2013. augusztus 31., szombat

(22) Amelia és a vadász {13. fejezet}

Hello, itt az új Amelia fejezet :) Kicsit rövid lett, de ezentúl sajnos rá kell majd térnem a rövidebb részekre, valószínűleg egy fejezetet fogok több részre bontani, de az új, fent található Történetek és fejezeteik oldalnak köszönhetően könnyű lesz követni :)
A héten terveim szerint jön majd egy Tizenkét halott sárkány fejezet is :)

jó olvasást ;)




13.





            Próbáljuk figyelmen kívül hagyni a Kastélyban történteket, inkább nem akarunk beszélni róla. Se Matt, se én. Én legbelül még mindig remegek, és nem tudom eldönteni, hogy annak hatására, hogy majdnem megerőszakoltak, vagy annak, hogy Lilyn felfoghatatlanul rövid idő alatt lemészárolt több száz élőlényt.
            Befogtunk három lovat, a többit pedig szabadon engedtük. Így bandukolunk most, csendesen, némán, egymásra sem pillantva, úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, Matt nem ordított fájdalmában, én nem törtem meg. A vérem nem égette meg egy vámpír torkát, mert kezdek Haxan lenni. Nem akarok az lenni… de úgy tűnik, hogy talán van egy-két jó oldala is. A billog a hasamon azóta sem okoz tompa zsibbadást, mintha ott sem lenne.


            Mattre pillantok, valahonnan szerzett magának egy olyan bő inget, mint amit Adlard is hordott, de már közel sem olyan makulátlanul fehér, mint eredeti pompájában. A korbácsnyomokból lassan ugyan, de észrevehetően szivárog a vér, az festette át a szövetet több sávban is vörösre. Rettenetesen aggódom érte, és a bőre sápadtsága sem nyugtat meg. Miközben rajta tapadt a tekintetem, ő egyik pillanatról a másikra ellazul, leesnek széles vállai, a feje előre csuklik, majd nemes egyszerűséggel a ló alá esik.
            ­– Matthew! – kiáltok utána, de még csak meg sem moccan a hangomra.
            Legnagyobb szerencsénkre az állat, gazdája leesése után rögtön megáll, így nem tapossa agyon. Én rögtön lepattanok az enyémről, kicsit büszke is vagyok magamra, mennyire belejöttem, de most fontosabb dolgom van az önajnározásnál.
            – Matthew… – szólongatom félve, a karjaimba veszem őt, beletelik pár másodpercbe, amíg magához tér, és felnyitja acélszürke szemeit.
            – Em… – nyögi. – Mindjárt mehetünk tovább, csak… egy… pillanatra elbambultam.
            Kesernyésen mosolygok ezen, most nem akarok vele vitatkozni, de nevetni sincs kedvem. Túlságosan is aggódom érte. A ruháján keresztül is érzem, milyen forró a teste, belülről égeti a láz.
            – Kiment a rohadt vállam – jegyzi meg fájdalmasan, miközben fel akar ülni, de azonnal visszarántom őt.
            – Eszedbe se jusson felkelni, most pihenned kell!
            – Mennünk kell tovább… ez a hely… veszélyes este…
            – Nem érdekel, ilyen állapotban akkor sem mozdulunk innen! Ki kell magad pihenned, legalább a lázad menjen le! A közelben láttam egy patakot… mindjárt hozok onnan vizet, oké? – addig kutakodom a csomagjaink között, amíg rá nem lelek a párnára és a takaróra.
            Gondosan becsomagolom Matthew-t, csak utána indulok két vödörrel a csörgedező víz felé. Nem kerültünk tőle olyan messze, így viszonylag hamar megteszem a távot. Amire visszaérek, a vadász már mélyen szundikál. Ez egész jó hír… így legalább nem szenved annyira. Fogalmam sincs, hogy borogatáson kívül még mivel csillapíthatnám a lázát. Ha túl magasra szökik, akkor… nem. Ilyen nem fog előfordulni, mert én meg fogom őt védeni, mint ahogy ő is tette már ezt számos alkalommal.
            Fel kell állítanom a sátrat, még mielőtt leszáll a sötétség, hogy legalább egy cseppnyi védelmünk legyen a vadállatok ellen. Láttam már, ahogy összerakja, ahogy szétszedi, de teljesen önállóan, segítség nélkül megcsinálni, hát… nem túl egyszerű feladat. Van itt egy csomó vékony, fúrt bot, több vastag, szegecselt, egy csomó kötél és egy borzasztóan nehéz, vízhatlan ponyva. Hát végül is… maximum nem úgy fog kinézni, ahogy általában szokott.
            Már jócskán fent vannak a holdak, amikor fellélegezhetek. Rengeteg időt töltöttem a sátorcsinálással, de nagyjából sikerült. Nem fog összedőlni, erről megbizonyosodtam néhány rángatással, és legalább lesz hol átvészelnünk az éjszakákat. Nem tudom, Mattnek mennyi idő kell majd. Azóta sem ébredt fel.
            – Hé… – kicsit megrázom, de nem reagál rá semmit. – Matthew Roys! – szólok rá egy kicsit erélyesebben, erre felnyílnak a rövid szempillái, és hunyorogva mered rám.
            – Mi történt? – morogja. – Miért van sötét?
            – Elaludtál és közben beesteledett, de felállítottam a sátrat, gyere!
            – Egyedül? – csodálkozik el.
            – Fel kellett magam találnom – mosolygok.
            A vállamat támaszként használva betámolyog a kör alakú sátorba, ezután rögtön a takarók közé esik.
            – Egész ügyes – mondja.
            – Hogy érzed magad?
            – Jobban… - nyögi.
            – Ne hazudj!
            – Tényleg jobban, ne aggódj. Csak… ki kell magam pihennem – mondandója végén hatalmasat ásít.
            Nem fogok vele vitatkozni. Tudom, hogy nincs jobban… látom rajta.
            Ekkor jut eszembe, hogy nem gyűjtöttem tűzifát. Ó, a büdös francba, hogy felejthettem el? Ha nincs fény, minden vadállat be fog ide merészkedni, ráadásul a takaró alatt is fázni fogunk.
            – Hé! – hallom a hátam mögül a hangot, amire össze is rezzenek félelmemben. – Te nem fekszel le?
            – D-de, csak… csak még el kell intéznem pár dolgot…
            – Em, odakint olyan sötét van, hogy semmit sem fogsz látni, gyere, és feküdj le!
            – Ahhoz képest, hogy egy napon át lázasan feküdtél, most megint nagyon megnőtt a szád, Roys! – reccsenek rá. – Csendesen jobban szeretlek…
            – Nekem mindegy, hogy, csak szeress… – motyogja alig hallhatóan, amire hatalmasat dobban a szívem.
            – Hogy mi?
            – Ne figyelj rám, bevertem a fejem. Na, gyere!
            – Mindjárt, csak… pisilni kell – hazudom.
            Igazából megpróbálkozom összeszedni legalább egy kevéske tűzifát. Mattnek igaza volt, az orromig sem látok el, olyan sötét van, és hiába világítanak fölöttem a holdak és a csillagok, a lombkoronák nem engedik át a fényt, mintha… mintha valami olyasmi folyna ebben az erdőrészben, amit senki és semmi sem láthat meg. Valami sötét. És gonosz. 
            Épp, hogy fel tudok szedni pár faágat, amikor megrezzen a bokor előttem. Azonnal felkapom a fejem, bennem szakad a levegő. Ha ez egy éhes vadállat, akkor végem… nyilván gyorsabban tépne szét, mint ahogy azt bárki is meg tudná akadályozni, főleg nem egy elgyengült férfi.
            Lassan, de biztosan hátrálni kezdek, épp jókor, mert a hófehér tigris, ami most sétál elő, egyenesen belém szaladt volna. Megdermed a levegő körülöttem, azonnal elfog a rettegés, legszívesebben elrohannék, de az biztosan csak rontana a helyzeten.
            – M-Matt… – nyekergem halkan, alig jön ki hang a torkomon. – Matt… – ismétlem, de semmi válasz, az állat pedig egyre közeledik.
            Kicsapódik rajtam a hidegveríték, ahogy végignézek a jószágon. Jóval nagyobb, mint az átlagos, embermagasságú, a mancsa nagyobb, mint az én fejem, és a szeme… a szeme… az aranyszínű íriszébe lila cirmok költöztek… akár az enyém.
            A tigris felmordul, tűhegyes fogai tompán rajzolódnak ki a homályban, nyál csorog ráncosodó szájából, és még mindig egyre csak közelít és közelít. Végül nem tudok tovább menni, a hátam egy törzsnek nyomódik. Itt a vég… eljött…
            Sikoltani akarok, de nem megy, a hang félelembe fullad. Lehunyom a szemeim, hogy ne lássam, mikor csap le rám a halál, de amikor pár másodperc elteltével sem történik semmi, fél szemmel kukucskálni kezdek. Az állatot nem látom sehol, mintha köddé vált volna. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, a rám szállt nyugalom azonban szinte rögtön elillan, ahogy elégedett morgást hallok a föld felől. A fehér tigris úgy terül el a lábaimnál, akár a frissen esett, szűz hó, és kíváncsian méreget engem. Mintha a saját szemeimbe néznék.
            Kihasználva az állat lustaságát, azonnal a sátorba rohanok, nem, mintha túl nagy biztonságot nyújtana egy több száz kilós vad ellen. Egyáltalán, hogy a francba kerül ide tigris?!
            – Matt! – szólok rá erélyesen, de suttogva.
            – Mi van? – morog álmosan.
            – K-kint van egy tigris…
            – Hogy mi? – azonnal felpattan, de vissza is esik fájdalmában.
            – Nyugalom, azt… azt hiszem, hogy nem lesz vele baj…
            – Miből gondolod?
            – Lefeküdt a lábam előtt…
            – Hátára fordult?
            – Nem, de… nem tűnt úgy, mint aki bántani akarna.
            – Kint van még? – kérdi izgatottan.
            Kinézek a sátorból, a tigris még mindig a fa tövében fekszik, méghozzá összegömbölyödve, mint egy játékos cica.
            – Igen… alszik.
            – Ha eddig nem jött be, akkor nem hiszem, hogy ezután be fog. De – nyújtja nekem a kardját –, ez legyen nálad, most gyorsabb vagy, mint én.
            – Rendben…
            – És most, feküdj le!
            – Hogy érzed magad? – kérdezem aggódva.
            – Fáj mindenem, Em… pihenni szeretnék.
            Halványan elmosolyodom. Annak ellenére, hogy fáj mindene, még mindig tökéletesen tud parancsolgatni. Ez Matthew. Már hiányzott. Hirtelen eszembe jutnak a szavai, amiket még a Kastélyban mondott, miszerint előbb legyen tőle gyerekem, mint egy vámpírtól… tényleg képes lett volna megtenni? Ahogy hallottam, nagyon utálta a gyerekeket… nem viselte el őket, egyáltalán, és tisztán kijelentette a sajtónak, hogy ő nem akar sajátot, mert csak teher. Régen hatalmas port kavart ez az egész. Ennyire megváltozott volna a véleménye? Ennyire féltett? Aztán… aztán azt mondta, szeret… bár bevallotta, csak azért tette, hogy kizökkentsen a bűbájból, de akkor is… nagyon aranyos volt.
            Ellágyult arccal bámulom őt. Nem bírnám ki, ha elveszteném. Ő az egyetlen támaszom ezen a helyen.
            Ahogy lefekszem, valami megnyomja az oldalam. Ekkor ugrik be az a kenőcs, amit Lilyn adott, hogy ezzel kezeljem le a sérüléseket. Nem hiszem, hogy okos ötlet… láthatóan nem nagyon kedvelik egymást, és nekem se a szívem csücske… de egyszer már megmentett minket. Igaz, sok ember árán… jaj, olyan tanácstalan vagyok! Sosem bírtam, amikor túl nagy felelősség nyomta a vállam, és most egy élet függ tőlem.
            Hiába próbálok gondolkodni, annyira hideg van tűz nélkül, hogy mást sem hallok, csak az összekoccanó fogaimat.
            – Bújj ide! – szól a vadász álmos hangon.
            – H-hogy mi?... – még szerencse, hogy sötét van, így nem láthatja azt, hogy még a fülem is elpirult.
            – Azt mondtam, hogy bújj ide! Akkora zajt csapsz, hogy képtelenség aludni!
            – De…
            Matt egy szót sem tűr tovább, ő kúszik oda hozzám, majd fél testével a földbe lapítva engem, rám vetődik. Basszus, basszus, basszus! Olyan közel van… túl közel… olyan nehéz, olyan izmos… olyan forró a bőre. Vajon érzi a zavarom? Direkt hoz ilyen helyzetbe?
            Az egyik lábát átveti az enyémen, úgy, ahogy a karját is, az arca pedig szinte az enyémhez ér, a fülemen érzem nehézkes zihálását.
            – Ehh-hehe… – nevetgélek zavartan. – A lázas melegíti a gondozóját?
            – És vak vezet világtalant – ez az utolsó mondat, amit kiejt szépen ívelt száján, ezután elalszik. Ezt onnan tudom, hogy a légzése nagyon lelassul, monotonná, nyugodttá válik.
            Nehezen ugyan, de lassacskán engem is elnyom az álom.





            Reggel arra ébredek, hogy melegem van. Matthew ugyanolyan pozícióban fekszik rajtam, mint ahogy elaludt, de a bőre sokkal melegebb, a láza az egekbe szökött!
            Azonnal hátra fordítom, és szólongatni kezdem.
            – Matt! Ébredj!
            Amikor észreveszem, hogy semmi haszna, elcsattan pár jó szándékú pofon, de még csak meg sem rezdül rá. Francba, olyan forró, mintha tűz égetné! Gyorsan borogatást teszek a homlokára, mást nem tudok, mint imádkozni érte. Éjjel a kenőccsel kapcsolatban rémálmaim voltak, biztosan nem fogom rákenni, és szerintem ő sem akarná.
            Pár óra múlva elhatározom, hogy keresek valami élelmet és estére tűzifát, mert így meg fogunk fagyni. Kilépve meglepette tapasztalom, hogy a tigris még mindig ott henyél a fa árnyékában. Összeszorul a gyomrom félelmemben, amit ő rögtön megérez és felpillant rám, mintha csak azt akarná közölni, nem akar bántani. Visszahajtja a fejét hatalmas mancsára, közben nagyot sóhajt. Bátorságot veszek magamon és elindulok a patak felé, de pár lépést sem teszek, amikor puha tappancsok könnyed neszezését hallom meg magam mögül. Az óriás, fehér tigris felállt és követ engem!
            Próbálok nem rá figyelni, inkább előre fordulok és megszaporázom a lépteim, de ő végig a nyomomban van, egy percre sem hagy el. Végül a csörgedező vízhez érek, átfut az agyamon, hogy át kéne ugrani rajta, de túlságosan széles, ráadásul mély is, és a sodrása sem elhanyagolható.
            Meleg lehelet borzolja össze a tarkómon a fekete hajszálakat, majd egy kis lökést érzek. Lassan fordulok meg, a tigris olyan közel áll hozzám, hogy szinte belelök a patakba, de látom rajta, ez nem célja. Inkább kíváncsian vizsgálgat engem, mint ahogy eddig is tette. Szagolgat, egy kicsit a lábamhoz érteti a mancsát, majd amikor megbizonyosodik róla, hogy én sem akarom bántani őt – nem, mintha túl sok mindent tudnék vele csinálni –, végignyal az arcomon. Meglepetten pislogok rá.
            – N-nem fogsz bántani, u-ugye? – tudom, hogy hülyeség hozzá beszélni, de mintha megértené, hátrál egy lépést és lehatja előttem a fejét. Én valami belső hangtól vezérelve automatikusan a kemény bundára helyezem a kezem.
            Már nem félek, belül teljesen megnyugodtam, most már biztosan tudom, hogy ő nem az ellenségem, de azért, ha egy vadállatról van szó, nem árt mindig óvatosnak lenni. Kicsit… sarkított példa, de ezt Mattnél is megtapasztaltam már. Tényleg, sietnem kell!
            Először is megtöltöm a vödröket vízzel, másodszor, fogalmam sincs, hogy gondoltam, hogy majd én szerzek élelmet. Őzre, vagy ilyesmire semmi esélyem. Sosem csináltam még ehhez hasonlót, New Yorkból jöttem, az istenit neki! Bár pár halat látok… ha tudnék valami hálószerűt csinálni, akkor talán…
            A tigris, mintha olvasna a gondolataimban, beugrik a vízbe, ledugja a fejét, majd pár másodperccel később egy nagyobbacska, ficánkoló hallal tér vissza. Aztán egy újabbal, majd újabbal. Nem győzök csodálkozni, tátott szájjal bámulom a folyamatot, eddig azt hittem, hogy ez a világ legnagyobb mesés közhelye, aztán jut csak eszemben, hogy hol is vagyok… hisz ez a Mär… a mesék és az azokkal járó közhelyek tárháza.
            Kesernyés mosollyal nyugtázom ezt. Jó lesz innen elszabadulni.
            A tigris kiugrik a vízből, megrázza magát, majd, mint aki siettetni akar, elindul a táborhelyünk felé. Pártolom az ötletet, rá kell kukkantanom a vadászra.
           




            Innentől a dolgok egész egyszerűen mentek, bár a halbelezés nem igazán a kedvenc munkám, és a tűzgyújtás sem leányálom, de hát most nekem kell a gondoskodó szerepét játszanom. Sasha – így neveztem el az állatot –, különösen élvezi a tűz melegségét, elégedetten nyújtózik el mellette, amíg én a halakat sütöm. Épp, hogy elkészülnek, szinte vezényszóra elhúzódik a sátor ajtaja, és a hullasápadt Matt tántorog ki rajta.
            – Hé! – pattanok oda rögtön, támaszt adva neki. – Menj vissza!
            – Pokolba azzal a poshadt levegővel! – morog, de érezni, hogy szinte teljesen kifogyott az erőből. – Friss levegőt akarok! – alig tud tenni pár lépést, lerogy a fűbe a tűz mellé.
            – Hogy vagy? – kérdem aggodalmaskodva, pedig tudom, hogy ostobaság. Nincs jól. Nagyon nincs.
            – Remekül!
            – Matt…
            – Rettenetesen, Emilia… ha ez jobban tetszik.
            – Én csak segíteni próbálok…
            A férfi nagyot sóhajt.
            – Tudom… bocs. Nos, fáj mindenem, alig tudok járni, a vállam még mindig nem állt vissza. A sebeim… azt hiszem el fognak fertőződni, akkor pedig…
            – Csend! – reccsenek rá idegesen. – Inkább egyél!
            – Te fogtad? – veszi el az egyik botra tűzött sült halat.
            – Sasha – jelentem ki büszkén.
            – Sasha?
            Oldalra bökök a fejemmel a lustálkodó állatra.
            – Oh…
            – Meg sem lepődsz rajta?
            Megvonja a vállát.
            – Túlságosan fáradt vagyok a meglepődésre. Ha nem bánt, akkor nincs gond. Sok hozzá hasonló útitárssal találkoztam már a Märben, csak idő kérdése volt, hogy hozzánk is csatlakozzon egy – a higiéniával mit sem törődve, a fűbe teszi az ételt, és onnan csipeget.
            Odacsoszogok hozzá, majd a homlokára teszem a tenyerem, ami hamarosan lecsúszik a nyakára.
            – Kicsit lement a lázad.
            – Érzem… – morogja Matt, miközben éles tekintetét az enyémbe fúrja.
            Most nem tudok annyira elkalandozni benne, az izzó ezüstről elvonják a figyelmem a szeme alatt húzódó, lila sávok.
            – Em… át kell beszélnünk, hogy mi lesz, ha…
            – Nincs ha! – vágom rá azonnal.
            – Ha meghalok.
            – Nem fogsz! – kiáltok fel.
            – De… elég nagy az esély rá, ha nem lát orvos, viszont ilyen állapotban nem tudok utazni…
            – Nem fogsz meghalni!
            – Emilia… – búgja, de én félbe szakítom.
            – Nem fogsz meghalni! – ismétlem magam, de a mondat végén bennem akad a szó. Mi van, ha mégis?...
            Matthew nagy levegőt vesz, de inkább nem mond semmit. Nem akar engem elszomorítani, pedig én is tudom, igaza van. Ha nem kap megfelelő ellátást… akkor…
            – Visszamegyek… – nyögi, miközben feláll.
            – Segítek!
            – Hagyd csak… – komótosan bebiceg a sátorba.
            Teljesen kétségbeesek, nem tudom, mit kéne vele csinálnom. Gyógyszerem nincs, a kenőcsöt túlságosan kockázatos lenne használni. Egyetlen választásom, hogy megpróbálom vízzel kimosnia a sebeit, de jobbnak látom előtte felforralni a vizet, így ez ennek egy picit várnia kell. Még szerencse, hogy van fémvödrünk is, így hamarosan már gőzölög és gyöngyözik a folyadék.
            – Matt! – mondom a forró vödörrel való óvatoskodás közepette. – Van egy ötletem. Kimosom a sebeid, rendben?
            Nem kapok választ a mozdulatlanul heverő férfitől, ezért letérdelek mellé és magamtól kezdem kigombolni az ingjét, azonban rögtön feltűnik valami. Matthew még a reggelinél is forróbb! Nagyon remélem, hogy csak a meleg víz miatt érzem ilyennek, mert ez már nem normális, egyáltalán nem!
            A mellkasára akarom tenni a kezem, hogy érezzem a szívverését, de az ostornyomok túlságosan is sűrűn hálózzák be, ráadásul az összes seb széle elfeketedett, az őket körülvevő hajszálerek sötétlilán rajzolódnak ki a sápatag bőr alól. Más utat kell keresnem, a nyakához érek, a szívdobogása a normálishoz képest legalább ötször gyorsabb!
            – Matt! – ordítok rá, amire megrebbennek a rövid pillák. Az ezüst íriszek szinte fehéren bukkannak elő a sötét szemhéj alól, a láztól úgy csillognak, mint egy tikkasztó, nyári napon a fodrozódó tó felszíne.
            – Em… – nyögi elhaló hangon.
            – K-kimosom a sebeid, és minden oké lesz, r-rendben? – remegő kézzel mártok bele egy rongyot a gőzölgő vízbe, de amint a vadász testéhez érne, ő elkapja a csuklóm.
            – N-ne… felesleges.
            – Dehogy felesleges! Kimosom őket, és minden rendben lesz, meglátod! – vitatkozom kétségbeesetten, de már érzem a sírás előszelét. Nem szabad előtörnie belőlem, erősnek kell lennem.
            – Em… p-pakolj össze és… menj vissza a faluba, rendben? Pró… próbálj meg boldog lenni… itt… sajnálom, hogy csak idáig tudtam neked… segíteni… emlékszel még az útra?
            – Nem kell semmire sem emlékeznem, mert meg fogjuk találni a Nagykönyvtárat és kijutunk innen, még mielőtt megszületne Alice és Gregory babája!
            – N-ne vitatkozzon velem, Miss Quinn! – próbál viccelődni. – Mindig csak vitatkozol velem… ha tudnád… hányszor akartalak… elfenekelni emiatt, hehe… – elmélázott mosoly húzódik ajkaira.
            Én már nem tudok mit mondani, egyre inkább azon igyekszem, hogy visszafojtsam a sírást.
            – Még mindig… szörnyetegnek tartasz?
            – Sosem tartottalak annak.
            – Akkor… megérdemlek egy… utolsó kívánságot?
            – Ne beszélj ostobaságokat! Nem fogsz meghalni! – rázom a fejem, még mindig tagadom magamnak a nyilvánvalót.
            – Megcsókolnál, Emilia?... Szeretném… még utoljára… érezni őket – a mondat végén fájdalmasan felhörög.
            – Ebből elég! – lecseppen egy könnycseppem, de ennyi.
            – M-mi?
            Belekapaszkodom a kezébe, és neki fájdalmasan ugyan, de felültetem.
            – Most azonnal elmegyünk egy orvoshoz!
            – Emilia… nem bírom ki.
            – Akkor mindegy nem?! Vagy itt halsz meg, vagy út közben! De legalább megpróbáltuk!
            Matthew egy pillanatra habozik, majd nyögvenyelősen két lábra áll, de nagyon remeg, én akadályozom meg az összecsuklásban.
            – Sasha! – kiáltok kétségbeesetten, az állat rögtön kapja magát, hasra fekszik előttünk, teljesen nyugodtan hagyja, hogy felüljünk a hátára. A farkas nincs beszámítható állapotban, én nem tudom, merre van a város, így csak az állatnak tudok könyörögni. – Kérlek… vigyél minket a legközelebbi városba… gyorsan!
            Ő pedig, mintha ember lenne, el is indul, rögtön, amint végigmondom. Mattet szorosan tartom magamhoz, miközben a vágtázó fehér tigrisbe kapaszkodom. A férfi a mellkasomnak dőlt, szaporán zihál, és tudom, nincs sok neki hátra.
            – Gyorsabban! – parancsolom, Sasha pedig engedelmeskedik.





            Több, mint két óra kell, amíg elérjük a várost, pedig Sasha szupergyors. Jó, hogy rögtön rápattantam, lovakkal ez sokkal több idő lett volna. Matt még él, de alig… érzem, ahogy percről percre gyengül, nekem pedig egyre erősebben kell őt tartanom.
            A nyitott kaput két fáklya világítja meg, azonban a bejutás nem lesz ilyen könnyű, őrök védik a betolakodók ellen. Hiába rémülnek meg az ember nagyságú tigris láttán, nem hátrálnak meg, rettenthetetlen harcosnak tűnnek, bár nem értem, teljesen felesleges ott állniuk, hisz nincs sánc a város körül, csak az üres kapu.
            – Állj! – kiáltanak rám, amire én lefékezem az állatot, ami azonnal fújtatni kezd.
            – Kérem, a barátom haldoklik! – kiabálom rémülten.
            Amint meglátják a holtsápadt férfit a karjaim közt, rögtön segítenek nekem, hoznak egy hordágyat, felfektetik rá Mattet.
            – Jöjjön utánunk!
            Lecsúszok Sash-ről, és futólépésben követem őket. Nem megyünk messze, a város szélén található, méretes villaszerűségbe tartunk. A két katona dörömböl az ajtón, amire egy öreg, őszszakállas, pizsamás férfi nyit ajtót, mécsessel a kezében. Egy szót sem kell szólni, azonnal behív minket, Mattet beviteti egy szobába, de amikor én is be akarok menni, ő nem hagyja.
            – Maradjon itt, kedvesem!
            – Bent szeretnék vele lenni! – nyögöm könnyekkel küszködve.
            – Egyikőjüknek se tenne jót! Majd az inasok elszállásolják! – csak ennyit mond, beviharzik a helyiségbe, ahol az útitársam haldoklik.
            Ebben a pillanatban megjelenik mellettem két mär, akik beráncigálnak egy szobába.
            – Engedjetek! – kapálózok, de túl erősek.
            Ugyan nem szándékosan, de elég erőteljesen taszítanak be az ágyba, majd hallom, hogy kulcsra zárják az ajtót. Ekkor robban ki belőlem minden, vigasztalhatatlan sírásban fakadok ki, le sem állok vele, amíg el nem nyom a fáradtság.




            Reggel zárkattanásra ébredek. Meglepetten tapasztalom, hogy ugyanúgy vagyok, mint este, a földön térdelve, de felső testemmel az ágyon. A szemeim fájnak, de megerőltetem magam, és az ajtó irányába fordulok, az öreg férfi áll ott, aki az este Mattel maradt. Biztosan ő az orvos.
            – Jó reggelt! – köszön nekem. – A nevem Anton, én vagyok a város orvosa.
            – Ö-örvendek… Emilia. A barátom… hogy van? – kérdem lélegzetvisszafojtva.
            Anton nagyot sóhajt, leül mellém az ágyra.
            – Őszintén szólva… nem túl fényesen. Az összes sebe elfertőződött… fennáll a vérmérgezés veszélye, továbbá a hihetetlen magas láz sem tesz neki jót.
            – M-mit tudott vele csinálni? Van… valami gyógyszere, ami…
            – Gyógyfüvekkel kenjük a sebeit, és piócás vértisztítást alkalmazunk… de… sajnálom, nem sok esélyt látok. Túl későn hozta ide hozzám. Sajnálom.
            – Bemehetnék hozzá?
            Bólint, majd ahhoz a szobához vezet, ahova tegnap este Mattet vitték. Az ágyon fekszik mozdulatlanul, mintha halott lenne. A válláig fehér lepel borítja, a haját átáztatta a homlokán lévő borogatásból csordogáló víz.
            – Egyáltalán nem tért magához… egyelőre csak ennyit tehetünk érte.
            – Itt maradhatok vele?
            – Nem ajánlom. Nem segít rajta sem, és ön is csak magát sanyargatná ezzel. Higgye el nekem! Inkább menjen, sétáljon egyet a városban, rendben?
            – Nem tudom… – szomorúan nézem a sápadt bőrű vadászt. – Talán…
            – Rendben, én is így gondoltam! Akkor menjen, nézzen körül, aztán jöjjön ide vissza, vendégül látom, amíg csak kell.
            – Köszönöm…
            Kikullogok a bejáratig, majd kinyitom magam előtt. Azonnal megcsap a friss levegő, ami eléggé jót tesz a fejemnek. A dokinak igaza van, ez legalább nekem jól esik, Matt pedig nem fog hamarabb meggyógyulni, ha ott ülök mellette.
            Kellemes ez a város, nagyon szerény, még a centrum felé haladva is zsúpfedeles házikók mosolyognak rám, akárcsak a faluban. Kicsit azért hiányzik, ott minden olyan jó volt, nem voltak gondok, de amint elindultunk, minden a feje tetejére állt.
            Rátalálok egy kis piacra, az árusok nyakláncokat, karkötőket árulnak, frissen sült kenyeret és kalácsot, azonban így, fél nap után, valami igencsak furcsa ebben a városban… nincsenek nők. Egyáltalán. Csak kislányok, akik még sikoltozva kergetik egymást a bódék között. Eléggé ijesztő, remélem… fujj… nem valami beteg hely ez.
            Az egyik fonott copfos, szőke kislány nem figyel eléggé, és belém rohan. Szeppenten pislog fel rám, én kedvesen rámosolygok.
            – Szia, hogy hívnak? – kérdem tőle, de nincs ideje válaszolni, egy dühös férfi lép oda hozzánk, és elvonja tőlem a leányt.
            – Hagyja békén a lányom! – ezzel ott is hagynak.  
            Tehát a játszadozó gyermekek szerető apjuk karjába rohannak olyan sietve, és nem az elfajzott szexuális ízlésről van szó. Akkor mégis miért? Egyszerűen csak így hozta a sors? De akkor hol van annak a sok gyereknek az édesanyja?
            Épp egy kovácsműhely mellett haladok el, egy piszkos, izmos férfi bőrkötényben dolgozik valamin, de elég közel ahhoz, hogy meg lehessen csodálni munka közben. Szőkésbarna haj, kidolgozott test, neki kell, hogy legyen valakije.
            – E-elnézést! – szólok be hozzá kicsit félve, de a szikrát hányó kalapácscsapások közepette nem hallja meg. – Elnézést! – veszem erélyesebbre a hangom, ekkor felpillant, de azonnal el is csodálkozik.
            – Mit szeretnél? – hirtelen aztán komorra vált.
            – Lehet, hogy… hülyeségnek hangzik, de… nem tudom, kit kérdezhetnék meg róla, szóval… feltűnt itt valami…
            – Mégpedig?
            – Én tegnap este érkeztem és… szóval… nem látok egy nőt sem. Ez miért van?
            – Jobb lenne, ha minél hamarabb el is húznád innen a csíkot! – vakkant rám illetlenül. Amilyen jóképű, olyan szemét.
            – Nem tehetem, a barátom… nagyon… nagyon beteg és az orvos kezeli.
            – Az még jobb, húzz el innen, amint lehet! – feljebb emeli a hangját.
            Ennek meg mi baja?...
            – Ez a barát férfi? – kérdi aztán kis idő után megenyhülve, amikor épp elindultam volna.
            – I-igen…
            – És szerelmes vagy belé?
            Az arcomba fut a vér. Ez mégis hogy a büdös francba jön ide?!
            – Nem! Egyáltalán nem!
            – Akkor jó…
            – Miért?
            – Ezen a helyen a nőknek nem szabad szerelmesnek lenniük!


Nincsenek megjegyzések: