordulok, a térről rengeteg
irányba különböző utak vezetnek mindenfelé, az egyiken pont egy lovas hintó
gördül.
- Igen.
- Nehéz itt kiigazodni, főleg mert szűkek
és egyformák az utcák, de majd idővel kiismered magad. Amúgy logikus a
felépítése. Három út vezet a lakónegyedek felé, egy az üzletekhez, egy a
céhekhez és még sorolhatnám. Ezek között a főutak között pedig több apró
elágazás is van, ami átvezet egyikből a másikba.
- Mint egy hatalmas pókháló –
hüledezek.
- Igen – vigyorog Matt. – Gyere! –
nyújtja a kezét, hogy fogjam meg, én pedig nem késlekedem. – Azért sok itt a
rosszarcú alak, de ha látják, férfival vagy, nem fognak veled szórakozni.
Nagyot nyelek és megszorítom az
ujjait. Bimur lenyűgöz, de egyben nagyon meg is ijeszt. Ez túl nagy hirtelen a
falu után, elszoktam a városoktól, de szorosan Matt mellett tartózkodom, így
könnyebben viselem a dolgot. Az utak felett karcsú hidak ívelnek át, amiken
hangosan kopognak az emberek léptei. Egy szőke hajú lány sétál el mellettem, a
kezében valami papírba csomagolt dolgot szorongat, aminek hihetetlenül finom
illata van, mint a frissen sült kalácsnak.
Nemsokára ismét kibukkanunk a magas
házak közül, amik eltakarták a napfényt, és egy kisebb térre érünk ki, mint az
előző. Itt minden nagyon nyugodt, alig van pár ember, azok is békésen
andalognak a padokon. Az egész olyan, mint egy hatalmas virágoskert az itt-ott
kibukkanó smaragdzöld fűvel, falakra felfuttatott vörös rózsákkal. Amikor
meglátom az üvegkirakatok mögött a csodás ruhákba öltöztetett próbababákat,
hirtelen otthon érzem magam. Itt vannak a különböző ruhaüzletek. De nem ez a
legjobb az egészben.
- A torony! – suttogom elmélázva és
felnézek a legtetejére. Olyan magasan van, hogy a kezemmel el kell takarnom a
Napot.
Amint ezt kimondom, valami fényes,
aranyszínű zuhatag kezd száguldani felém odafentről. Sikoltva ugrok félre előle
és elvágódom a földön, Matt persze azonnal felsegít. Csak ekkor tűnik fel, hogy
ami az imént zuhant felém, az nem más, mint haj. Mi a pokol?...
- Matt! – visongat odafentről egy
aranyos, női hang.
- Áh, szia! – integetve kiált fel
neki.
Döbbenten
pislogok a kopott, rózsákkal átszőtt torony teteje felé, de olyan magasan van,
hogy nem látok mást, csak a fejformát, a kilógó kezeket és azt a hatalmas
hajzuhatagot. Ez csak… nem?...
- Nem jössz föl? – kérdi a lány.
- Á… nem, most nem – mentegetőzik a
férfi.
A
toronylakó csalódottan sóhajt.
- Hát jó, pedig olyan rég
találkoztunk…
- Bocs, majd máskor!
Az
aranyzuhatag felhúzódik, Matthew arcán pedig valami ragyogó, csintalan mosoly
jelenik meg.
- Ez meg mi volt? – kérdem halálra
rémülve.
- Hm? Hogy érted? – Matt úgy kapkod
a tekintetével, mintha hipnózisból hoztam volna ki.
- Ő az volt, akire gondolok?! – a
magas épületre bökök.
- Ha Rapunzelre gondolsz, akkor igen
– feleli teljesen természetesen.
- De… de… - hebegek. – De ez mégis…
hogy?
Szórakozottan
felhúzza az egyik szemöldökét.
- Oké, oké… tudom… ez a Mär… de…
neki nem kéne… szomorúnak lennie, vagy ilyesmi?
- Ugyan miért lenne az?
- Hisz ő be van zárva, nem?
- Ja, hogy az! – nevet. – Már rég
szabad, csak annyira megszokta a tornyot, hogy építtetett egyet, amikor
ideköltözött.
Teljesen kicsúszik alólam a talaj.
Hogy lehet erről az egészről ilyen félvállal beszélni?! Megőrülök… komolyan…
- Én is így reagáltam, amikor az
első ismerttel találkoztam, de majd megszokod.
- Kötve hiszem – morgom.
- Gyere, ott van az üzlet, amibe be
akarlak vinni – mutat a legdíszesebb kirakatú boltra.
- Várj még! – elé lépek és megállítom.
– Miért kérdezte, hogy nem mész-e fel hozzá?
Ismét
csintalan mosolyra húzódik mesésen ívelt szája.
- Ugye… nem? – kifut az arcomból a
vér, de ő nem válaszol. – Ugye nem?! – ismétlem meg magam.
- Hisz ő egy felnőtt nő – meghúzza a
vállát.
- Te!... – hirtelen azt sem tudom,
merre forduljak. – Te megdöntötted Rapunzelt?!
- Hát… mit is mondjak?...
- Ne vigyorogj már ilyen bárgyú
módon! – korholom. – Úristen Matt, komolyan, hihetetlen vagy! – nagyot ütök a
dobszerű mellkasra, ami tompán puffan egyet, majd hátat fordítok neki és az
üzlet felé vágtatok.
- Ő vetette rám magát! –
mentegetőzik.
- Fogd be!
Belépek a boltba, azonnal megüti az
orrom a tiszta ruhák finom illata. Egy negyvenes éveiben járó nő ül a pultnál
és varrogat. Kézzel! Bár mit is gondoltam, egyértelmű volt, hogy nem géppel
csinálja. Ez viszont az jelenti, hogy mindegyiknek igencsak borsos ára lesz.
- Khm… - megköszörülöm a torkom. –
Izé… jó napot!
A
csinos, vörös hajú nő felpillant, majd kedvesen elmosolyodik.
- Üdv! – kimászik a pult mögül és
hozzánk lép. – Miben segíthetek?
- Ruhákat szeretnénk – jelenti ki
Matt. A nő nem kis megvetéssel pillant a férfira.
- Na, ne! Rögtön gondoltam!
Ennek
mi baja?...
- De én a hölgyet kérdeztem!
Matt
forgatja a szemeit és inkább leül egy ajtó melletti székre. Hehe, vannak olyan
dolgok, amik sehol sem változnak, úgy tűnik, hogy a pasi-vásárlás viszony is
ilyen.
- Nos, kedves…
- Emilia.
- Én Vera vagyok, ezek pedig az én
műalkotásaim.
- N-nagyon szépek – zavartan vigyorgok.
Akkor ezek szerint velem kedves lesz, csak a farkast nem kedveli valamiért…
- Milyenre gondoltál?
- Nos… én nem tudom…
A
vadász fel akar szólalni mögöttünk, de Vera egy ujját feltartva rögtön
elcsitítja.
- Te csak örülj annak, hogy férfi létedre
beléphettél a boltomba! Ő fizet? – néz rám.
- I-igen… - motyogom.
- Akkor maradhat.
Matt
félhangosan zsörtölődik, amíg Vera elkapja a vállam és elvezet az első adag
ruhához. A megszokott módon itt is állványokon lógnak a különböző öltözékek.
- Válogass nyugodtan!
A
csinos nőre pillantok, a kissé kócos, vörös hajára, apró ráncaira és egyszerű,
de annál szebb, fűzős, kék ruhájára.
- Nincs… nadrág? – kérdem, egy
kicsit meglepődik a kérdésemre.
- De, de van… de erre a lányok
jobban kedvelik a selyemszoknyákat, nézd csak! – a kezébe vesz egy kanárisárga,
gyöngyös szövetet, majd kisüti a rikító színnel a szemem.
- Nos, ez tényleg… nagyon szép, de
nekem jobb lenne pár nadrág… meg néhány ing.
- Slampos egy jószág vagy, mi? –
kérdi nyílt őszinteséggel, de nem bánt, inkább jót nevetek.
- Világ életemben megkaptam ezt.
- Na, gyere!
Egy
oldalszárnyba vezet, itt több polc van padlótól a plafonig, az összesen
nadrágok vannak és kevésbé díszes öltözékek.
- Köszönöm – mosolygok, majd
nézegetni kezdem a holmikat.
Szerinte
ezek nem olyan szépek, de nekem különösen tetszenek. Az első, amire ráteszem a
kezem, az egy bőrnadrág. Itt minden férfin ilyet láttam, gondolom egy kicsit
polgárpukkasztó leszek benne, de pont ezért is fog meg annyira. Összeszedek még
kettő ilyet, és még két szövetből készültet, amit akár fel is tudok tűrni,
illetve bő, gombos blúzokat, zöldet, fehéret, szürkét és feketét. Még
próbafülke is van, bemegyek és felpróbálom az új darabjaimat. Hű, ebben a
nadrágban bomba alakom van. Tökéletesen a combomra és a fenekemre simul, a blúz
pedig, ha nem gombolom be végig, egyenesen szexi. Már csak egy csizma kell és
le sem tagadhatom, hogy idevalósi vagyok. Egy kicsit elmélázva nézem az arcomat.
Sokat fogytam, amióta itt vagyok, biztosan a sok stressztől. Az arcom már nem
olyan gömbölyű, a szemeim és a duzzadt ajkaim pedig még a szokásosnál is
nagyobbnak látszanak, a fekete hajzuhatagról meg ne is beszéljünk. Ó, a
szemeim… azok a tökéletes karamellbarna íriszek… már csak az emlékük maradt
meg. Most lila lángok táncolnak bennük.
- Hé, Em! – szól Matthew odakintről.
Kidugom
a fejem, egy előkelő, fűzős, gyönyörűen gyöngyözött ruhával találom magam
szemben, na meg persze Matt zavart arcával.
- Szeretném, ha ezt is felpróbálnád!
– motyogja, de közben a földet kémleli.
- Őőő… miért?
- Csak próbáld fel, oké? – bedugja a
függöny mögé, én pedig átveszem tőle.
Mihez
kezdjek én egy ilyen ruhával? Csodaszép, de… minek? Olyan régi, romantikus
stílusú, csak a feneke nincs kitömve, szépen omlik le a lábaimra. Az ujja a
könyökömig ér, kézzel varrt csipkével van díszítve, akárcsak a dekoltázs rész,
ami szív alakú. A fűzővel azonban problémáim vannak…
- Vera! – szólok ki, szinte rögtön
meg is jelenik.
- Mi a gond? – kíváncsiskodik.
Hátat
fordítok neki, azonnal tudja, mit kell tennie. Összeszorítja rajtam, majd
megköti a derekamon. Végig csukva van a szemem, csak a végeredményt szeretném
látni. Ahogy felnyitom a pilláimat, szinte rögtön elakadna a lélegzetem, már ha
kapnék levegőt. Mintha rám öntötték volna, úgy simul a felső rész, mint egy
kesztyű, a szoknya pedig kiemeli a hosszú lábaim. És ez az éj kék szín… erős
kontrasztot alkot a sápadt bőrömmel, de mégis tökéletesen illik hozzám.
- Nagyon szép vagy… - suttogja Matt
halkan, csak most tűnik fel, hogy mögöttem áll. A tükrön keresztül vesszük fel
a szemkontaktust.
- Kö-köszönöm… - dadogom.
- Neked is tetszik?
- Igen…
- Akkor ezt is megvesszük.
- Ugyan… hova tudnék én felvenni egy
ilyen ruhát?
- Ha ebben lennél Bimurban, kevésbé
tűnnél ki… és… mindenki féltékeny lenne rám.
Halványan
elmosolyodom. Meg akarom őt csókolni. Hirtelen minden dolog, amit mond, vagy
tesz, csábító hatással van rám. Meg amúgy is… melyik nő tudna ellenállni egy
ilyen pasinak? Biztosan New Yorkban is így csinálta…
- Rendben – súgom.
Vera
összecsapja a tenyerét, annyira örül az üzletnek. Amiért ilyen sok dolgot
vásároltunk, ajándékba kapok egy fűzős, magas sarkú bokacsizmát, amit szintén ő
csinált. Elárulta, hogy mostanában kezd a cipészetbe belekóstolni és örül, hogy
nekem adhatta az első párt. Kerek egy aranyat hagyunk ott. Nem tudom, hogy
sok-e vagy kevés, bár Matthew arcát nézve nem épp a legkevesebb. Elbúcsúzunk
tőle, majd ismét kilépünk a rózsákkal ellepett térre.
- Köszönöm – mondom.
- Nincs mit… ez a minimum, amit
megtehetek érted… azok után.
- Nyugodtan elfelejtheted, nincs
gond. Már megbocsájtottam.
A
vadász büszkén lépked mellettem, mintha kérkedni akarna. Az összes csomagot ő
hozza, hogy nekem véletlenül se kelljen megterhelnem magam. Igazi úriember,
most tényleg jó mellette sétálni.
Pár újabb sötétebb utcát végigjárva
elérünk a könyvtárba, ami egy hatalmas, kőépület, gondolom azért, hogy kevesebb
esélye legyen leégni. Akkora az ajtaja, hogy három, egymás nyakában álló ember
sem tudná elérni a tetejét. Kinyitjuk a két szárny egyikét. Odabent szinte
sötét van, a kintről beszűrődő fénycsíkban őrült táncot járnak a lehulló
porszemek, a kiáramló dohszag pedig szinte fojtogat. Az ajtó csikorogva zárul
be mögöttünk, messze a sötétségben halvány gyertyaláng táncol, ami egy csuklyás
fél arcot világít meg. A lépteink hangosan visszhangoznak a kőfalak között,
miközben mi az alakhoz lépkedünk.
- Épp ideje volt már – nyekergi,
közben jobban lehajtja a fejét. A hangja karcos és magas.
Matt elé teszi a könyvet, amit nekem
kölcsönzött ki, ekkor egy kicsit felemeli az arcát, amire nem mondom, nagyon
összerezzenek. Az orra hosszú és hegyes, a bőre zöldes-szürkés színárnyalatban
mozog és az egész arca csupa heg és kinövés, ráadásul a hosszúszálú szemöldökét
nem lehet különválasztani a hajától. Nagyot nyelek a látványra.
- Segíthetek még valamiben? –
tudakolja.
- Ne… - vág bele Matt, de én
közbeszólok.
- Esetleg nincs egy külön könyv… a Nagykönyvtárról?
Mindkettőjüknek
megszakad a lélegzetvétele egy pillanatra.
- Az csak egy legenda, Em… - mondja
Matthew.
- Engem akkor is érdekelne –
erősködöm.
- Gyertek utánam! – a könyvtáros
feláll az asztal mögül és ekkor tűnik csak fel, hogy vagy két fejjel
alacsonyabb, mint én, pedig nem vagyok túl magas.
Egy lépcsőn megyünk lefelé, gondolom
a pincébe, sehol sincs természetes fény, mindenfelé üvegburás gyertyák adnak
világot. Szűkös folyosókon gyalogolunk, mígnem megállunk egy kopott, pókhálós
ajtónál. Hű, jó rég nem járhatott itt senki…
A könyvtáros bemegy a helységbe,
majd visszatér egy hasonló könyvvel, mint amilyen Arthur Saliemé volt, csak ez
kisebb és vékonyabb. A kezembe nyomja.
- Ez az egyetlen könyvünk van a Nagykönyvtárról
– hörgi, majd beteges köhögésben tör ki.
- Köszönöm – magamhoz szorítom,
biztonságérzetet ad ezen a helyen.
Odafönt
még elkéri tőlem a kötetet, kivesz belőle egy cédulát, ami igazolja, hogy
nálunk van, majd se szó, se beszéd, újra lehajtja a fejét és néma csend
következik. Furcsán kémlelem őt, néha még vissza is pillantok rá, egészen
addig, amíg ki nem érünk a világosságba.
- Hát ez… különös volt… - jegyzem
meg. – Mi van az arcával?
- Szomorú történet az övé, Emilia.
- Hogy érted?
- Valahogy összekeveredett egy
kobold és egy ember… meg ne kérdezd, mi úton, módon… de ő lett a végeredmény.
Se a koboldok nem fogadják be, sem az emberek. Ezért inkább magányosan,
sötétben él a könyvei között.
- Ez szomorú… a koboldok itt is
aranyat őrizgetnek?
- Szó se róla, hogy nagyon féltik a
vagyonukat és imádják birtokolni a pénzt, de itt leginkább könyveket másolnak.
- Mint a szerzetesek?
- Aha. De miért érdekel téged a
Könyvtár?
- Olvastam róla Arthur könyvében és…
érdekesnek tűnt.
- Ne éld bele magad… az egész csak
egy legenda, semmi több.
- Jól van, azért elolvasni el
szabad, nem?
Kicsit
elkalandozik a tekintetem, a szemben lévő oldalon megpillantok egy magas,
díszes épületet, amiben épp harangoznak.
- Az mi?
- Egy templom – világosít fel
Matthew.
Sokáig
nézem. Anyám imád templomokba járni. Egyrészt azért, mert hívő, másrészt csak a
hangulat miatt mindig benéz. Akárhányszor elmentünk kirándulni a családdal, az
volt az első, hogy el kellett látogatni egybe.
- Milyen istenben hisznek itt?
- Szinte mindenki másban… tudod,
hogy megy itt. Azt hiszem ez pont egy Saliem templom.
- A fickónak saját hitgyülekezete
van?
- Aha. Sokak szerint ő a messiás,
vagy mi a fene.
- És akik nem hisznek benne, azok is
elismerik a munkáját?
- Mindenképp.
- Nem megyünk be? – teszem fel a
kérdést hirtelen.
Matt
tekintete hirtelen végigfut a testemen, aztán megrázza a fejét.
- Nem… te nyugodtan, de én… nem
szeretem a templomokat.
- Hát oké.
- Figyelj, nekem most el kell
ugranom valahova. Látod ott azt a fogadót a terasszal? – biccent a templom
mellé pár házzal.
- Aha.
- Ha végeztél odabent, ott várj meg
– a kezembe nyom egy aranypénzt. – Minden oké lesz?
- Tudok magamról gondoskodni – a
markomba szorítom az aranyat és a hónom alá a könyvet.
- Akkor hamarosan – ezzel el is
robog.
Ahogy
elterveztem, benézek a Saliem templomba, nincs semmi különös benne, olyasmi a
berendezés, mint felénk: oltár, padok, pár festmény és szobor, nincs különösebb
hivalkodás. Egyáltalán. Ez kifejezetten tetszik.
Ezt követően beülök a fogadó
teraszára, rendelek magamnak egy korsó sört – azért ezt, mert nem tudom, mit
adnak ezen kívül – aztán felcsapom a könyvet és olvasni kezdek. Ugyebár érdekel
az a téma, hogy én milyen mesének vagyok a része, hiszen nem itt, ide
születtem. De most megtudom… a leírtak alapján a saját mesém része vagyok…
valami ilyesmiről beszélt Grengor is.
„Bár
eredetileg mindnyájan mesékből születtünk, ez nem azt jelenti, hogy életünknek
egy másik mär élete körül kell forognia. Mindnyájan egyenlők vagyunk,
mindnyájunknak megvan a saját meséje, a saját története, aminek ő a hőse és ez
az átváltozottakkal is így van. Ez nem csak légből kapott ostobaság. A Nagykönyvtárban
található az eddig létező összes mär életének a könyve, a saját meséje papírra
vetve, ami cselekedetei alapján utolsó leheletéig folyamatosan íródik. Az a mär
pedig, aki birtokolja saját, vagy akárki más könyvét, az úgy alakítja a sorsot,
ahogy kedve tartja.”
Felcsillan a szemem.
Ez a megoldás!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése