UI.: egy facebookos vagy akármilyen más megosztással sokat segíthettek :)
8.
Lassan egy hét telt el azóta, hogy
átváltoztam. Egy mär, azaz egy olyan… lény, aki egy erdőben lakik életre kelt
meseszereplőkkel körülvéve és bár kitehetné a lábát az erdőn kívülre is, de nem
érné meg. Annak általában végzetes következményei vannak. Amióta hivatalosan is
itt élek, tengernyi rémtörténetet hallottam arról, hogy bánnak el a külvilágba
tévedt hozzánk hasonlóval. Nem túl kedves módon… és nagyon kevesen ússzák meg
szárazon. Ezért jobb, ha itt maradok… biztonságban.
A falu életébe a mai napra már
teljesen beilleszkedtem. Megvan a mindennapi rutin, reggel tea a fogadóban,
utána mosok a pataknál, esetleg segítek a főzésben, ebben-abban, a maradék
szabadidőmet pedig vagy a falubeli pár közelebbi barátnőmmel töltöm, vagy
magányosan a házikómban és próbálok írni. Ha már semmi nem maradt az előző
életemből, akkor legalább ez. Vajon keresnek? Édes Istenem, hogy mennyire
hiányzik nekem most New York… bármit megtennék, hogy visszamehessek. Azok a
dolgok, amik eddig boldogságot okoztak, hétköznappá váltak és teljesen eltűnt a
bűbájos varázsuk. Úgy érzem, hogy beleragadtam egy mocsárba és minden reményt
keltő mozzanattal csak lejjebb süllyedek.
Este pedig ott a mindennapos
tábortűz, a hatalmas lakomák, a mulatozás és az alkohol. Igyekszem nem sokat
inni, nem akarok pluszban alkoholproblémákkal is küszködni.
Persze az, hogy beilleszkedtem,
közel sem jelenti azt, hogy megbékéltem volna a helyzettel, vagy akár egy
kicsit is tetszene. Matthewval azóta egy szót sem váltottam, sőt, pár napja nem
is láttam. Lehet, hogy ő egy kicsit fel tudná dobni a hangulatom… nem,
ostobaságokat gondolok. Nincs kedvem vele jópofizni. Még nem állok készen arra,
hogy a szemébe nézzek és vele együtt nevessek. Pedig hiányzik…
- Nem megy! – kiáltok fel és a
földre vágom a jegyzetfüzetem a ceruzával együtt.
Meg
értetlenül pislog fel rám a szőke frufru alól, ezzel megszakítva azt a precíz
műveletet, amit varrásnak hívunk.
- Mi? – kérdi unott hangon.
- Az írás… - morgom.
Feláll
a faragott kis asztalkától és felszedi a leszórt füzetem.
- Úgy látom, máson jár az eszed –
széles vigyorral az arcán nyújtja oda nekem a sárgás papírokat, amin Matthew
kevésbé profi, de tökéletesen felismerhető arcképe látható.
Érzem, azon nyomban felforrósodik az
arcom. Miközben gondolkodtam ezt rajzolgattam? Észre sem vettem…
A karcsú, magas lány leül mellém az
ágyra.
- Annyi ötlet van itt Em, nehogy már
ne tudj semmit kitalálni. Akár még – tesz egy kört a levegőben a kezével – ezt
is megírhatnád. Én tuti elolvasnám – kuncog.
- Még nem akarom elfogadni, hogy ez
az egész igaz… ha erről írnék, azzal bevallanám, hogy nincs kiút.
- Nincs kiút – a combomra teszi a
kezét és szomorkásan mosolyog.
- Tudom…
- Nem kéne idebent kuksolnod.
Legalább is én unom magam.
- Nyugodtan kimehetsz, nekem most jó
itt – magam elé bambulok, magányra vágyom.
- Ahogy szeretnéd – feláll és
megragadja az ajtón a kilincset. – Akkor este találkozunk?
- Aha. Majd a tábortűznél –
halványan mosolygok a barna szempár üde csillogásán, majd a lány eltűnik
előlem.
Egyedül maradtam végre. A
gondolataimmal. Vagyis az üres fejemmel. Írnom kell. Még sosem volt ekkora
szükségem erre, mint most. Elhozná nekem a megtisztulást és a reményt egy kis
nosztalgiával. Annyira vágyom rá, de akkor mégis miért nem jön az ihlet? Az elmém
ellenem dolgozik… a szemét.
Az öklömmel egy kicsit megkopogtatom
a koponyám, hogy egy kicsit megbüntessem a sziesztázó agyam.
- Jól esne egy kis tea – mondom ki
hangosan.
Remek…
már magamban is beszélek… komolyan kezdek bekattanni…
Az ajtót szinte kitépem a helyéről,
valamiért fortyog bennem az indulat, de amint kilépek, elszáll mind. A kis
teraszomon állva megpillantom Mattet, aki görnyedten, zsebre tett kezekkel, bő
csuklyával a fején bandukol valamerre. Lehet, hogy megérezte a közelségem, vagy
a szeme sarkából pillantott meg, minden esetre rám vetül a tekintete és
felizzik a szeme ezüstje. Az arca kifejezéstelen, a borostája azonban a
szokásosnál is nagyobb és kicsit nyúzottnak látszik, mintha karikás lenne a
szeme. Nem tudom mit gondolhat magában… nem tudom kiszámítani. Ez az első
alkalom, hogy felvesszük a szemkontaktust az… eset óta. És fáj… szó szerint.
A mellkasomhoz kapok a seb helyére,
ahol a vaskos heg még egy picit sem halványult. Valószínűleg nem is fog soha.
Szólni akar valamit, egy lépést még közeledik is felém és a karját is felemeli
kissé, a szemeiben gyermeteg izgatottság csillog, nekem pedig majd kiugrik a
szívem a helyéről. Remegni kezdek, de nem azért, mert gyűlölöm. Már enyhült
iránta ez az érzés. Én… vágyom rá. Minden egyes apró porcikámmal vágyom rá úgy,
hogy majd felrobbanok. Biztosan ez a Roys csáberő. Ezért lehetett olyan
sikeres… én nem dőlhetek be neki, nem adhatom meg magam, bármennyire is akarom,
vagy úgy járok, mint az a legalább kétszáz nő csak New Yorkban. Legalább is
ennyi volt a mendemonda szerint.
Mr. Roys – basszus, de fura
kimondani így – észreveszi rajtam a zavart és azonnal megtorpan. Félve néz rám,
zihálva lélegzik, aztán mintha mi sem történt volna, jobban az arcába húzza a
sötét csuklyát és eliszkol. Sokáig nézem őt, talán utána kéne kiáltanom és
visszahívnom…
Épp, hogy elhatározom magam, amikor
eltűnik a fák között. Hát, akkor most sem békülünk ki…
Ezek után azonnal a fogadóba megyek,
nem nézek se jobbra, se balra, nehogy valami eszembe juttassa a farkast.
Odabent szokás szerint felhőként kering a füst, de nem zavaró, kifejezetten jó
illata van. Itt mindenki pipázik. A pislákoló gyertyalángok narancssárgára
festik a gomolygó keveréket és az arcokat, az egész olyan, mintha a túlvilágon
sétálnék. A falubeliek egy emberként köszöntenek, megemelik a korsójukat, én
egy lazát intek és Calebhez megyek, aki épp a ritkaságnak számító üvegkorsóit
tisztogatja.
- Ma ünneplünk? – kérdem, miközben
felmászok a magas székre.
- Miért, kisasszony? – kérdi komótos
hangon, nagyon koncentrál.
- Hogy elővetted őket. Azt hittem,
hogy senki nem használhatja őket, akkor miért törölgeted?
- Ma valószínűleg vendégeink jönnek.
- Honnan? – kérdem egy kicsit
megrémülve. Az utolsó ittlévő vendégek majdnem megöltek egy csecsemőt.
- A közeli vegyes- városból. Csak
egy vadászcsapat, akik megpihennének itt.
- Honnan tudod, hogy érkeznek?
- Küldtek sólymot – mosolyog a
szakálla alatt.
Felnevetek.
- Hogy mit?
- Sólymot. Tudja, errefelé ez a
legegyszerűbb módja a gyors távközlésnek. Nem, mint önöknél, amit mesélt… azok
az… izék a messzebeszélő készülékek – gyerekesen lehorgasztja a fejét és úgy
motyog.
- Az telefon – kuncogok.
- Tehát az. Itt sólyom van. Vagy
galamb. A nagyobb városokban postakocsi.
- Tehát vadászok… oké. Kíváncsi
vagyok rájuk – dörmögöm, majd a pulton heverő könyvre vetül a tekintetem.
Nagyon vaskos, már szakadt rajta a
bőrkötés és elég réginek látszik. Nincs rajta díszítés, a lehető
legegyszerűbben néz ki, csupán néhány betű szerepel rajta, amik a bőrbe vannak
égetve. Märchen.
- Ez mi? – kérdem.
- Matthew hozta.
Hallgatok
és magamhoz húzom a kötetet, hátha érzem még rajta a vadász kezének sugárzó
melegét. Ez már betegesnek számít, ugye?
- Önnek – teszi hozzá.
Felkapom
a fejem.
- Hogy mi?
- Ebben a könyvben benne van minden,
amit tudhatunk az erdőről és a fajtánkról. Gondolta jól jön majd önnek – Caleb
arca ellágyul, mintha meg akarná olvasztani a megkeménykedett szívem. Mintha
azt súgná: nem látod, hogy igyekszik?
Bocsáss már meg neki!
- Miért nem ő adta át? – teszem fel
a kérdést tétován.
- Hisz megmondta a kisasszony, hogy
nem akarja látni többé.
Ez
az idióta Matthew Roys a hülye kiszámíthatatlanságával. Máskor sosem figyelt
oda arra, hogy mit mondok, vagy legalább is nem vette komolyan. Erre most,
amikor mesehőssé változtatott és mindent felborított az életemben, minden
gondolatom parancs neki. Bár biztosan azért, mert bánja, amit tett… az idióta!
Ő tehet mindenről, mégis képes elérni, hogy én érezzem magam rosszul! Szinte
érzelmileg zsarol! Már tudom, hogy az öccse kitől tanulta el. Az öccse… olyan
csúnyákat mondtam az öccsére és…
- Basszus! – a számhoz kapok és
szorítom azt, nem is törődve az engem furcsán mustráló tekintetekkel.
Róla is miket mondtam?! Én idióta!
Szidtam és gyűlölködtem, mintha egy háború kirobbantójáról beszélnék, pusztán
azért, mert nekem nem szimpatikus… uram ég, mennyire szerencsétlen vagyok! Ebbe
eddig bele sem gondoltam! Mindegy Em, mindegy… ezzel most ne törődj… az ő tette
közömbösíti az enyémet… azt hiszem.
Felcsapom a könyv tetejét, azonnal
egy nagyobbacska porfelhő száll ki belőle. A lapok mér rég megsárgultak, az
oldalaik szaggatottak, párszor le is öntötték, feltehetően vörösborral. De
azért lenyűgöző munka. A kézírás csodálatos, dőltbetűs és határozott. Az első
oldal alján egy név látható: Arthur Saliem.
Caleb észreveszi, hogy sokáig elidőzöm ezen.
- Ő volt az az ember, aki
megfigyelte a virágot.
- Ő írta az egész könyvet?
- A több év kutatómunka alatt volt
ideje. A virágok előtt a mivoltunk vizsgálta. Egy nagyon bölcs és okos ember
volt.
- Egy tudós?
- Ugyan kérem! – hördül fel. - Nem,
semmiféle ilyesmiben nem volt része, csak egyik nap kíváncsi lett és elkezdett
vándorolni, ahol mindent megtapasztalt. Ő sokkal több volt, mint egy tudós.
- A Märben istenítitek ezt az ember,
igaz? – somolygok.
- Igen. Ő adta meg nekünk a
magyarázatokat, amiben hihetünk, miatta tudjuk, hogy kik vagyunk és miért
vagyunk itt, hogy vagyunk itt. Az ő érdeme, hogy nem lógunk csak úgy a
levegőben és nem csupán a félelem miatt maradunk távol a kintiektől, hanem
tudatból. Tudjuk, hogy nem szabad. Ha ő nem lenne, nem tudnánk azt, amit ma
tudunk.
- Mikor élt ez az ember?
- Úgy ötszáz esztendeje.
- Ötszáz? – csodálkozom el.
- Régen is voltak mesék, kisasszony.
Mosolygok
magamban, aztán lapozom egyet, egy rajz van rajta. Profin van megcsinálva, de
amit ábrázol… az szörnyű. Emberhez hasonlít, két lábon áll, de görnyedt, az
ujjai göcsörtösek és a körmei hosszúak. A fején csak csomókban lóg haj, a fogak
nagyrészt hiányoznak és ami a legrosszabb, fekete a bőre. Az aszott, csonttá
fogyott, görnyedt testen fekete bőr van… borzasztóan fest. Ezek is valami
banyafajták lehetnek? Az egyetlen, ami normális emberéhez hasonlít, az a szeme.
Fehér és a sötét felszín miatt szinte drágakőként csillog.
- Ők gonoszak? – kérdem.
- Nem, kisasszony… ez ön.
Kicsit
meghőkölök erre a válaszra, nem erre számítottam. Tágra nyílt szemekkel bámulok
a félszemű ráncos arcába.
- Ezt hogy érted?
- Így látnak minket a kintiek –
jelenti ki monoton hangon.
- E-ez most komoly? – teljesen el
vagyok hűlve.
- Igen.
- De… miért?
- Ez a világ okos, kisasszony. Nem
lehet kicselezni, sem ártani neki. Olyan, mint egy élőlény, tudata van és
tudja, ha itt minden szép és jó lenne, akkor a kintiek be akarnának ide jönni.
A torzság a védelmünket szolgálja. Így senkinek sincs kedve betolakodni ide.
- Igen… ez okos… de nem ijesztő egy
kicsit? Úgy értem… itt egy erdő, ami kénye kedve szerint… cselekszik.
Ebben a pillanatban odakint
nyikorogni kezdenek a fák, mintha vihar tombolna, pedig egy kis szellő sincs.
Nagyon megrémülök, kapkodni kezdem a fejem össze-vissza, amikor elmúlik a
hangzavar, megpillantom Caleb elégedett mosolyát.
- A Mär szeret minket. Ha nem
bántja, ő sem fogja önt, kisasszony.
Zavartan
felnevetek.
- Nagyon megnyugtató…
A következő órákban teljesen átadom
magam az olvasás varázsának. Arthur nem csak előrelátó és bölcs volt, de
remekül tudott fogalmazni is. Cseppet sem hasonlít az unalmas, elcsépelt
ismeretterjesztő kötetekhez, amiket a könyvesboltokban találunk. Nem, nem. Ez
izgalmas, érdekes, gyönyörűen írja le a dolgokat, kézzel készített
illusztrációkat tartalmaz és olyan, mint egy remekül összerakott történet. Bár
remekművet írni valószínűleg itt nem volt olyan nagy feladat…
Ír az esetleges világkeletkezésről,
néhány területet részletez, sőt, néhány kevésbé ismert mesét is, hogy mindennel
tisztában lehessünk. Arra számítok, hogy lesz valami külön a gonosz lényekről,
mint a banyák, de nem különböztet meg ilyeneket. Biztosan békeszerető hapsi
volt. Így tulajdonképp a világról már szinte tudok mindent, de arról, hogy
kiktől kell tartani, semmit. Gondolom ez majd tapasztalat útján fogom megtudni.
Szerencsére, ami a legjobban
érdekelt, mégpedig, hogy lehet, hogy az emberek az erdőt egy meghatározott
nagyságú rengetegnek látják, mi märek pedig hatalmas, végtelen területnek,
benne van. Viszont nagyon le van egyszerűsítve: hogy a világunk miért végtelen számunkra? Ez ugyanolyan varázslat,
minthogy mi itt lehetünk. Kutatásaimból kiderült, hogy létezik a számunkra
életet adó Virág, szinte biztosra veszem, hogy annak köszönhető, azonban, hogy
az miként került ide, és honnan a varázsereje, örök rejtély. Merüljön hát a
végtelenség titka is homályba. Vannak olyan dolgok, amiken nem kell törni a
fejünket, csak élvezni, úgy vannak, ahogy.
Igazán bölcs meglátás, Mr. Saliem,
de engem azért mégis érdekelne. Most még nem néztem át teljes részletességében
a könyvet, azt majd később, már így is rám esteledett és a lakoma már odakint
készülődik. Nagyon nagy a felhajtás, a szokásosnál is nagyobb, biztosan a
vadászok miatt. Ilyen még sosem volt, most senki sincs itt a kocsmában. De most
hadd lássam az utolsó mondatot, azután kimegyek.
A
Märchennek nincs királya, sem királynéja és ez így van jól. Hány és hány
birodalmat döntött már romba az önkény és a fösvénység? A legborzasztóbb az
lenne, ha mi is így járnánk. Ha valaki mégis megszerzi magának a hatalmat,
akkor csak imádkozni tudunk, hogy ő és utódai kegyesek legyenek, s jószívűek.
Máskülönben csak az istenek tudják megmondani, mi lesz velünk…
Így már minden
világos. Az emberek nyilván ennek alapján rettegnek attól, hogy egy nap jön
majd valaki, aki magához ragadja a hatalmat és talán örökre véget vetne
boldogságuknak és szabadságuknak, talán még az életüknek is. Én úgy gondolom,
hogy ez elkerülhetetlen és tényleg csak reménykedni tudok abban, hogy a lehető
legjobban fognak alakulni a dolgok. Túl sok a lehetőség és a haszon itt, hogy
valaki ne próbálna trónra kerülni.
De máris egy kis vidámság a borús
gondolatok között, a märek is használnak rövidítéseket. Arthur úgy emlegeti az
erdőt, mint Märchen, nem, mint Mär. Az idők folyamán biztosan lerövidült és
valószínűleg nem ez volt a céljuk vele, de nekem egy kicsit olyan, mintha
szleng lenne. Máris otthonosabban érzem magam.
Mosolyogva mászok le a székről és
kisétálok a széles verandára, majd leülök a lépcsősorra. Nem is olyan rég itt
húztam fel a bőröndjeimet. Istenem, mennyire féltem. És mennyire meglepődtek,
hogy nem úgy féltem, mint ahogy hitték, hogy féltem. Haha… bár bizonyosan, ha
én is úgy láttam volna őket, mint a rajzon lévő alak, azonnal, tétovázás nélkül
fejvesztve rohantam volna ki egészen az Emerson házig. Nem csoda, hogy majdnem
seggbelőttek minket.
A tábortűz magasan lobog, körülötte
apróbb parázsmedencék fölött húsok sülnek, hordókat törnek fel, nagy, tömör fa
asztalokat állítanak mindenfelé, amiket biztosan Brendon készített. Caleb adja
az utasításokat és ő cipeli a legnehezebb dolgokat, Meg és Lina terítőket
tesznek az asztalokra, Paul és a trió másik két tagja egy korsón veszekednek,
az öreglányok és nagyapók pedig annak a négy szem gyereknek mesélnek, akik a
faluban találhatók, szóval nagy a nyüzsgés. És ennek a kavalkádnak már én is
teljes jogú részese vagyok. Amikor megérkeztem, még csak eszembe sem jutott, hogy
egy hihetetlen mese kellős közepébe fogok belecsöppenni. Volt olyasmi érzésem,
hogy itt valami nem átlagos, de erre nem számítottam. Már az sem érdekel, hogy
vajon én miért nem úgy láttam őket, mint egy ember. Egyszerűen betudom
varázslatnak. Mert már hiszek a varázslatban.
Az emberek vidám hangját is elnyomja
a mögöttem vágtázó paták dübörgése. A fák közül négy lovas érkezik. A fogadó
mellé kanyarodnak be, hogy az ott lévő gerendákhoz kikötözzék állataikat. Ezek
a lovak gyönyörűek, nagyobbak, mint az otthoniak, fényesebb a szőrük is. Az
egyik különösen megfogott, egy gyönyörű gyöngyházszínű és aki rajta ül, jóval
kisebb, mint a társai. Talán egy nő lehet? Nem látom még tisztán az arcukat…
A vadászok lehuppannak a földre,
majd leveszik a fejükről a csuklyákat. Három férfi és igen, egy nő van velük,
méghozzá egy gyönyörű. Hosszú, vörös, göndör haja még az este szürkületében is
olyan fényesen ragyog, mintha fényes nappal lenne. A bőre makulátlan és
napbarnított, szelíd az arca, mint egy angyalé. A nyomába sem érhetek. És mivel
vadász, biztosan nem esetlen… százszorta jobban feltalálhatja magát a vadonban,
mint én.
A fürkésző tekintetem feltűnhetett a
lépcsőn túl is, mert az egyik férfi kiszúr és felém indul.
- Üdv, hölgyem – a lépcső alján áll
meg és onnan néz engem.
Magas,
széles vállú férfi, hosszú, zilált szőkésbarna hajjal. Elég jóképű.
- Ü-üdv! – szólok oda.
- Miért ül ott olyan magányosan?
Mégis
mit akar tőlem? Úgy viselkedik, mintha évek óta ismerne.
- Én csak… néztem a többieket.
Közben
a többiek is köré sereglenek és együttes erővel próbálnak engem szuggerálni.
Ezek egytől egyig szép emberek… mintha valami genetikai kísérlet sikeres
végtermékei lennének… félelmetes. Úgy nézem, egyenruhájuk is van, de jobban
hasonlít lazán viselt lovagi öltözékhez, mint sem vadászokéhoz. Zöld hosszú
ujjú felső van rajtuk, a vállukon egy díszesen megművelt csigamintás vért, a
mellkasukon pedig mintha valami címer lenne, talán a városé, ahonnan jöttek.
Egy baglyot ábrázol, ami egy pallos markolatán ül. Alul bőrnadrágot látok
rajtuk és csizmát, az oldalukon pedig kard, a hátukon íjak és nyilak vannak.
- Nos, ne búslakodjon itt sokáig,
jöjjön, üljön le ön is közénk! – szélesen mosolyog rám a szőkésbarna férfi.
- O-oké… majd megyek – motyogom.
Várok,
amíg elmennek, onnan figyelem az eseményeket. Úgy tűnik, nem most vannak itt
először, mindenki kedvesen üdvözli őket, többen össze is ölelkeznek, olyanok,
mint a régi jó barátok. De az a lány… szúrja a szemem. Magam sem tudom miért.
Nemsoká halkan odasomfordálok, hogy
lehetőleg minél kevesebb embernek tűnjek fel, magamhoz veszek egy mázas
agyagtányért és szedek magamnak az előre felszeletelt sült vaddisznóból, amit
Matt lőtt ma reggel. Apropó, ő hol van? Nyilván a mezőn… nem szereti az
ilyesfajta felhajtásokat, pláne nem az idegeneket és…
- Tehát ő az? – kérdi felhangon a
közelből az idegen női hang, ami biztosan a vöröske tulajdonában áll.
Végignézem, ahogy a falu vadásza
széles mosollyal az arcán sétál oda a vendégekhez, mindenkivel kezet fog, aztán
a lányhoz fordul, aki úgy bámul fel rá, mintha valami istenség lenne. Mi folyik
itt?
- Téged még nem ismerlek – mondja
kacér hangon Matthew.
Bár
kissé távolabb állnak tőlem, az izgalom és a kíváncsiság annyira felerősíti az
érzékeimet, hogy mindent tisztán hallok. Mi ez a hangnem? Nem tetszik…
- Freya vagyok – mondja. – Nemrég
csatlakoztam Bimur vadászai közé.
Mi
a fene az a Bimur?!
- Áh, értem. Nos, ezúttal sem
csalódtam a bimuri nők messze földön híres szépségében – Matt egy kissé
meghajol a lány előtt, akinek nagyon tetszik a dolog. Ragyogón mosolyog, mint
egy kis…
Várjunk csak… valahonnan ez a duma…
ez a hanglejtés… ismerős. Így szokta csinálni Gregory is! Uram isten, erre
szoktuk mondani a cégnél, hogy speciális
Roys bugyi-szaggató! Tehát ez Greg részéről csak egy eltanult technika! A
kis nyomorult…
- Kisasszony…
Valaki
leül mellém, de nem tudok rá figyelni, az egész jelenség egy sötét, mozgolódó
alakká olvad össze, most jobban érdekel Matthew ma este megduglak hadművelete.
- Kisasszony! – ismétli meg magát, amikor
észreveszi, hogy az érdeklődés parányi szikráját sem keltette bennem.
- I-igen? – kapom felé a fejem
hirtelen. Ez a szőkésbarna a lépcsőről.
- Már itt van köztünk, de még mindig
szomorú.
- Nem vagyok szomorú, csak… nyúzott.
- Értem. Hogy hívják önt?
- Oh… Emilia vagyok. Bocsánat –
nyújtom neki a kezem. Kicsit furán néz rám, mintha nem látott volna még nőt
kezet fogni, ez biztosan szokatlan itt.
Végül aztán megfogja a kezem, az
ajkaihoz húzza és lágy csókot lehel rá, amitől nagyokat pislogok.
- Az én nevem Grengor – szögletes,
csupasz álla fölött férfias mosoly terül szét.
- Örvendek…
- Évek óta járok ide, de önt még
egyszer sem láttam.
- Új vagyok, csak egy hónapja
érkeztem – mormogom a legtöbb udvariassággal, ami most kitelik tőlem.
- Örülök, hogy találkoztunk.
Újra
Matthew fele pislogok, csak arra eszmélek fel, hogy Grengor a kedves megjegyzés
után a combomra teszi a kezét. Azta, ez a pasas aztán nem viccel.
- Meddig szoktak itt maradni? –
kérdem tőle.
- Reggel már megyünk. Ez csak egy
felderítés.
- Felderítés?
- Igen. Újra meg újra be kell járni
az erdőket új vadakra lesve, ki tudja, mikor jön egy eddig ismeretlen. Ha pedig
felfedezünk egyet, akkor abból levadászunk párat, hogy ehető-e, hasznosítható-e
valahogy.
- Hogy tesztelik le? Úgy értem… mi
van, ha mérgező? Úgy elég nagy a kockázat, nem?
- Rabokon szoktuk.
Kicsit
elhűlök.
- Emberkísérletek?
Grengor
barna szemeiben megcsillan az értetlenség.
- Parancsol?
- Mindegy, hagyjuk… - motyogom.
Kínos
csend ülepedik ránk, próbálok a víg tömegre koncentrálni, de a szemem sarkából
látom, hogy a férfi engem vizslat. Ennyire furcsa lennék?
- Egy ember sincs, aki jobban lőne
nálam! – harsan fel az egyik pillanatban a göndör lány, Freya. A hangja kihívó,
kacér és csábító. Van benne fantázia, az már biztos. Ő olyan jelenség, hogy
kitalálni se lehetne jobbat. Miket is beszélek, hisz őt kitalálták…
- Nem lennék magammal ilyen nagyra,
szép hölgy – mondja Matthew még mindig mézes-mázos hangon.
- Mit kapok, ha nyerek? – veti oda
Mattnek.
- Amit csak akarsz. És ha én nyerek?
Mélyen
a férfi arcába hajol.
- Amit csak akarsz.
Ez
a csaj túl sokat ivott… ez már felér egy nyilvános előjátékkal. Istenem, nem
akarom, hogy összejöjjenek… nem azért, mert szeretem Mattet, csak… nem akarom,
hogy boldog legyen… mással. Ráadásul Matt íjjal a kezében… na ez az, amit most
a hátam közepére sem kívánok.
A falubeliek úgy veszik a kihívás mámorát,
mint az ókori Rómában a gladiátorjátékokat. Ketten azonnal elreppennek
céltábláért, addig a többiek két nagy csoportra osztva bíztatják a
jelöltjeiket. Peregnek a tétek, fogadások kötődnek sorra, amíg a két párbajozó
fél elé nem tesznek egy szalmával bélelt célpontot. Akkor aztán Freya előre
szökken, marokra kapja az íjat és határozott mozdulattal felhúz egy nyilat,
majd Matt felé fordul ebben a veszélyes pozícióban.
- Mit akarsz, hova lőjek? – kérdi a
hegyet pontosan a fejére szegezve.
- Ne bonyolítsuk túl, a közepébe!
A
lány szinte egy másodperc alatt cselekszik és lő, megesküszöm, ha centivel
mérnénk le, ugyan olyan távolságot találnánk a kör mindegyik pontjából mérve.
Kacéran elmosolyodik és az őrjöngő ráfogadók felé fordul. Gondolom mondanom sem
kell, hogy a legtöbbjük férfi. A sikerétől a farkas mintha vérszemet kapott
volna, megkerüli a hatalmas lángokat, majd úgy helyezkedik, hogy a cél pontosan
vele szemben legyen.
- Fordítsátok felém! – utasítja az
embereket, akik meg is teszik a kérését.
- A lángokon keresztül? Nem is látsz
semmit – hebegi hitetlenkedve Freya.
Az
idősebbik Roys nem válaszol semmit, felhúzza az íját és céloz. Egy pillanatra
rám pislog, nekem ebben a minutumban a látványtól megsajdul az általa okozott
hegem. A mellkasomhoz kapok és eltorzul az arcom, majd egy aprót sikkantok,
ahogy meghallom a nyílvessző fülsüketítő fütyülését. Ez a reflex valószínűleg
örökre bennem marad.
A nyílon lévő toll meggyullad a
tűzben és lángolva csapódik a szalmába, de nem középre. A belső kör legszélére.
Matthew elhibázta!
- Haha! Én mondtam, hogy nem lő
nálam jobban senki! – dicsekedik a lány, akinek a haja olyan, akárcsak a
narancslángok.
Matt ismét nem szól semmit, újra
hátrafeszíti a kezét és ismételten lő egyet, ami szintén a belső kör legszélére
ér be, de a másikkal szemben. Ekkor már mindenkiben megakad a levegő, de itt
még nincs vége. A farkas megismétli ugyan ezt kétszer. Ha ceruzával vonalakat
húznánk, akkor az most pontosan kiadna egy négyzetet. Lenyűgöző… de félelmetes.
Mindenki elcsendesedik és a férfit figyeli, aki úgy tetszik, mintha lángolna.
Freyának láthatólag elszállt az önbizalma, bár nem ez volt a feladat,
egyértelműen Matthew nyert. Kíváncsi vagyok, mit fog kérni. A vadász lány hozzá
lépked, egészen közel a testéhez.
- Már látom, hogy jobban célzol,
mint én – mondja kimérten.
- Igen.
- Tehát azt kérhetsz tőlem, amit
csak szeretnél – nem látom pontosan, de mintha az ajkába harapna. Uram ég… ez a
csaj nem semmi. Majdnem olyan, mint Grengor… nem húzza az időt. Lehet, hogy
testvérek.
Már épp levenném róluk a tekintetem,
nincs kedvem végignézni, ahogy flörtölnek, de valami megakaszt. Méghozzá a
farkas ezüstösen csillogó szeme. Engem néz… kíváncsian és egyben szomorúan. De
mire kíváncsi?
- Szóval… – mondja, de a pillantását
nem veszi le rólam.
- Nekem való férfi vagy – mondja
áhítozva a lány, majd lábujjhegyre emelkedik és megcsókolja a férfit.
Ettől aztán újra besajdul a sebem.
Várjunk… ez nem a sebem… ez bentebb van, kicsit alatta. Érzem, ahogy ellágyul
az arcom és valami ismeretlen erő belül összeszorítja a tüdőmet, hogy alig
kapok levegőt. Nem tudom nem őket nézni… szedd össze magad Em és légy erős!
Matt még mindig engem bámul… miért bámul? Miért néz ilyen szívszaggatóan? Én
nem akarom ezt…
- Emilia – Grengor az arcomba hajol,
így kitakarja előlem a turbékoló párt. Nem tudom, hogy hálás legyek-e vagy kikaparjam
a szemét.
- Igen?
- Jól érzi magát? Nagyon elsápadt.
- Persze, minden rendben, köszönöm
Grengor – a kezem önkéntelenül az izmos karra kúszik és azon kapom magam, hogy
mosolygok, mint egy becsípett tinilány.
- Örülök. Remélem nem veszi
tolakodásnak, de ön különösen gyönyörű – barna szemeiben gyengéd sárm pislákol.
- Köszönöm – mondom, közben elsimítok
egy tincset a szememből.
A
falubeliek közben szétszóródtak és a mulatozás ugyan ott folytatódik, mint ahol
abbamaradt. Felbúgnak a fából faragott furulyák, kellemesen peregnek a dobok és
halkan duruzsol a lant, mint egy középkori bál. Igazán szívmelengető.
- Az a lány nagyon ügyesen lő célba
– motyogom.
- A húgom? – felnevet. – Nagyobb a
szája a kelleténél. Matthew a céhünkben is elismert tag.
Somolygok. Azt hiszem zseni vagyok,
egyből kitaláltam, hogy testvérek. Attól függetlenül még mindig zavar az egész.
Főleg az, hogy még mindig nem rebbentek szét.
- Céh? – kérdem erőltetett
érdeklődéssel.
- Bimurban van egy vadász-céh. Annak
a tagjai vagyunk mindannyian. Freya, a húgom, Lagon, ő a kopasz és Halar a
magas sötéthajú lófarkas – mondja és közben végigmutogat mindenkin.
- É-értem… akkor… ti gondolom jó
barátok vagytok.
- Igen. Sőt, bajtársak. Ez egy céhen
belül így szokás.
- Bocsánat, még nem nagyon ismerem
az itteni szokásokat… - mormolom.
- Hogy érti ezt, Emilia? – kérdezi a
szőkésbarna a férfi, miközben az arcomba hajol.
- Nem vagyok idevalósi.
- Rögtön gondoltam – fogvillogtatós
mosolyt dob felém. – Mikor érkezett?
- Nem az a kérdés, hogy mikor
érkeztem, hanem, hogy mióta vagyok mär – sóhajtom búsan, amire egy kicsit
meghőköl.
- Tehát ön egy átváltozott? – kérdi
csodálkozva.
- Igen – felelem.
- Mégis miért?
- Ezt… igazából én sem tudom –
mondom elmélázva. Igaz. Annyi kérdést tettem fel, de erre még nem kérdeztem rá.
- Mi történt?
- Átlőttek. Haldokoltam.
- Ó, akkor már értem.
- Akkor, ha szépen kérlek,
elmagyaráznád nekem? – minden női esetlenségem összeszedve rebegtetem a
szempilláimat.
- Ha az ember épp a haláltusáját
vívja, akkor életének története a vége felé közeledik. Azonban minden egyes új
mär születésével egy új mese indul útjának, ami felülírja a régit. Ha az itteni
világban nézzük önt, akkor ön még csak… - kicsit habozik. – Bocsánat, mikor
vált ön märré?
- Egy hete nagyjából.
- Tehát akkor ön még csak egy hetes.
Hiába egy felnőtt nő. Érti?
Zavartan
felnevetek.
- Tehát csak azért menekültem meg,
mert ennek a helynek a szabályai szerint minden új lélekkel új történet veszi
kezdetét?
- Pontosan. Élesen vág az esze,
kisasszony.
- Micsoda ostoba dolgok – kuncogok.
Ostoba,
de egyben életmentő és lenyűgöző dolgok. Ez a hely egyre jobb és jobb… azt
hiszem. Legalább is érdekesebb.
- Volt már este a falun kívül?
- Persze, rengetegszer – válaszolom.
- Úgy értem, mint mär –
elvarázsolva, kissé bágyadtan mosolyog.
- Ja, úgy még nem.
- Akkor ma este elmegyünk sétálni!
Beleegyezik?
- Izé… - habozok, aztán Mattékre
pillantok, de nem találom őket.
Szomorúan
keresem a párt, és meg is lelem. Nem csak a fülem, a látásom is sokat javult a…
féltékenységtől. Oké, most tényleg féltékeny vagyok! Mindegy, most nem ezzel
törődöm… tehát épp a farkas házikója felé mennek, az ajtóban heves csókokat
váltanak, majd eltűnnek. Kezdetét veszi… az… a gyomrom is felfordul tőle. Akkor
én miért ne szórakozhatnék kicsit? Elvileg nekem jobban kijár. A türelmesen
várakozó Grengorra pillantok, aztán biccentek.
- Szívesen.
- Olyan dolgokat fog ma este látni,
hölgyem, amilyeneket még soha életében. Ezt garantálom.
A férfi kedvessége és az éles
állkapocscsontja azt hiszem egy kicsit jobban megnyugtat a kelleténél.
Körülöttünk a zene pergősebbre vált, vidám és kellően kihívó ahhoz, hogy a
mellettem ülő bimuri vadász felpattanjon és a kezét nyújtsa nekem.
- Előbb táncoljon velem!
- M-mi? – hebegem. – Nem, az ki van
zárva, én nem tudok…
- Majd megtanítom, jöjjön! –kacsint
és a táncolók felé int a fejével, akik mint az ősemberek, harci tánchoz hasonló
mozgásba merültek.
-
Ne… komolyan ne – motyogom zavartan, de ügyet sem vetve rám elkapja a kezem és
beránt a tömegbe.
- Nem fogadok el nemleges választ,
szép hölgy! – megállít magával szemben és egy pillanatra elmélázik rajtam.
Ha nem lenne ilyen kedves arca, tuti
szerepet kapna egy pszicho-filmben. Kicsit ijesztő, de nem akar rosszat.
- Csak karoljon belém! – utasít
gyengéden, én pedig teszem, amit mond.
Ezek
után őrült ugrálások, forgások, pörgések jönnek, de ami a legfontosabb, mindent
betöltő jókedv és boldogság. Ez az ismeretlen férfi elérte azt, amit a
falubeliek még nem tudtak. Végre valahára igazi märnek érzem magam, aki nem
csak muszájból teszi azt, amit.
Hosszú, vidám órák elteltével,
amikor mindenki kezdett beszivárogni a lakhelyére és elhallgatott a zene, mi
Grengorral még mindig éberek voltunk és eszünk ágában sem volt aludni.
- És most? – kérdem izgatottan.
- Nem fáradt a hölgy? – kérdi
vigyorogva.
- Cseppet sem, majd kicsattanok!
Megkaphatnám azt a beígért sétát? – mosolygok.
- Most? – nevet.
- Most, most!
- A vadon veszélyes ilyen késő este
– mondja kacér hangon, hallani belőle, hogy ő is épp úgy menni akar, mint én.
- Tudom, hogy megvédesz majd! – a
karjába kapaszkodom és egy kicsit közelebb húzódóm hozzá.
Nem
is akarok belegondolni, hogy Matt mit tenne, ha most látna. Az biztos, hogy
Dereket már elföldelte volna. Ha féltékenységi rohamot rendezne, az rossz
lenne. Ha nem tenne semmit, az fájna. De mindegy, így is fáj, hisz valószínűleg
most ő és Freya…
Grengor biztosan nem tudja, hogy ez
engem bánt, ezért Matt háza fele akar bevágni az erdőbe. Odabent még pislákol a
fény, pont, amikor elmegyünk mellette valaki szinte kitépi az ajtót a helyéről
és kiabálva kirohan. Ez Freya, a gyönyörű Freya, aki már a levetett ruháit
szorongatja a testéhez, hogy jobban megőrizze a becsületét.
- Mi az, hogy mást zártál a
szívedbe, mi?! Milyen idióta kifogás ez?!
A
falubeli vadász is megjelenik az ajtóban, nem látszik úgy, mintha menteni
akarná a helyzetet. Az ing le van róla tépve, az öve kioldva, de amúgy teljesen
felöltözve. Lehet, hogy… mégse tették meg?
Észre sem veszem, de szinte véresre
harapom a szám izgalmamban, meredten figyelem, hogy mi történik, szerencsére ők
még nem vettek minket észre. Abból lenne csak a balhé.
- Sajnálom Freya, én se hittem
volna, hogy valaha vissza fogok utasítani akár egyetlen nőt is, de…
- De?! Miféle de? Akkor nem értem,
mégis mi a poklot akartál tőlem?
- Nem tudtam végigmondani, mert
azonnal letámadtál.
- Ó, akkor legyek én a hibás, mi?
Nos, hadd halljam, akkor mi volt az, amit akartál és jobb, mint én? – kérdi
dühösen a szépséges lány.
- Azt akartam, parancsold meg a
fivérednek, hogy maradjon távol Emiliától! – válaszolja határozottan Matthew.
Freya ettől nem jut szóhoz, tátott
szájjal mered a farkasra, aki viszont rendíthetetlenül áll előtte.
- De… én nem értem… miért pont
velem?
- Én most nem avatkozhatom közbe… de
attól még meg akarom védeni. Te is tudod, milyen a bátyád…
- Csak feleséget keres! – reccsen
rá. – Neked is így kéne tenned!
- Ez nem ilyen egyszerű… - motyogja.
Összehúzott
szemmel pislantok Grengorra, aki jókedvűen elmosolyodik és meghúzza a vállát.
- Gyönyörű gyerekeink lennének –
nevet és én is nevetek vele.
- Fogalmad sincs róla, hogy mit
szalasztottál el! – sziszegi Freya.
- Sejtem… - mondja elmélázva Matthew
miközben végignéz a lányon, szinte felfalja a tekintetével. – De nem lehet…
Hatalmas kő esik le a szívemről,
hogy nem tették meg. Mindennél boldogabb vagyok, még annál is jobban érzem
magam, mint amikor Grengorral táncoltam.
- Mehetünk? – kérdi aztán tőlem a
hatalmas férfi.
- Nos… igen… persze – legszívesebben
most Matt nyakába ugranék, de még nem lehet. Akkor megtudná, hogy hallgatóztam
és még a végén azt hinné, hogy ragaszkodom hozzá.
A szőkésbarna aztán belém karol és
beljebb megyünk.
- Van olyan hely, ami emberként is
tetszett?
Rögtön
a selyemfüvű mező jut az eszembe.
- Igen, van – felelem.
- Akkor vezess oda. Tudod az utat?
- Persze – mondom és már úton is
vagyunk a kedvenc helyemre. Furcsa, hogy nem a farkassal megyek oda, de egész
kellemes.
Bár feleségül menni nem akarok
Grengorhoz, azért a barátom még lehet.
- A város, ahonnan jöttetek, milyen
hely? – kíváncsiskodom.
- Bimur? Gyönyörű. Rengeteg ember,
rengeteg szín, magas épületek, csupa kedvesség árad mindenhonnan. Szerintem
imádnád.
- Szerintem is – mosolygok.
- Egyszer igazán ellátogathatnál
oda.
- Szívesen tenném.
- Ha idegenvezetőre lenne szükséged,
csak keresd meg a vadász-céhet, biztosan meg fogsz találni – szélesen vigyorog.
Már látszik a nagy mező az egyre
ritkuló fák mögül, Grengor egy kicsit előre megy, hogy előbb kiérjen és lássa
az arcom, de nem tudom mire ez a nagy felhajtás. Kibukom az utolsó fa mögül és
eláll a lélegzetem. Egyáltalán nem olyan, mint amilyenre emlékszem. A csillagok
sűrűbben állnak a sötét égbolton, fényesebbek, vannak hatalmasok és egészen
aprók, mint a porszemek és úgy tündökölnek az égen, mintha mindegyiket egy
hozzáértő festő rakta volna oda pontos céllal. De ez még nem minden, különböző
fényben ragyognak, mint a csillámpor. A Hold…a holdból pedig kettő van! Az
egyik az az ezüst Hold, amit mi is láthatunk, a másik pedig halványzöld és
kisebb a testvéréhez képest… ez hihetetlen. Egyszerűen mintha minden kitágult
volna, minden sokkal fényesebb, színesebb, ragyogóbb, harsogóbb.
- Én miért nem láttam ezt eddig? –
kérdem hatalmas áhítattal a férfitól, de le sem veszem a tekintetem az
égboltról.
- Mert ember voltál.
A
mező most egyáltalán nem sötét, mint eddig volt éjjel, mindent betölt a
jótékony égi fény. Ha eddig is így lett volna, egy cseppet sem féltem volna
itt.
- Tehát amikor én egy märrel voltam
itt… ő így látott mindent? – még mindig hitetlen a hangom.
- Igen – Grengor beszédében
gyermeteg izgatottság hallatszik.
- Ez… felfoghatatlan… - hebegem,
mert jobb nem jut az eszembe.
Ennél
gyönyörűbbet még az életemben nem láttam. Valóban igaza volt a falubelieknek,
ez a hely gyönyörűbb, mint ahogy valaha képzelném.
- Minden hely ilyen?
- Nem – válaszolja. – A falu és a
környéke ilyenre van megalkotva. Van, ahol változik az égbolt, vagy a holdak
száma.
- Csodás… és… és… melyik meséből van
ez a hely?
- Nem tudjuk.
Kicsit
elképedek.
- Nem? Hogyhogy?
Grengor
meghúzza a vállát.
- Nem kell mindent tudnunk. Mi vagy
apró történetek vagyunk, vagy egy nagy elfeledett, talán le sem írt részei. Nem
tudhatjuk.
- Le sem írt?
Lenyűgözött
mosoly árad szét az arcán, úgy tűnik, rá épp oly hatással van a világ, mint
rám, pedig benne él.
- Ez a hely tele van titkokkal… ebbe
beletartozik az is, hogy az is megvalósul, amire az író a mese alkotása közben
csak gondolt. Például, ha olvasod mondjuk… a Piroska és a farkast, ugye ott a
főszereplő Piroska, a nagymama és a farkas. De attól függetlenül ők még laktak
valahol, csak az nincs leírva. De azért az író végiggondolta az egészet. Mint
ahogy abba is belegondolt, milyen lenne egy szomszédos város… az odavezető
rögös, földes út az elhagyatott tanyákkal, mert…
- Az írók így működnek – búgom
somolyogva. Ezt ismerem magamon.
- Igen. És ez itt valós lesz.
- Elképesztő – suttogom.
- De pontosan ettől veszélyes az egész…
- dörmögi.
- Hogy érted?
- Nem csak jó dolgok születnek az
emberek fejében… itt sincs mindenhol békesség…
- A boszorkák? Akik gyerekeket
akarnak rabolni?
- Mondjuk… és még sokan mások is.
Hümmögök
egyet, ilyen csúf gondolatokkal most nem akarok belecsúfítani a kilátásba.
Azonban ahogy egyre lejjebb csúszik a tekintetem, egyre inkább az az érzésem,
hogy van itt még valaki rajtunk kívül. Ez abból következik, hogy a nagy fa
alatt, ami alatt mindig ücsörgünk a vadásszal, most is haloványan látszik
ugyan, de biztos vagyok benne, hogy tűz lobog. Talán… itt az ideje a
fegyverszünetnek. Grengorhoz fordulok.
- Köszönöm, hogy megmutattad ezt, de
én most… szeretnék egy kicsit kettesben maradni valakivel…
- Kivel?
A
tűzre mutatok, amire nagyot sóhajt.
- Biztosan olyan valaki, akit
ismersz? Ne kísérjelek oda?
- Nem kell, köszönöm… én… tudom,
hogy ez ő – motyogom.
- Rendben… azért itt maradok, amíg
oda nem érsz – közel hajol hozzám, aztán az ajkaihoz húzza a kezem és
megcsókolja. – Remélem reggel még találkozunk.
- Én is. Ha nem, akkor majd
Bimurban.
- Szavadon foglak – kuncog, majd
elenged.
Ismét,
szokásosan minden ujjamat végighúzom a selyemfüvön, amin most gyémántként
csillognak a harmatcseppek, szinte csilingelnek, ahogy egymáshoz érnek. Egyre
közeledek Matthewhoz, szerencsém van, tényleg ő az. A széles vállaitól és a
hullámos fürtöktől eltéveszthetetlen. A szívem azonban egyre nagyobbakat üt
egyre gyorsabban. Izzad a tenyerem és remegnek a térdeim, mi a fene van velem?
Nyugodj meg Em, ez még mindig az a pasas, aki keresztül lőtt… meg az a pasas,
aki kissé betegesen, de aranyosan féltékeny mindenkire, aki a közeledbe jön és
mindentől meg akar óvni, még ha te el is küldted… elég messze, oda vissza abba
a bizonyos anyukába. Nagyjából. Furcsa, de nem vesz észre, pedig már meg tudnám
érinteni a vállát, de az is lehet, hogy csak nem akar észrevenni.
- Szia… - suttogom.
Ő
erre hátranéz, de nem szól semmit, szinte rögtön vissza is fordul.
- Um… leülök, jó? – elhelyezkedem az
üvegszerű kavicsokon és nézni kezdem őt. Semmi érzelmet nem látok rajta, szokás
szerint nem látok bele a fejébe, nem tudom mit gondol.
- Nem… szólsz hozzám? – kérdem
szaggatottan.
- Te kérted, hogy ne tegyem – feleli
egyszerűen.
- Akkor most visszavonom… - motyogom.
Nem
válaszol, csak egy nagy levegővétellel nyugtázza, hogy rendben.
- Mit keresel itt ilyen későn? –
szakítja meg a csendet.
- Grengorral eljöttünk sétálni… meg
akarta nekem mutatni, hogy milyen mär szemmel az éjszaka.
- Én akartam neked megmutatni –
morgolódik, amire én jót derülök.
- Köszönöm a könyvet, Matthew…
- Semmiség… de könyvtárból van,
úgyhogy hamar olvasd el, oké?
- Ha visszaviszed, elmehetek veled?
– tudakolom izgatottan.
- Ha szeretnél, persze.
Rossz,
hogy most ilyen komoly, de legalább beszélgetünk.
- Sajnálom, Emilia… - hirtelen
érzelgősre vált. – Komolyan… mindent. Már megbántam. Hagynom kellett volna
téged, ugye? – szomorú szemekkel rám pillant.
- Nem tudom – kicsit meghúzom a
vállam. – Talán…
- De nem tudtam volna úgy leélni az
életem, hogy tudom, megöltelek. Önző voltam… nekem kellett volna csak
szenvednem, ehelyett belerángattalak ebbe a szarságba – megfog egy követ és a
patakba hajítja.
- Ne gyötörd magad… természetes
volt, amit csináltál… már amennyire ez az lehet… - kuncogok. – Amúgy is kezdek
vele megbékülni. Egészen… tetszik már.
- Komolyan? – kérdi hitetlenül.
- Komolyan – az eget bámulom
miközben beszélek, amikor hirtelen a fényes csillagcsóvák között mintha egy
hatalmas, fekete árny húzott volna el. – Basszus, ez mi volt?! – sikkantom.
- Egy sárkány – mondja mosolyogva
Matt.
Kifut
az arcomból a vér.
- Hogy egy mi?!
- Egy sárkány. Ez egy mese, Emilia –
nyugtázza elégedetten.
- Oké, ebbe még csak belegondolni
sem akarok… ugye nem fognak megtámadni?
- Nem hiszem. Ritkán vannak
sárkánytámadások, azok is csak a nagyobb városokban.
- Ó… hát ez remek.
Mindketten
elfekszünk a kavicsokon, kellemesen nyomják a hátunk és csak bámuljuk az eget.
- Azért örülök, hogy végre úgy látod
az eget, mint én – mondja Matthew. – Ezt kár kihagyni.
- Emlékszel? New Yorkban még csak
egy csillagot sem lehetett látni.
- Emlékszem. Amikor megláttam itt
ezt a tájat, akkor tudtam meg igazán, mit jelent az éjszaka.
- Ezért jársz mindig ide?
- Igen.
Kicsit
hallgatunk, majd én szólalok meg.
- Mi az, ami a legjobban hiányzik?
- A családom. Tudod, mi van velük? –
bús a hangja.
- Ugye az öcséd a kiadót vezeti… a
szüleid pedig téged kutatnak.
- Még mindig?
- Nem adják fel… őszintén, mindenki
azt hiszi, hogy egy kicsit elszállt az agyuk… de anyád váltig állítja, ő érzi,
még élsz. Magándetektívek hada kutat utánad.
- Soha sem fognak rám lelni… -
dünnyög. – És a húgom?
- A húgod hamarosan lediplomázik.
Orvos lett belőle és hithű feminista – röhögök.
- Haha. Azt hiszem ezt anyámtól
örökölte – ilyen keserűnek még sosem láttam és hallottam őt, inkább valami
vidámabb téma felé evezek.
- És a családodon kívül? Mi hiányzik
rajtuk kívül?
- Őszintén? A fagyi.
Mindketten
hangosan felnevetünk.
- Igen, az nekem is.
- És a zongorám… imádtam zenélni. A
családom után mindig a zongora jött – elmélázva elmosolyodik. – Mit meg nem
adnék azért, ha életemben… csak még egyszer leüthessek egy billentyűt.
- Itt nem csinálnak zongorát?
- De, biztosan… de én még egyet sem
láttam, még csak hasonlót sem. Túl nagy ez a hely.
Hümmögök és teljesen elkalandozom.
Matt már nagyon régóta itt van és kínozzák a hiányok… tudom, mit érez. Valahogy
csak tudok neki segíteni…
Hirtelen eszembe jut egy ötlet.
- Menjünk vissza! – kiáltom,
miközben felpattanok.
- Mi? Miért?
- Mindegy, csak menjünk vissza! –
izgatottságomban szinte ugrálok.
- De most olyan jó itt…
- Ha nem jössz vissza velem, egyedül
megyek!
- Oké, na… menjünk – nem titkolja
nemtetszését.
Elindulunk
vissza, én pár lépéssel előtte járok, amikor visszaérünk, már kezd felkelni a
Nap. El sem búcsúzom tőle, azt sem mondom, viszlát, mintha szemellenzőt tettek
volna a fejemre, a házamba vágtatok, magam elé kapom az írógépet és legépelem a
címet: A zongora.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése