2013. július 20., szombat

(16) Amelia és a vadász {8. fejezet}

Akkor most ez egy kis kiegészítő fejezetre sikerült, elvárásaim szerint a kilencedikben lesznek már érdekességek és izgalmak :) persze mindez csak nézőpont kérdése :) azért remélem nem fogtok unatkozni, jó olvasást kívánok :) esetleg ha másfajta történetet is szívesen olvasnátok, jelezzetek nekem e-mailben :) 


UI.: egy facebookos vagy akármilyen más megosztással sokat segíthettek :)






8.






            Lassan egy hét telt el azóta, hogy átváltoztam. Egy mär, azaz egy olyan… lény, aki egy erdőben lakik életre kelt meseszereplőkkel körülvéve és bár kitehetné a lábát az erdőn kívülre is, de nem érné meg. Annak általában végzetes következményei vannak. Amióta hivatalosan is itt élek, tengernyi rémtörténetet hallottam arról, hogy bánnak el a külvilágba tévedt hozzánk hasonlóval. Nem túl kedves módon… és nagyon kevesen ússzák meg szárazon. Ezért jobb, ha itt maradok… biztonságban.


            A falu életébe a mai napra már teljesen beilleszkedtem. Megvan a mindennapi rutin, reggel tea a fogadóban, utána mosok a pataknál, esetleg segítek a főzésben, ebben-abban, a maradék szabadidőmet pedig vagy a falubeli pár közelebbi barátnőmmel töltöm, vagy magányosan a házikómban és próbálok írni. Ha már semmi nem maradt az előző életemből, akkor legalább ez. Vajon keresnek? Édes Istenem, hogy mennyire hiányzik nekem most New York… bármit megtennék, hogy visszamehessek. Azok a dolgok, amik eddig boldogságot okoztak, hétköznappá váltak és teljesen eltűnt a bűbájos varázsuk. Úgy érzem, hogy beleragadtam egy mocsárba és minden reményt keltő mozzanattal csak lejjebb süllyedek.
            Este pedig ott a mindennapos tábortűz, a hatalmas lakomák, a mulatozás és az alkohol. Igyekszem nem sokat inni, nem akarok pluszban alkoholproblémákkal is küszködni.
            Persze az, hogy beilleszkedtem, közel sem jelenti azt, hogy megbékéltem volna a helyzettel, vagy akár egy kicsit is tetszene. Matthewval azóta egy szót sem váltottam, sőt, pár napja nem is láttam. Lehet, hogy ő egy kicsit fel tudná dobni a hangulatom… nem, ostobaságokat gondolok. Nincs kedvem vele jópofizni. Még nem állok készen arra, hogy a szemébe nézzek és vele együtt nevessek. Pedig hiányzik…
            - Nem megy! – kiáltok fel és a földre vágom a jegyzetfüzetem a ceruzával együtt.
Meg értetlenül pislog fel rám a szőke frufru alól, ezzel megszakítva azt a precíz műveletet, amit varrásnak hívunk.
            - Mi? – kérdi unott hangon.
            - Az írás… - morgom.
Feláll a faragott kis asztalkától és felszedi a leszórt füzetem.
            - Úgy látom, máson jár az eszed – széles vigyorral az arcán nyújtja oda nekem a sárgás papírokat, amin Matthew kevésbé profi, de tökéletesen felismerhető arcképe látható.
            Érzem, azon nyomban felforrósodik az arcom. Miközben gondolkodtam ezt rajzolgattam? Észre sem vettem…
            A karcsú, magas lány leül mellém az ágyra.
            - Annyi ötlet van itt Em, nehogy már ne tudj semmit kitalálni. Akár még – tesz egy kört a levegőben a kezével – ezt is megírhatnád. Én tuti elolvasnám – kuncog.
            - Még nem akarom elfogadni, hogy ez az egész igaz… ha erről írnék, azzal bevallanám, hogy nincs kiút.
            - Nincs kiút – a combomra teszi a kezét és szomorkásan mosolyog.
            - Tudom…     
            - Nem kéne idebent kuksolnod. Legalább is én unom magam.
            - Nyugodtan kimehetsz, nekem most jó itt – magam elé bambulok, magányra vágyom.
            - Ahogy szeretnéd – feláll és megragadja az ajtón a kilincset. – Akkor este találkozunk?
            - Aha. Majd a tábortűznél – halványan mosolygok a barna szempár üde csillogásán, majd a lány eltűnik előlem.
            Egyedül maradtam végre. A gondolataimmal. Vagyis az üres fejemmel. Írnom kell. Még sosem volt ekkora szükségem erre, mint most. Elhozná nekem a megtisztulást és a reményt egy kis nosztalgiával. Annyira vágyom rá, de akkor mégis miért nem jön az ihlet? Az elmém ellenem dolgozik… a szemét.
            Az öklömmel egy kicsit megkopogtatom a koponyám, hogy egy kicsit megbüntessem a sziesztázó agyam.
            - Jól esne egy kis tea – mondom ki hangosan.
Remek… már magamban is beszélek… komolyan kezdek bekattanni…
            Az ajtót szinte kitépem a helyéről, valamiért fortyog bennem az indulat, de amint kilépek, elszáll mind. A kis teraszomon állva megpillantom Mattet, aki görnyedten, zsebre tett kezekkel, bő csuklyával a fején bandukol valamerre. Lehet, hogy megérezte a közelségem, vagy a szeme sarkából pillantott meg, minden esetre rám vetül a tekintete és felizzik a szeme ezüstje. Az arca kifejezéstelen, a borostája azonban a szokásosnál is nagyobb és kicsit nyúzottnak látszik, mintha karikás lenne a szeme. Nem tudom mit gondolhat magában… nem tudom kiszámítani. Ez az első alkalom, hogy felvesszük a szemkontaktust az… eset óta. És fáj… szó szerint.
            A mellkasomhoz kapok a seb helyére, ahol a vaskos heg még egy picit sem halványult. Valószínűleg nem is fog soha. Szólni akar valamit, egy lépést még közeledik is felém és a karját is felemeli kissé, a szemeiben gyermeteg izgatottság csillog, nekem pedig majd kiugrik a szívem a helyéről. Remegni kezdek, de nem azért, mert gyűlölöm. Már enyhült iránta ez az érzés. Én… vágyom rá. Minden egyes apró porcikámmal vágyom rá úgy, hogy majd felrobbanok. Biztosan ez a Roys csáberő. Ezért lehetett olyan sikeres… én nem dőlhetek be neki, nem adhatom meg magam, bármennyire is akarom, vagy úgy járok, mint az a legalább kétszáz nő csak New Yorkban. Legalább is ennyi volt a mendemonda szerint.
            Mr. Roys – basszus, de fura kimondani így – észreveszi rajtam a zavart és azonnal megtorpan. Félve néz rám, zihálva lélegzik, aztán mintha mi sem történt volna, jobban az arcába húzza a sötét csuklyát és eliszkol. Sokáig nézem őt, talán utána kéne kiáltanom és visszahívnom…
            Épp, hogy elhatározom magam, amikor eltűnik a fák között. Hát, akkor most sem békülünk ki…
            Ezek után azonnal a fogadóba megyek, nem nézek se jobbra, se balra, nehogy valami eszembe juttassa a farkast. Odabent szokás szerint felhőként kering a füst, de nem zavaró, kifejezetten jó illata van. Itt mindenki pipázik. A pislákoló gyertyalángok narancssárgára festik a gomolygó keveréket és az arcokat, az egész olyan, mintha a túlvilágon sétálnék. A falubeliek egy emberként köszöntenek, megemelik a korsójukat, én egy lazát intek és Calebhez megyek, aki épp a ritkaságnak számító üvegkorsóit tisztogatja.
            - Ma ünneplünk? – kérdem, miközben felmászok a magas székre.
            - Miért, kisasszony? – kérdi komótos hangon, nagyon koncentrál.
            - Hogy elővetted őket. Azt hittem, hogy senki nem használhatja őket, akkor miért törölgeted?
            - Ma valószínűleg vendégeink jönnek.
            - Honnan? – kérdem egy kicsit megrémülve. Az utolsó ittlévő vendégek majdnem megöltek egy csecsemőt.
            - A közeli vegyes- városból. Csak egy vadászcsapat, akik megpihennének itt.
            - Honnan tudod, hogy érkeznek?
            - Küldtek sólymot – mosolyog a szakálla alatt.
Felnevetek.
            - Hogy mit?
            - Sólymot. Tudja, errefelé ez a legegyszerűbb módja a gyors távközlésnek. Nem, mint önöknél, amit mesélt… azok az… izék a messzebeszélő készülékek – gyerekesen lehorgasztja a fejét és úgy motyog.
            - Az telefon – kuncogok.
            - Tehát az. Itt sólyom van. Vagy galamb. A nagyobb városokban postakocsi.
            - Tehát vadászok… oké. Kíváncsi vagyok rájuk – dörmögöm, majd a pulton heverő könyvre vetül a tekintetem.
            Nagyon vaskos, már szakadt rajta a bőrkötés és elég réginek látszik. Nincs rajta díszítés, a lehető legegyszerűbben néz ki, csupán néhány betű szerepel rajta, amik a bőrbe vannak égetve. Märchen.
            - Ez mi? – kérdem.
            - Matthew hozta.
Hallgatok és magamhoz húzom a kötetet, hátha érzem még rajta a vadász kezének sugárzó melegét. Ez már betegesnek számít, ugye?
            - Önnek – teszi hozzá.
Felkapom a fejem.
            - Hogy mi?
            - Ebben a könyvben benne van minden, amit tudhatunk az erdőről és a fajtánkról. Gondolta jól jön majd önnek – Caleb arca ellágyul, mintha meg akarná olvasztani a megkeménykedett szívem. Mintha azt súgná: nem látod, hogy igyekszik? Bocsáss már meg neki!
            - Miért nem ő adta át? – teszem fel a kérdést tétován.
            - Hisz megmondta a kisasszony, hogy nem akarja látni többé.
Ez az idióta Matthew Roys a hülye kiszámíthatatlanságával. Máskor sosem figyelt oda arra, hogy mit mondok, vagy legalább is nem vette komolyan. Erre most, amikor mesehőssé változtatott és mindent felborított az életemben, minden gondolatom parancs neki. Bár biztosan azért, mert bánja, amit tett… az idióta! Ő tehet mindenről, mégis képes elérni, hogy én érezzem magam rosszul! Szinte érzelmileg zsarol! Már tudom, hogy az öccse kitől tanulta el. Az öccse… olyan csúnyákat mondtam az öccsére és…
            - Basszus! – a számhoz kapok és szorítom azt, nem is törődve az engem furcsán mustráló tekintetekkel.
            Róla is miket mondtam?! Én idióta! Szidtam és gyűlölködtem, mintha egy háború kirobbantójáról beszélnék, pusztán azért, mert nekem nem szimpatikus… uram ég, mennyire szerencsétlen vagyok! Ebbe eddig bele sem gondoltam! Mindegy Em, mindegy… ezzel most ne törődj… az ő tette közömbösíti az enyémet… azt hiszem.
            Felcsapom a könyv tetejét, azonnal egy nagyobbacska porfelhő száll ki belőle. A lapok mér rég megsárgultak, az oldalaik szaggatottak, párszor le is öntötték, feltehetően vörösborral. De azért lenyűgöző munka. A kézírás csodálatos, dőltbetűs és határozott. Az első oldal alján egy név látható: Arthur Saliem. Caleb észreveszi, hogy sokáig elidőzöm ezen.
            - Ő volt az az ember, aki megfigyelte a virágot.
            - Ő írta az egész könyvet?
            - A több év kutatómunka alatt volt ideje. A virágok előtt a mivoltunk vizsgálta. Egy nagyon bölcs és okos ember volt.
            - Egy tudós?
            - Ugyan kérem! – hördül fel. - Nem, semmiféle ilyesmiben nem volt része, csak egyik nap kíváncsi lett és elkezdett vándorolni, ahol mindent megtapasztalt. Ő sokkal több volt, mint egy tudós.
            - A Märben istenítitek ezt az ember, igaz? – somolygok.
            - Igen. Ő adta meg nekünk a magyarázatokat, amiben hihetünk, miatta tudjuk, hogy kik vagyunk és miért vagyunk itt, hogy vagyunk itt. Az ő érdeme, hogy nem lógunk csak úgy a levegőben és nem csupán a félelem miatt maradunk távol a kintiektől, hanem tudatból. Tudjuk, hogy nem szabad. Ha ő nem lenne, nem tudnánk azt, amit ma tudunk.
            - Mikor élt ez az ember?
            - Úgy ötszáz esztendeje.
            - Ötszáz? – csodálkozom el.
            - Régen is voltak mesék, kisasszony.
Mosolygok magamban, aztán lapozom egyet, egy rajz van rajta. Profin van megcsinálva, de amit ábrázol… az szörnyű. Emberhez hasonlít, két lábon áll, de görnyedt, az ujjai göcsörtösek és a körmei hosszúak. A fején csak csomókban lóg haj, a fogak nagyrészt hiányoznak és ami a legrosszabb, fekete a bőre. Az aszott, csonttá fogyott, görnyedt testen fekete bőr van… borzasztóan fest. Ezek is valami banyafajták lehetnek? Az egyetlen, ami normális emberéhez hasonlít, az a szeme. Fehér és a sötét felszín miatt szinte drágakőként csillog.
            - Ők gonoszak? – kérdem.
            - Nem, kisasszony… ez ön.
Kicsit meghőkölök erre a válaszra, nem erre számítottam. Tágra nyílt szemekkel bámulok a félszemű ráncos arcába.
            - Ezt hogy érted?
            - Így látnak minket a kintiek – jelenti ki monoton hangon.
            - E-ez most komoly? – teljesen el vagyok hűlve.
            - Igen.
            - De… miért?
            - Ez a világ okos, kisasszony. Nem lehet kicselezni, sem ártani neki. Olyan, mint egy élőlény, tudata van és tudja, ha itt minden szép és jó lenne, akkor a kintiek be akarnának ide jönni. A torzság a védelmünket szolgálja. Így senkinek sincs kedve betolakodni ide.         
            - Igen… ez okos… de nem ijesztő egy kicsit? Úgy értem… itt egy erdő, ami kénye kedve szerint… cselekszik.
            Ebben a pillanatban odakint nyikorogni kezdenek a fák, mintha vihar tombolna, pedig egy kis szellő sincs. Nagyon megrémülök, kapkodni kezdem a fejem össze-vissza, amikor elmúlik a hangzavar, megpillantom Caleb elégedett mosolyát.
            - A Mär szeret minket. Ha nem bántja, ő sem fogja önt, kisasszony.
Zavartan felnevetek.
            - Nagyon megnyugtató…





            A következő órákban teljesen átadom magam az olvasás varázsának. Arthur nem csak előrelátó és bölcs volt, de remekül tudott fogalmazni is. Cseppet sem hasonlít az unalmas, elcsépelt ismeretterjesztő kötetekhez, amiket a könyvesboltokban találunk. Nem, nem. Ez izgalmas, érdekes, gyönyörűen írja le a dolgokat, kézzel készített illusztrációkat tartalmaz és olyan, mint egy remekül összerakott történet. Bár remekművet írni valószínűleg itt nem volt olyan nagy feladat…
            Ír az esetleges világkeletkezésről, néhány területet részletez, sőt, néhány kevésbé ismert mesét is, hogy mindennel tisztában lehessünk. Arra számítok, hogy lesz valami külön a gonosz lényekről, mint a banyák, de nem különböztet meg ilyeneket. Biztosan békeszerető hapsi volt. Így tulajdonképp a világról már szinte tudok mindent, de arról, hogy kiktől kell tartani, semmit. Gondolom ez majd tapasztalat útján fogom megtudni.
            Szerencsére, ami a legjobban érdekelt, mégpedig, hogy lehet, hogy az emberek az erdőt egy meghatározott nagyságú rengetegnek látják, mi märek pedig hatalmas, végtelen területnek, benne van. Viszont nagyon le van egyszerűsítve: hogy a világunk miért végtelen számunkra? Ez ugyanolyan varázslat, minthogy mi itt lehetünk. Kutatásaimból kiderült, hogy létezik a számunkra életet adó Virág, szinte biztosra veszem, hogy annak köszönhető, azonban, hogy az miként került ide, és honnan a varázsereje, örök rejtély. Merüljön hát a végtelenség titka is homályba. Vannak olyan dolgok, amiken nem kell törni a fejünket, csak élvezni, úgy vannak, ahogy.
            Igazán bölcs meglátás, Mr. Saliem, de engem azért mégis érdekelne. Most még nem néztem át teljes részletességében a könyvet, azt majd később, már így is rám esteledett és a lakoma már odakint készülődik. Nagyon nagy a felhajtás, a szokásosnál is nagyobb, biztosan a vadászok miatt. Ilyen még sosem volt, most senki sincs itt a kocsmában. De most hadd lássam az utolsó mondatot, azután kimegyek.
            A Märchennek nincs királya, sem királynéja és ez így van jól. Hány és hány birodalmat döntött már romba az önkény és a fösvénység? A legborzasztóbb az lenne, ha mi is így járnánk. Ha valaki mégis megszerzi magának a hatalmat, akkor csak imádkozni tudunk, hogy ő és utódai kegyesek legyenek, s jószívűek. Máskülönben csak az istenek tudják megmondani, mi lesz velünk…
            Így már minden világos. Az emberek nyilván ennek alapján rettegnek attól, hogy egy nap jön majd valaki, aki magához ragadja a hatalmat és talán örökre véget vetne boldogságuknak és szabadságuknak, talán még az életüknek is. Én úgy gondolom, hogy ez elkerülhetetlen és tényleg csak reménykedni tudok abban, hogy a lehető legjobban fognak alakulni a dolgok. Túl sok a lehetőség és a haszon itt, hogy valaki ne próbálna trónra kerülni.
            De máris egy kis vidámság a borús gondolatok között, a märek is használnak rövidítéseket. Arthur úgy emlegeti az erdőt, mint Märchen, nem, mint Mär. Az idők folyamán biztosan lerövidült és valószínűleg nem ez volt a céljuk vele, de nekem egy kicsit olyan, mintha szleng lenne. Máris otthonosabban érzem magam.
            Mosolyogva mászok le a székről és kisétálok a széles verandára, majd leülök a lépcsősorra. Nem is olyan rég itt húztam fel a bőröndjeimet. Istenem, mennyire féltem. És mennyire meglepődtek, hogy nem úgy féltem, mint ahogy hitték, hogy féltem. Haha… bár bizonyosan, ha én is úgy láttam volna őket, mint a rajzon lévő alak, azonnal, tétovázás nélkül fejvesztve rohantam volna ki egészen az Emerson házig. Nem csoda, hogy majdnem seggbelőttek minket.
            A tábortűz magasan lobog, körülötte apróbb parázsmedencék fölött húsok sülnek, hordókat törnek fel, nagy, tömör fa asztalokat állítanak mindenfelé, amiket biztosan Brendon készített. Caleb adja az utasításokat és ő cipeli a legnehezebb dolgokat, Meg és Lina terítőket tesznek az asztalokra, Paul és a trió másik két tagja egy korsón veszekednek, az öreglányok és nagyapók pedig annak a négy szem gyereknek mesélnek, akik a faluban találhatók, szóval nagy a nyüzsgés. És ennek a kavalkádnak már én is teljes jogú részese vagyok. Amikor megérkeztem, még csak eszembe sem jutott, hogy egy hihetetlen mese kellős közepébe fogok belecsöppenni. Volt olyasmi érzésem, hogy itt valami nem átlagos, de erre nem számítottam. Már az sem érdekel, hogy vajon én miért nem úgy láttam őket, mint egy ember. Egyszerűen betudom varázslatnak. Mert már hiszek a varázslatban.
            Az emberek vidám hangját is elnyomja a mögöttem vágtázó paták dübörgése. A fák közül négy lovas érkezik. A fogadó mellé kanyarodnak be, hogy az ott lévő gerendákhoz kikötözzék állataikat. Ezek a lovak gyönyörűek, nagyobbak, mint az otthoniak, fényesebb a szőrük is. Az egyik különösen megfogott, egy gyönyörű gyöngyházszínű és aki rajta ül, jóval kisebb, mint a társai. Talán egy nő lehet? Nem látom még tisztán az arcukat…
            A vadászok lehuppannak a földre, majd leveszik a fejükről a csuklyákat. Három férfi és igen, egy nő van velük, méghozzá egy gyönyörű. Hosszú, vörös, göndör haja még az este szürkületében is olyan fényesen ragyog, mintha fényes nappal lenne. A bőre makulátlan és napbarnított, szelíd az arca, mint egy angyalé. A nyomába sem érhetek. És mivel vadász, biztosan nem esetlen… százszorta jobban feltalálhatja magát a vadonban, mint én.
            A fürkésző tekintetem feltűnhetett a lépcsőn túl is, mert az egyik férfi kiszúr és felém indul.     
            - Üdv, hölgyem – a lépcső alján áll meg és onnan néz engem.
Magas, széles vállú férfi, hosszú, zilált szőkésbarna hajjal. Elég jóképű.
            - Ü-üdv! – szólok oda.
            - Miért ül ott olyan magányosan?
Mégis mit akar tőlem? Úgy viselkedik, mintha évek óta ismerne.
            - Én csak… néztem a többieket.
Közben a többiek is köré sereglenek és együttes erővel próbálnak engem szuggerálni. Ezek egytől egyig szép emberek… mintha valami genetikai kísérlet sikeres végtermékei lennének… félelmetes. Úgy nézem, egyenruhájuk is van, de jobban hasonlít lazán viselt lovagi öltözékhez, mint sem vadászokéhoz. Zöld hosszú ujjú felső van rajtuk, a vállukon egy díszesen megművelt csigamintás vért, a mellkasukon pedig mintha valami címer lenne, talán a városé, ahonnan jöttek. Egy baglyot ábrázol, ami egy pallos markolatán ül. Alul bőrnadrágot látok rajtuk és csizmát, az oldalukon pedig kard, a hátukon íjak és nyilak vannak.
            - Nos, ne búslakodjon itt sokáig, jöjjön, üljön le ön is közénk! – szélesen mosolyog rám a szőkésbarna férfi.
            - O-oké… majd megyek – motyogom.
Várok, amíg elmennek, onnan figyelem az eseményeket. Úgy tűnik, nem most vannak itt először, mindenki kedvesen üdvözli őket, többen össze is ölelkeznek, olyanok, mint a régi jó barátok. De az a lány… szúrja a szemem. Magam sem tudom miért.
            Nemsoká halkan odasomfordálok, hogy lehetőleg minél kevesebb embernek tűnjek fel, magamhoz veszek egy mázas agyagtányért és szedek magamnak az előre felszeletelt sült vaddisznóból, amit Matt lőtt ma reggel. Apropó, ő hol van? Nyilván a mezőn… nem szereti az ilyesfajta felhajtásokat, pláne nem az idegeneket és…
            - Tehát ő az? – kérdi felhangon a közelből az idegen női hang, ami biztosan a vöröske tulajdonában áll.
            Végignézem, ahogy a falu vadásza széles mosollyal az arcán sétál oda a vendégekhez, mindenkivel kezet fog, aztán a lányhoz fordul, aki úgy bámul fel rá, mintha valami istenség lenne. Mi folyik itt?
            - Téged még nem ismerlek – mondja kacér hangon Matthew.
Bár kissé távolabb állnak tőlem, az izgalom és a kíváncsiság annyira felerősíti az érzékeimet, hogy mindent tisztán hallok. Mi ez a hangnem? Nem tetszik…
            - Freya vagyok – mondja. – Nemrég csatlakoztam Bimur vadászai közé.
Mi a fene az a Bimur?!
            - Áh, értem. Nos, ezúttal sem csalódtam a bimuri nők messze földön híres szépségében – Matt egy kissé meghajol a lány előtt, akinek nagyon tetszik a dolog. Ragyogón mosolyog, mint egy kis…
            Várjunk csak… valahonnan ez a duma… ez a hanglejtés… ismerős. Így szokta csinálni Gregory is! Uram isten, erre szoktuk mondani a cégnél, hogy speciális Roys bugyi-szaggató! Tehát ez Greg részéről csak egy eltanult technika! A kis nyomorult…
            - Kisasszony…
Valaki leül mellém, de nem tudok rá figyelni, az egész jelenség egy sötét, mozgolódó alakká olvad össze, most jobban érdekel Matthew ma este megduglak hadművelete.
            - Kisasszony! – ismétli meg magát, amikor észreveszi, hogy az érdeklődés parányi szikráját sem keltette bennem.
            - I-igen? – kapom felé a fejem hirtelen. Ez a szőkésbarna a lépcsőről.
            - Már itt van köztünk, de még mindig szomorú.
            - Nem vagyok szomorú, csak… nyúzott.
            - Értem. Hogy hívják önt?
            - Oh… Emilia vagyok. Bocsánat – nyújtom neki a kezem. Kicsit furán néz rám, mintha nem látott volna még nőt kezet fogni, ez biztosan szokatlan itt.
            Végül aztán megfogja a kezem, az ajkaihoz húzza és lágy csókot lehel rá, amitől nagyokat pislogok.
            - Az én nevem Grengor – szögletes, csupasz álla fölött férfias mosoly terül szét.
            - Örvendek…
            - Évek óta járok ide, de önt még egyszer sem láttam.
            - Új vagyok, csak egy hónapja érkeztem – mormogom a legtöbb udvariassággal, ami most kitelik tőlem.
            - Örülök, hogy találkoztunk.
Újra Matthew fele pislogok, csak arra eszmélek fel, hogy Grengor a kedves megjegyzés után a combomra teszi a kezét. Azta, ez a pasas aztán nem viccel.
            - Meddig szoktak itt maradni? – kérdem tőle.
            - Reggel már megyünk. Ez csak egy felderítés.
            - Felderítés?
            - Igen. Újra meg újra be kell járni az erdőket új vadakra lesve, ki tudja, mikor jön egy eddig ismeretlen. Ha pedig felfedezünk egyet, akkor abból levadászunk párat, hogy ehető-e, hasznosítható-e valahogy.
            - Hogy tesztelik le? Úgy értem… mi van, ha mérgező? Úgy elég nagy a kockázat, nem?
            - Rabokon szoktuk.
Kicsit elhűlök.
            - Emberkísérletek?
Grengor barna szemeiben megcsillan az értetlenség.
            - Parancsol?
            - Mindegy, hagyjuk… - motyogom.
Kínos csend ülepedik ránk, próbálok a víg tömegre koncentrálni, de a szemem sarkából látom, hogy a férfi engem vizslat. Ennyire furcsa lennék?
            - Egy ember sincs, aki jobban lőne nálam! – harsan fel az egyik pillanatban a göndör lány, Freya. A hangja kihívó, kacér és csábító. Van benne fantázia, az már biztos. Ő olyan jelenség, hogy kitalálni se lehetne jobbat. Miket is beszélek, hisz őt kitalálták…
            - Nem lennék magammal ilyen nagyra, szép hölgy – mondja Matthew még mindig mézes-mázos hangon.
            - Mit kapok, ha nyerek? – veti oda Mattnek.
            - Amit csak akarsz. És ha én nyerek?
Mélyen a férfi arcába hajol.
            - Amit csak akarsz.
Ez a csaj túl sokat ivott… ez már felér egy nyilvános előjátékkal. Istenem, nem akarom, hogy összejöjjenek… nem azért, mert szeretem Mattet, csak… nem akarom, hogy boldog legyen… mással. Ráadásul Matt íjjal a kezében… na ez az, amit most a hátam közepére sem kívánok.
            A falubeliek úgy veszik a kihívás mámorát, mint az ókori Rómában a gladiátorjátékokat. Ketten azonnal elreppennek céltábláért, addig a többiek két nagy csoportra osztva bíztatják a jelöltjeiket. Peregnek a tétek, fogadások kötődnek sorra, amíg a két párbajozó fél elé nem tesznek egy szalmával bélelt célpontot. Akkor aztán Freya előre szökken, marokra kapja az íjat és határozott mozdulattal felhúz egy nyilat, majd Matt felé fordul ebben a veszélyes pozícióban.
            - Mit akarsz, hova lőjek? – kérdi a hegyet pontosan a fejére szegezve.
            - Ne bonyolítsuk túl, a közepébe!
A lány szinte egy másodperc alatt cselekszik és lő, megesküszöm, ha centivel mérnénk le, ugyan olyan távolságot találnánk a kör mindegyik pontjából mérve. Kacéran elmosolyodik és az őrjöngő ráfogadók felé fordul. Gondolom mondanom sem kell, hogy a legtöbbjük férfi. A sikerétől a farkas mintha vérszemet kapott volna, megkerüli a hatalmas lángokat, majd úgy helyezkedik, hogy a cél pontosan vele szemben legyen.
            - Fordítsátok felém! – utasítja az embereket, akik meg is teszik a kérését.
            - A lángokon keresztül? Nem is látsz semmit – hebegi hitetlenkedve Freya.
Az idősebbik Roys nem válaszol semmit, felhúzza az íját és céloz. Egy pillanatra rám pislog, nekem ebben a minutumban a látványtól megsajdul az általa okozott hegem. A mellkasomhoz kapok és eltorzul az arcom, majd egy aprót sikkantok, ahogy meghallom a nyílvessző fülsüketítő fütyülését. Ez a reflex valószínűleg örökre bennem marad.
            A nyílon lévő toll meggyullad a tűzben és lángolva csapódik a szalmába, de nem középre. A belső kör legszélére. Matthew elhibázta!
            - Haha! Én mondtam, hogy nem lő nálam jobban senki! – dicsekedik a lány, akinek a haja olyan, akárcsak a narancslángok.
            Matt ismét nem szól semmit, újra hátrafeszíti a kezét és ismételten lő egyet, ami szintén a belső kör legszélére ér be, de a másikkal szemben. Ekkor már mindenkiben megakad a levegő, de itt még nincs vége. A farkas megismétli ugyan ezt kétszer. Ha ceruzával vonalakat húznánk, akkor az most pontosan kiadna egy négyzetet. Lenyűgöző… de félelmetes. Mindenki elcsendesedik és a férfit figyeli, aki úgy tetszik, mintha lángolna. Freyának láthatólag elszállt az önbizalma, bár nem ez volt a feladat, egyértelműen Matthew nyert. Kíváncsi vagyok, mit fog kérni. A vadász lány hozzá lépked, egészen közel a testéhez.
            - Már látom, hogy jobban célzol, mint én – mondja kimérten.
            - Igen.
            - Tehát azt kérhetsz tőlem, amit csak szeretnél – nem látom pontosan, de mintha az ajkába harapna. Uram ég… ez a csaj nem semmi. Majdnem olyan, mint Grengor… nem húzza az időt. Lehet, hogy testvérek.
            Már épp levenném róluk a tekintetem, nincs kedvem végignézni, ahogy flörtölnek, de valami megakaszt. Méghozzá a farkas ezüstösen csillogó szeme. Engem néz… kíváncsian és egyben szomorúan. De mire kíváncsi?
            - Szóval… – mondja, de a pillantását nem veszi le rólam.
            - Nekem való férfi vagy – mondja áhítozva a lány, majd lábujjhegyre emelkedik és megcsókolja a férfit.
            Ettől aztán újra besajdul a sebem. Várjunk… ez nem a sebem… ez bentebb van, kicsit alatta. Érzem, ahogy ellágyul az arcom és valami ismeretlen erő belül összeszorítja a tüdőmet, hogy alig kapok levegőt. Nem tudom nem őket nézni… szedd össze magad Em és légy erős! Matt még mindig engem bámul… miért bámul? Miért néz ilyen szívszaggatóan? Én nem akarom ezt…
            - Emilia – Grengor az arcomba hajol, így kitakarja előlem a turbékoló párt. Nem tudom, hogy hálás legyek-e vagy kikaparjam a szemét.
            - Igen?
            - Jól érzi magát? Nagyon elsápadt.
            - Persze, minden rendben, köszönöm Grengor – a kezem önkéntelenül az izmos karra kúszik és azon kapom magam, hogy mosolygok, mint egy becsípett tinilány.
            - Örülök. Remélem nem veszi tolakodásnak, de ön különösen gyönyörű – barna szemeiben gyengéd sárm pislákol.
            - Köszönöm – mondom, közben elsimítok egy tincset a szememből.
A falubeliek közben szétszóródtak és a mulatozás ugyan ott folytatódik, mint ahol abbamaradt. Felbúgnak a fából faragott furulyák, kellemesen peregnek a dobok és halkan duruzsol a lant, mint egy középkori bál. Igazán szívmelengető.
            - Az a lány nagyon ügyesen lő célba – motyogom.
            - A húgom? – felnevet. – Nagyobb a szája a kelleténél. Matthew a céhünkben is elismert tag.
            Somolygok. Azt hiszem zseni vagyok, egyből kitaláltam, hogy testvérek. Attól függetlenül még mindig zavar az egész. Főleg az, hogy még mindig nem rebbentek szét.
            - Céh? – kérdem erőltetett érdeklődéssel.
            - Bimurban van egy vadász-céh. Annak a tagjai vagyunk mindannyian. Freya, a húgom, Lagon, ő a kopasz és Halar a magas sötéthajú lófarkas – mondja és közben végigmutogat mindenkin.
            - É-értem… akkor… ti gondolom jó barátok vagytok.
            - Igen. Sőt, bajtársak. Ez egy céhen belül így szokás.
            - Bocsánat, még nem nagyon ismerem az itteni szokásokat… - mormolom.
            - Hogy érti ezt, Emilia? – kérdezi a szőkésbarna a férfi, miközben az arcomba hajol.
            - Nem vagyok idevalósi.
            - Rögtön gondoltam – fogvillogtatós mosolyt dob felém. – Mikor érkezett?
            - Nem az a kérdés, hogy mikor érkeztem, hanem, hogy mióta vagyok mär – sóhajtom búsan, amire egy kicsit meghőköl.
            - Tehát ön egy átváltozott? – kérdi csodálkozva.
            - Igen – felelem.
            - Mégis miért?
            - Ezt… igazából én sem tudom – mondom elmélázva. Igaz. Annyi kérdést tettem fel, de erre még nem kérdeztem rá.
            - Mi történt?
            - Átlőttek. Haldokoltam.
            - Ó, akkor már értem.
            - Akkor, ha szépen kérlek, elmagyaráznád nekem? – minden női esetlenségem összeszedve rebegtetem a szempilláimat.
            - Ha az ember épp a haláltusáját vívja, akkor életének története a vége felé közeledik. Azonban minden egyes új mär születésével egy új mese indul útjának, ami felülírja a régit. Ha az itteni világban nézzük önt, akkor ön még csak… - kicsit habozik. – Bocsánat, mikor vált ön märré?
            - Egy hete nagyjából.
            - Tehát akkor ön még csak egy hetes. Hiába egy felnőtt nő. Érti?
Zavartan felnevetek.
            - Tehát csak azért menekültem meg, mert ennek a helynek a szabályai szerint minden új lélekkel új történet veszi kezdetét?
            - Pontosan. Élesen vág az esze, kisasszony.
            - Micsoda ostoba dolgok – kuncogok.
Ostoba, de egyben életmentő és lenyűgöző dolgok. Ez a hely egyre jobb és jobb… azt hiszem. Legalább is érdekesebb.
            - Volt már este a falun kívül?
            - Persze, rengetegszer – válaszolom.
            - Úgy értem, mint mär – elvarázsolva, kissé bágyadtan mosolyog.
            - Ja, úgy még nem.
            - Akkor ma este elmegyünk sétálni! Beleegyezik?
            - Izé… - habozok, aztán Mattékre pillantok, de nem találom őket.
Szomorúan keresem a párt, és meg is lelem. Nem csak a fülem, a látásom is sokat javult a… féltékenységtől. Oké, most tényleg féltékeny vagyok! Mindegy, most nem ezzel törődöm… tehát épp a farkas házikója felé mennek, az ajtóban heves csókokat váltanak, majd eltűnnek. Kezdetét veszi… az… a gyomrom is felfordul tőle. Akkor én miért ne szórakozhatnék kicsit? Elvileg nekem jobban kijár. A türelmesen várakozó Grengorra pillantok, aztán biccentek.
            - Szívesen.
            - Olyan dolgokat fog ma este látni, hölgyem, amilyeneket még soha életében. Ezt garantálom.
            A férfi kedvessége és az éles állkapocscsontja azt hiszem egy kicsit jobban megnyugtat a kelleténél. Körülöttünk a zene pergősebbre vált, vidám és kellően kihívó ahhoz, hogy a mellettem ülő bimuri vadász felpattanjon és a kezét nyújtsa nekem.
            - Előbb táncoljon velem!
            - M-mi? – hebegem. – Nem, az ki van zárva, én nem tudok…
            - Majd megtanítom, jöjjön! –kacsint és a táncolók felé int a fejével, akik mint az ősemberek, harci tánchoz hasonló mozgásba merültek.
            - Ne… komolyan ne – motyogom zavartan, de ügyet sem vetve rám elkapja a kezem és beránt a tömegbe.
            - Nem fogadok el nemleges választ, szép hölgy! – megállít magával szemben és egy pillanatra elmélázik rajtam.
            Ha nem lenne ilyen kedves arca, tuti szerepet kapna egy pszicho-filmben. Kicsit ijesztő, de nem akar rosszat.
            - Csak karoljon belém! – utasít gyengéden, én pedig teszem, amit mond.
Ezek után őrült ugrálások, forgások, pörgések jönnek, de ami a legfontosabb, mindent betöltő jókedv és boldogság. Ez az ismeretlen férfi elérte azt, amit a falubeliek még nem tudtak. Végre valahára igazi märnek érzem magam, aki nem csak muszájból teszi azt, amit.





            Hosszú, vidám órák elteltével, amikor mindenki kezdett beszivárogni a lakhelyére és elhallgatott a zene, mi Grengorral még mindig éberek voltunk és eszünk ágában sem volt aludni.
            - És most? – kérdem izgatottan.
            - Nem fáradt a hölgy? – kérdi vigyorogva.
            - Cseppet sem, majd kicsattanok! Megkaphatnám azt a beígért sétát? – mosolygok.
            - Most? – nevet.
            - Most, most!
            - A vadon veszélyes ilyen késő este – mondja kacér hangon, hallani belőle, hogy ő is épp úgy menni akar, mint én.
            - Tudom, hogy megvédesz majd! – a karjába kapaszkodom és egy kicsit közelebb húzódóm hozzá.
Nem is akarok belegondolni, hogy Matt mit tenne, ha most látna. Az biztos, hogy Dereket már elföldelte volna. Ha féltékenységi rohamot rendezne, az rossz lenne. Ha nem tenne semmit, az fájna. De mindegy, így is fáj, hisz valószínűleg most ő és Freya…
            Grengor biztosan nem tudja, hogy ez engem bánt, ezért Matt háza fele akar bevágni az erdőbe. Odabent még pislákol a fény, pont, amikor elmegyünk mellette valaki szinte kitépi az ajtót a helyéről és kiabálva kirohan. Ez Freya, a gyönyörű Freya, aki már a levetett ruháit szorongatja a testéhez, hogy jobban megőrizze a becsületét.
            - Mi az, hogy mást zártál a szívedbe, mi?! Milyen idióta kifogás ez?!
A falubeli vadász is megjelenik az ajtóban, nem látszik úgy, mintha menteni akarná a helyzetet. Az ing le van róla tépve, az öve kioldva, de amúgy teljesen felöltözve. Lehet, hogy… mégse tették meg?
            Észre sem veszem, de szinte véresre harapom a szám izgalmamban, meredten figyelem, hogy mi történik, szerencsére ők még nem vettek minket észre. Abból lenne csak a balhé.
            - Sajnálom Freya, én se hittem volna, hogy valaha vissza fogok utasítani akár egyetlen nőt is, de…
            - De?! Miféle de? Akkor nem értem, mégis mi a poklot akartál tőlem?
            - Nem tudtam végigmondani, mert azonnal letámadtál.
            - Ó, akkor legyek én a hibás, mi? Nos, hadd halljam, akkor mi volt az, amit akartál és jobb, mint én? – kérdi dühösen a szépséges lány.
            - Azt akartam, parancsold meg a fivérednek, hogy maradjon távol Emiliától! – válaszolja határozottan Matthew.
            Freya ettől nem jut szóhoz, tátott szájjal mered a farkasra, aki viszont rendíthetetlenül áll előtte.
            - De… én nem értem… miért pont velem?
            - Én most nem avatkozhatom közbe… de attól még meg akarom védeni. Te is tudod, milyen a bátyád…
            - Csak feleséget keres! – reccsen rá. – Neked is így kéne tenned!
            - Ez nem ilyen egyszerű… - motyogja.
Összehúzott szemmel pislantok Grengorra, aki jókedvűen elmosolyodik és meghúzza a vállát.
            - Gyönyörű gyerekeink lennének – nevet és én is nevetek vele.
            - Fogalmad sincs róla, hogy mit szalasztottál el! – sziszegi Freya.
            - Sejtem… - mondja elmélázva Matthew miközben végignéz a lányon, szinte felfalja a tekintetével. – De nem lehet…
            Hatalmas kő esik le a szívemről, hogy nem tették meg. Mindennél boldogabb vagyok, még annál is jobban érzem magam, mint amikor Grengorral táncoltam.
            - Mehetünk? – kérdi aztán tőlem a hatalmas férfi.
            - Nos… igen… persze – legszívesebben most Matt nyakába ugranék, de még nem lehet. Akkor megtudná, hogy hallgatóztam és még a végén azt hinné, hogy ragaszkodom hozzá.
            A szőkésbarna aztán belém karol és beljebb megyünk.
            - Van olyan hely, ami emberként is tetszett?
Rögtön a selyemfüvű mező jut az eszembe.
            - Igen, van – felelem.
            - Akkor vezess oda. Tudod az utat?
            - Persze – mondom és már úton is vagyunk a kedvenc helyemre. Furcsa, hogy nem a farkassal megyek oda, de egész kellemes.
            Bár feleségül menni nem akarok Grengorhoz, azért a barátom még lehet.
            - A város, ahonnan jöttetek, milyen hely? – kíváncsiskodom.
            - Bimur? Gyönyörű. Rengeteg ember, rengeteg szín, magas épületek, csupa kedvesség árad mindenhonnan. Szerintem imádnád.
            - Szerintem is – mosolygok.
            - Egyszer igazán ellátogathatnál oda.
            - Szívesen tenném.
            - Ha idegenvezetőre lenne szükséged, csak keresd meg a vadász-céhet, biztosan meg fogsz találni – szélesen vigyorog.
            Már látszik a nagy mező az egyre ritkuló fák mögül, Grengor egy kicsit előre megy, hogy előbb kiérjen és lássa az arcom, de nem tudom mire ez a nagy felhajtás. Kibukom az utolsó fa mögül és eláll a lélegzetem. Egyáltalán nem olyan, mint amilyenre emlékszem. A csillagok sűrűbben állnak a sötét égbolton, fényesebbek, vannak hatalmasok és egészen aprók, mint a porszemek és úgy tündökölnek az égen, mintha mindegyiket egy hozzáértő festő rakta volna oda pontos céllal. De ez még nem minden, különböző fényben ragyognak, mint a csillámpor. A Hold…a holdból pedig kettő van! Az egyik az az ezüst Hold, amit mi is láthatunk, a másik pedig halványzöld és kisebb a testvéréhez képest… ez hihetetlen. Egyszerűen mintha minden kitágult volna, minden sokkal fényesebb, színesebb, ragyogóbb, harsogóbb.
            - Én miért nem láttam ezt eddig? – kérdem hatalmas áhítattal a férfitól, de le sem veszem a tekintetem az égboltról.
            - Mert ember voltál.
A mező most egyáltalán nem sötét, mint eddig volt éjjel, mindent betölt a jótékony égi fény. Ha eddig is így lett volna, egy cseppet sem féltem volna itt.
            - Tehát amikor én egy märrel voltam itt… ő így látott mindent? – még mindig hitetlen a hangom.
            - Igen – Grengor beszédében gyermeteg izgatottság hallatszik.
            - Ez… felfoghatatlan… - hebegem, mert jobb nem jut az eszembe.
Ennél gyönyörűbbet még az életemben nem láttam. Valóban igaza volt a falubelieknek, ez a hely gyönyörűbb, mint ahogy valaha képzelném.
            - Minden hely ilyen?
            - Nem – válaszolja. – A falu és a környéke ilyenre van megalkotva. Van, ahol változik az égbolt, vagy a holdak száma.
            - Csodás… és… és… melyik meséből van ez a hely?
            - Nem tudjuk.
Kicsit elképedek.
            - Nem? Hogyhogy?
Grengor meghúzza a vállát.
            - Nem kell mindent tudnunk. Mi vagy apró történetek vagyunk, vagy egy nagy elfeledett, talán le sem írt részei. Nem tudhatjuk.
            - Le sem írt?
Lenyűgözött mosoly árad szét az arcán, úgy tűnik, rá épp oly hatással van a világ, mint rám, pedig benne él.
            - Ez a hely tele van titkokkal… ebbe beletartozik az is, hogy az is megvalósul, amire az író a mese alkotása közben csak gondolt. Például, ha olvasod mondjuk… a Piroska és a farkast, ugye ott a főszereplő Piroska, a nagymama és a farkas. De attól függetlenül ők még laktak valahol, csak az nincs leírva. De azért az író végiggondolta az egészet. Mint ahogy abba is belegondolt, milyen lenne egy szomszédos város… az odavezető rögös, földes út az elhagyatott tanyákkal, mert…
            - Az írók így működnek – búgom somolyogva. Ezt ismerem magamon.
            - Igen. És ez itt valós lesz.
            - Elképesztő – suttogom.
            - De pontosan ettől veszélyes az egész… - dörmögi.
            - Hogy érted?
            - Nem csak jó dolgok születnek az emberek fejében… itt sincs mindenhol békesség…
            - A boszorkák? Akik gyerekeket akarnak rabolni?
            - Mondjuk… és még sokan mások is.
Hümmögök egyet, ilyen csúf gondolatokkal most nem akarok belecsúfítani a kilátásba. Azonban ahogy egyre lejjebb csúszik a tekintetem, egyre inkább az az érzésem, hogy van itt még valaki rajtunk kívül. Ez abból következik, hogy a nagy fa alatt, ami alatt mindig ücsörgünk a vadásszal, most is haloványan látszik ugyan, de biztos vagyok benne, hogy tűz lobog. Talán… itt az ideje a fegyverszünetnek. Grengorhoz fordulok.
            - Köszönöm, hogy megmutattad ezt, de én most… szeretnék egy kicsit kettesben maradni valakivel…
            - Kivel?
A tűzre mutatok, amire nagyot sóhajt.
            - Biztosan olyan valaki, akit ismersz? Ne kísérjelek oda?
            - Nem kell, köszönöm… én… tudom, hogy ez ő – motyogom.
            - Rendben… azért itt maradok, amíg oda nem érsz – közel hajol hozzám, aztán az ajkaihoz húzza a kezem és megcsókolja. – Remélem reggel még találkozunk.
            - Én is. Ha nem, akkor majd Bimurban.
            - Szavadon foglak – kuncog, majd elenged.
Ismét, szokásosan minden ujjamat végighúzom a selyemfüvön, amin most gyémántként csillognak a harmatcseppek, szinte csilingelnek, ahogy egymáshoz érnek. Egyre közeledek Matthewhoz, szerencsém van, tényleg ő az. A széles vállaitól és a hullámos fürtöktől eltéveszthetetlen. A szívem azonban egyre nagyobbakat üt egyre gyorsabban. Izzad a tenyerem és remegnek a térdeim, mi a fene van velem? Nyugodj meg Em, ez még mindig az a pasas, aki keresztül lőtt… meg az a pasas, aki kissé betegesen, de aranyosan féltékeny mindenkire, aki a közeledbe jön és mindentől meg akar óvni, még ha te el is küldted… elég messze, oda vissza abba a bizonyos anyukába. Nagyjából. Furcsa, de nem vesz észre, pedig már meg tudnám érinteni a vállát, de az is lehet, hogy csak nem akar észrevenni.
            - Szia… - suttogom.
Ő erre hátranéz, de nem szól semmit, szinte rögtön vissza is fordul.
            - Um… leülök, jó? – elhelyezkedem az üvegszerű kavicsokon és nézni kezdem őt. Semmi érzelmet nem látok rajta, szokás szerint nem látok bele a fejébe, nem tudom mit gondol.
            - Nem… szólsz hozzám? – kérdem szaggatottan.
            - Te kérted, hogy ne tegyem – feleli egyszerűen.
            - Akkor most visszavonom… - motyogom.
Nem válaszol, csak egy nagy levegővétellel nyugtázza, hogy rendben.
            - Mit keresel itt ilyen későn? – szakítja meg a csendet.
            - Grengorral eljöttünk sétálni… meg akarta nekem mutatni, hogy milyen mär szemmel az éjszaka.
            - Én akartam neked megmutatni – morgolódik, amire én jót derülök.
            - Köszönöm a könyvet, Matthew…
            - Semmiség… de könyvtárból van, úgyhogy hamar olvasd el, oké?
            - Ha visszaviszed, elmehetek veled? – tudakolom izgatottan.
            - Ha szeretnél, persze.
Rossz, hogy most ilyen komoly, de legalább beszélgetünk.
            - Sajnálom, Emilia… - hirtelen érzelgősre vált. – Komolyan… mindent. Már megbántam. Hagynom kellett volna téged, ugye? – szomorú szemekkel rám pillant.
            - Nem tudom – kicsit meghúzom a vállam. – Talán…
            - De nem tudtam volna úgy leélni az életem, hogy tudom, megöltelek. Önző voltam… nekem kellett volna csak szenvednem, ehelyett belerángattalak ebbe a szarságba – megfog egy követ és a patakba hajítja.
            - Ne gyötörd magad… természetes volt, amit csináltál… már amennyire ez az lehet… - kuncogok. – Amúgy is kezdek vele megbékülni. Egészen… tetszik már.
            - Komolyan? – kérdi hitetlenül.
            - Komolyan – az eget bámulom miközben beszélek, amikor hirtelen a fényes csillagcsóvák között mintha egy hatalmas, fekete árny húzott volna el. – Basszus, ez mi volt?! – sikkantom.
            - Egy sárkány – mondja mosolyogva Matt.
Kifut az arcomból a vér.
            - Hogy egy mi?!
            - Egy sárkány. Ez egy mese, Emilia – nyugtázza elégedetten.
            - Oké, ebbe még csak belegondolni sem akarok… ugye nem fognak megtámadni?
            - Nem hiszem. Ritkán vannak sárkánytámadások, azok is csak a nagyobb városokban.
            - Ó… hát ez remek.
Mindketten elfekszünk a kavicsokon, kellemesen nyomják a hátunk és csak bámuljuk az eget.
            - Azért örülök, hogy végre úgy látod az eget, mint én – mondja Matthew. – Ezt kár kihagyni.
            - Emlékszel? New Yorkban még csak egy csillagot sem lehetett látni.
            - Emlékszem. Amikor megláttam itt ezt a tájat, akkor tudtam meg igazán, mit jelent az éjszaka.
            - Ezért jársz mindig ide?
            - Igen.
Kicsit hallgatunk, majd én szólalok meg.     
            - Mi az, ami a legjobban hiányzik?
            - A családom. Tudod, mi van velük? – bús a hangja.
            - Ugye az öcséd a kiadót vezeti… a szüleid pedig téged kutatnak.
            - Még mindig?
            - Nem adják fel… őszintén, mindenki azt hiszi, hogy egy kicsit elszállt az agyuk… de anyád váltig állítja, ő érzi, még élsz. Magándetektívek hada kutat utánad.
            - Soha sem fognak rám lelni… - dünnyög. – És a húgom?
            - A húgod hamarosan lediplomázik. Orvos lett belőle és hithű feminista – röhögök.
            - Haha. Azt hiszem ezt anyámtól örökölte – ilyen keserűnek még sosem láttam és hallottam őt, inkább valami vidámabb téma felé evezek.
            - És a családodon kívül? Mi hiányzik rajtuk kívül?
            - Őszintén? A fagyi.
Mindketten hangosan felnevetünk.
            - Igen, az nekem is.
            - És a zongorám… imádtam zenélni. A családom után mindig a zongora jött – elmélázva elmosolyodik. – Mit meg nem adnék azért, ha életemben… csak még egyszer leüthessek egy billentyűt.         
            - Itt nem csinálnak zongorát?
            - De, biztosan… de én még egyet sem láttam, még csak hasonlót sem. Túl nagy ez a hely.
            Hümmögök és teljesen elkalandozom. Matt már nagyon régóta itt van és kínozzák a hiányok… tudom, mit érez. Valahogy csak tudok neki segíteni…
            Hirtelen eszembe jut egy ötlet.
            - Menjünk vissza! – kiáltom, miközben felpattanok.
            - Mi? Miért?
            - Mindegy, csak menjünk vissza! – izgatottságomban szinte ugrálok.
            - De most olyan jó itt…
            - Ha nem jössz vissza velem, egyedül megyek!
            - Oké, na… menjünk – nem titkolja nemtetszését. 

Elindulunk vissza, én pár lépéssel előtte járok, amikor visszaérünk, már kezd felkelni a Nap. El sem búcsúzom tőle, azt sem mondom, viszlát, mintha szemellenzőt tettek volna a fejemre, a házamba vágtatok, magam elé kapom az írógépet és legépelem a címet: A zongora.

Nincsenek megjegyzések: