A héten terveim szerint jön majd egy Tizenkét halott sárkány fejezet is :)
jó olvasást ;)
13.
Próbáljuk
figyelmen kívül hagyni a Kastélyban történteket, inkább nem akarunk beszélni
róla. Se Matt, se én. Én legbelül még mindig remegek, és nem tudom eldönteni,
hogy annak hatására, hogy majdnem megerőszakoltak, vagy annak, hogy Lilyn
felfoghatatlanul rövid idő alatt lemészárolt több száz élőlényt.
Befogtunk
három lovat, a többit pedig szabadon engedtük. Így bandukolunk most, csendesen,
némán, egymásra sem pillantva, úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, Matt
nem ordított fájdalmában, én nem törtem meg. A vérem nem égette meg egy vámpír
torkát, mert kezdek Haxan lenni. Nem akarok az lenni… de úgy tűnik, hogy talán
van egy-két jó oldala is. A billog a hasamon azóta sem okoz tompa zsibbadást,
mintha ott sem lenne.
Mattre
pillantok, valahonnan szerzett magának egy olyan bő inget, mint amit Adlard is
hordott, de már közel sem olyan makulátlanul fehér, mint eredeti pompájában. A
korbácsnyomokból lassan ugyan, de észrevehetően szivárog a vér, az festette át
a szövetet több sávban is vörösre. Rettenetesen aggódom érte, és a bőre
sápadtsága sem nyugtat meg. Miközben rajta tapadt a tekintetem, ő egyik
pillanatról a másikra ellazul, leesnek széles vállai, a feje előre csuklik,
majd nemes egyszerűséggel a ló alá esik.
– Matthew!
– kiáltok utána, de még csak meg sem moccan a hangomra.
Legnagyobb
szerencsénkre az állat, gazdája leesése után rögtön megáll, így nem tapossa
agyon. Én rögtön lepattanok az enyémről, kicsit büszke is vagyok magamra,
mennyire belejöttem, de most fontosabb dolgom van az önajnározásnál.
– Matthew…
– szólongatom félve, a karjaimba veszem őt, beletelik pár másodpercbe, amíg
magához tér, és felnyitja acélszürke szemeit.
– Em… –
nyögi. – Mindjárt mehetünk tovább, csak… egy… pillanatra elbambultam.
Kesernyésen
mosolygok ezen, most nem akarok vele vitatkozni, de nevetni sincs kedvem.
Túlságosan is aggódom érte. A ruháján keresztül is érzem, milyen forró a teste,
belülről égeti a láz.
– Kiment a
rohadt vállam – jegyzi meg fájdalmasan, miközben fel akar ülni, de azonnal visszarántom
őt.
– Eszedbe
se jusson felkelni, most pihenned kell!
– Mennünk
kell tovább… ez a hely… veszélyes este…
– Nem
érdekel, ilyen állapotban akkor sem mozdulunk innen! Ki kell magad pihenned,
legalább a lázad menjen le! A közelben láttam egy patakot… mindjárt hozok onnan
vizet, oké? – addig kutakodom a csomagjaink között, amíg rá nem lelek a párnára
és a takaróra.
Gondosan
becsomagolom Matthew-t, csak utána indulok két vödörrel a csörgedező víz felé.
Nem kerültünk tőle olyan messze, így viszonylag hamar megteszem a távot. Amire
visszaérek, a vadász már mélyen szundikál. Ez egész jó hír… így legalább nem
szenved annyira. Fogalmam sincs, hogy borogatáson kívül még mivel
csillapíthatnám a lázát. Ha túl magasra szökik, akkor… nem. Ilyen nem fog előfordulni,
mert én meg fogom őt védeni, mint ahogy ő is tette már ezt számos alkalommal.
Fel kell
állítanom a sátrat, még mielőtt leszáll a sötétség, hogy legalább egy cseppnyi
védelmünk legyen a vadállatok ellen. Láttam már, ahogy összerakja, ahogy
szétszedi, de teljesen önállóan, segítség nélkül megcsinálni, hát… nem túl
egyszerű feladat. Van itt egy csomó vékony, fúrt bot, több vastag, szegecselt,
egy csomó kötél és egy borzasztóan nehéz, vízhatlan ponyva. Hát végül is…
maximum nem úgy fog kinézni, ahogy általában szokott.
Már jócskán
fent vannak a holdak, amikor fellélegezhetek. Rengeteg időt töltöttem a
sátorcsinálással, de nagyjából sikerült. Nem fog összedőlni, erről
megbizonyosodtam néhány rángatással, és legalább lesz hol átvészelnünk az
éjszakákat. Nem tudom, Mattnek mennyi idő kell majd. Azóta sem ébredt fel.
– Hé… –
kicsit megrázom, de nem reagál rá semmit. – Matthew Roys! – szólok rá egy
kicsit erélyesebben, erre felnyílnak a rövid szempillái, és hunyorogva mered
rám.
– Mi
történt? – morogja. – Miért van sötét?
– Elaludtál
és közben beesteledett, de felállítottam a sátrat, gyere!
– Egyedül?
– csodálkozik el.
– Fel
kellett magam találnom – mosolygok.
A vállamat
támaszként használva betámolyog a kör alakú sátorba, ezután rögtön a takarók
közé esik.
– Egész
ügyes – mondja.
– Hogy
érzed magad?
– Jobban… -
nyögi.
– Ne
hazudj!
– Tényleg
jobban, ne aggódj. Csak… ki kell magam pihennem – mondandója végén hatalmasat
ásít.
Nem fogok
vele vitatkozni. Tudom, hogy nincs jobban… látom rajta.
Ekkor jut
eszembe, hogy nem gyűjtöttem tűzifát. Ó, a büdös francba, hogy felejthettem el?
Ha nincs fény, minden vadállat be fog ide merészkedni, ráadásul a takaró alatt
is fázni fogunk.
– Hé! –
hallom a hátam mögül a hangot, amire össze is rezzenek félelmemben. – Te nem
fekszel le?
– D-de,
csak… csak még el kell intéznem pár dolgot…
– Em,
odakint olyan sötét van, hogy semmit sem fogsz látni, gyere, és feküdj le!
– Ahhoz
képest, hogy egy napon át lázasan feküdtél, most megint nagyon megnőtt a szád,
Roys! – reccsenek rá. – Csendesen jobban szeretlek…
– Nekem
mindegy, hogy, csak szeress… – motyogja alig hallhatóan, amire hatalmasat
dobban a szívem.
– Hogy mi?
– Ne
figyelj rám, bevertem a fejem. Na, gyere!
– Mindjárt,
csak… pisilni kell – hazudom.
Igazából
megpróbálkozom összeszedni legalább egy kevéske tűzifát. Mattnek igaza volt, az
orromig sem látok el, olyan sötét van, és hiába világítanak fölöttem a holdak
és a csillagok, a lombkoronák nem engedik át a fényt, mintha… mintha valami
olyasmi folyna ebben az erdőrészben, amit senki és semmi sem láthat meg. Valami
sötét. És gonosz.
Épp, hogy
fel tudok szedni pár faágat, amikor megrezzen a bokor előttem. Azonnal felkapom
a fejem, bennem szakad a levegő. Ha ez egy éhes vadállat, akkor végem… nyilván
gyorsabban tépne szét, mint ahogy azt bárki is meg tudná akadályozni, főleg nem
egy elgyengült férfi.
Lassan, de
biztosan hátrálni kezdek, épp jókor, mert a hófehér tigris, ami most sétál elő,
egyenesen belém szaladt volna. Megdermed a levegő körülöttem, azonnal elfog a
rettegés, legszívesebben elrohannék, de az biztosan csak rontana a helyzeten.
– M-Matt… –
nyekergem halkan, alig jön ki hang a torkomon. – Matt… – ismétlem, de semmi
válasz, az állat pedig egyre közeledik.
Kicsapódik
rajtam a hidegveríték, ahogy végignézek a jószágon. Jóval nagyobb, mint az
átlagos, embermagasságú, a mancsa nagyobb, mint az én fejem, és a szeme… a
szeme… az aranyszínű íriszébe lila cirmok költöztek… akár az enyém.
A tigris
felmordul, tűhegyes fogai tompán rajzolódnak ki a homályban, nyál csorog
ráncosodó szájából, és még mindig egyre csak közelít és közelít. Végül nem
tudok tovább menni, a hátam egy törzsnek nyomódik. Itt a vég… eljött…
Sikoltani
akarok, de nem megy, a hang félelembe fullad. Lehunyom a szemeim, hogy ne
lássam, mikor csap le rám a halál, de amikor pár másodperc elteltével sem
történik semmi, fél szemmel kukucskálni kezdek. Az állatot nem látom sehol,
mintha köddé vált volna. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, a rám szállt nyugalom
azonban szinte rögtön elillan, ahogy elégedett morgást hallok a föld felől. A
fehér tigris úgy terül el a lábaimnál, akár a frissen esett, szűz hó, és
kíváncsian méreget engem. Mintha a saját szemeimbe néznék.
Kihasználva
az állat lustaságát, azonnal a sátorba rohanok, nem, mintha túl nagy
biztonságot nyújtana egy több száz kilós vad ellen. Egyáltalán, hogy a francba
kerül ide tigris?!
– Matt! –
szólok rá erélyesen, de suttogva.
– Mi van? –
morog álmosan.
– K-kint
van egy tigris…
– Hogy mi?
– azonnal felpattan, de vissza is esik fájdalmában.
– Nyugalom,
azt… azt hiszem, hogy nem lesz vele baj…
– Miből
gondolod?
– Lefeküdt
a lábam előtt…
– Hátára fordult?
– Nem, de…
nem tűnt úgy, mint aki bántani akarna.
– Kint van
még? – kérdi izgatottan.
Kinézek a
sátorból, a tigris még mindig a fa tövében fekszik, méghozzá összegömbölyödve,
mint egy játékos cica.
– Igen…
alszik.
– Ha eddig
nem jött be, akkor nem hiszem, hogy ezután be fog. De – nyújtja nekem a kardját
–, ez legyen nálad, most gyorsabb vagy, mint én.
– Rendben…
– És most,
feküdj le!
– Hogy
érzed magad? – kérdezem aggódva.
– Fáj
mindenem, Em… pihenni szeretnék.
Halványan
elmosolyodom. Annak ellenére, hogy fáj mindene, még mindig tökéletesen tud
parancsolgatni. Ez Matthew. Már hiányzott. Hirtelen eszembe jutnak a szavai,
amiket még a Kastélyban mondott, miszerint előbb legyen tőle gyerekem, mint egy
vámpírtól… tényleg képes lett volna megtenni? Ahogy hallottam, nagyon utálta a
gyerekeket… nem viselte el őket, egyáltalán, és tisztán kijelentette a
sajtónak, hogy ő nem akar sajátot, mert csak teher. Régen hatalmas port kavart
ez az egész. Ennyire megváltozott volna a véleménye? Ennyire féltett? Aztán…
aztán azt mondta, szeret… bár bevallotta, csak azért tette, hogy kizökkentsen a
bűbájból, de akkor is… nagyon aranyos volt.
Ellágyult
arccal bámulom őt. Nem bírnám ki, ha elveszteném. Ő az egyetlen támaszom ezen a
helyen.
Ahogy
lefekszem, valami megnyomja az oldalam. Ekkor ugrik be az a kenőcs, amit Lilyn
adott, hogy ezzel kezeljem le a sérüléseket. Nem hiszem, hogy okos ötlet…
láthatóan nem nagyon kedvelik egymást, és nekem se a szívem csücske… de egyszer
már megmentett minket. Igaz, sok ember árán… jaj, olyan tanácstalan vagyok!
Sosem bírtam, amikor túl nagy felelősség nyomta a vállam, és most egy élet függ
tőlem.
Hiába
próbálok gondolkodni, annyira hideg van tűz nélkül, hogy mást sem hallok, csak
az összekoccanó fogaimat.
– Bújj ide!
– szól a vadász álmos hangon.
– H-hogy
mi?... – még szerencse, hogy sötét van, így nem láthatja azt, hogy még a fülem
is elpirult.
– Azt
mondtam, hogy bújj ide! Akkora zajt csapsz, hogy képtelenség aludni!
– De…
Matt egy
szót sem tűr tovább, ő kúszik oda hozzám, majd fél testével a földbe lapítva
engem, rám vetődik. Basszus, basszus, basszus! Olyan közel van… túl közel…
olyan nehéz, olyan izmos… olyan forró a bőre. Vajon érzi a zavarom? Direkt hoz
ilyen helyzetbe?
Az egyik
lábát átveti az enyémen, úgy, ahogy a karját is, az arca pedig szinte az
enyémhez ér, a fülemen érzem nehézkes zihálását.
– Ehh-hehe…
– nevetgélek zavartan. – A lázas melegíti a gondozóját?
– És vak
vezet világtalant – ez az utolsó mondat, amit kiejt szépen ívelt száján, ezután
elalszik. Ezt onnan tudom, hogy a légzése nagyon lelassul, monotonná, nyugodttá
válik.
Nehezen
ugyan, de lassacskán engem is elnyom az álom.
Reggel arra
ébredek, hogy melegem van. Matthew ugyanolyan pozícióban fekszik rajtam, mint
ahogy elaludt, de a bőre sokkal melegebb, a láza az egekbe szökött!
Azonnal
hátra fordítom, és szólongatni kezdem.
– Matt!
Ébredj!
Amikor
észreveszem, hogy semmi haszna, elcsattan pár jó szándékú pofon, de még csak
meg sem rezdül rá. Francba, olyan forró, mintha tűz égetné! Gyorsan borogatást
teszek a homlokára, mást nem tudok, mint imádkozni érte. Éjjel a kenőccsel
kapcsolatban rémálmaim voltak, biztosan nem fogom rákenni, és szerintem ő sem
akarná.
Pár óra
múlva elhatározom, hogy keresek valami élelmet és estére tűzifát, mert így meg
fogunk fagyni. Kilépve meglepette tapasztalom, hogy a tigris még mindig ott
henyél a fa árnyékában. Összeszorul a gyomrom félelmemben, amit ő rögtön
megérez és felpillant rám, mintha csak azt akarná közölni, nem akar bántani. Visszahajtja
a fejét hatalmas mancsára, közben nagyot sóhajt. Bátorságot veszek magamon és
elindulok a patak felé, de pár lépést sem teszek, amikor puha tappancsok könnyed
neszezését hallom meg magam mögül. Az óriás, fehér tigris felállt és követ
engem!
Próbálok
nem rá figyelni, inkább előre fordulok és megszaporázom a lépteim, de ő végig a
nyomomban van, egy percre sem hagy el. Végül a csörgedező vízhez érek, átfut az
agyamon, hogy át kéne ugrani rajta, de túlságosan széles, ráadásul mély is, és
a sodrása sem elhanyagolható.
Meleg
lehelet borzolja össze a tarkómon a fekete hajszálakat, majd egy kis lökést
érzek. Lassan fordulok meg, a tigris olyan közel áll hozzám, hogy szinte
belelök a patakba, de látom rajta, ez nem célja. Inkább kíváncsian vizsgálgat
engem, mint ahogy eddig is tette. Szagolgat, egy kicsit a lábamhoz érteti a
mancsát, majd amikor megbizonyosodik róla, hogy én sem akarom bántani őt – nem,
mintha túl sok mindent tudnék vele csinálni –, végignyal az arcomon.
Meglepetten pislogok rá.
– N-nem
fogsz bántani, u-ugye? – tudom, hogy hülyeség hozzá beszélni, de mintha
megértené, hátrál egy lépést és lehatja előttem a fejét. Én valami belső
hangtól vezérelve automatikusan a kemény bundára helyezem a kezem.
Már nem
félek, belül teljesen megnyugodtam, most már biztosan tudom, hogy ő nem az
ellenségem, de azért, ha egy vadállatról van szó, nem árt mindig óvatosnak
lenni. Kicsit… sarkított példa, de ezt Mattnél is megtapasztaltam már. Tényleg,
sietnem kell!
Először is
megtöltöm a vödröket vízzel, másodszor, fogalmam sincs, hogy gondoltam, hogy
majd én szerzek élelmet. Őzre, vagy ilyesmire semmi esélyem. Sosem csináltam
még ehhez hasonlót, New Yorkból jöttem, az istenit neki! Bár pár halat látok…
ha tudnék valami hálószerűt csinálni, akkor talán…
A tigris,
mintha olvasna a gondolataimban, beugrik a vízbe, ledugja a fejét, majd pár
másodperccel később egy nagyobbacska, ficánkoló hallal tér vissza. Aztán egy
újabbal, majd újabbal. Nem győzök csodálkozni, tátott szájjal bámulom a
folyamatot, eddig azt hittem, hogy ez a világ legnagyobb mesés közhelye, aztán
jut csak eszemben, hogy hol is vagyok… hisz ez a Mär… a mesék és az azokkal
járó közhelyek tárháza.
Kesernyés
mosollyal nyugtázom ezt. Jó lesz innen elszabadulni.
A tigris
kiugrik a vízből, megrázza magát, majd, mint aki siettetni akar, elindul a
táborhelyünk felé. Pártolom az ötletet, rá kell kukkantanom a vadászra.
Innentől a
dolgok egész egyszerűen mentek, bár a halbelezés nem igazán a kedvenc munkám,
és a tűzgyújtás sem leányálom, de hát most nekem kell a gondoskodó szerepét
játszanom. Sasha – így neveztem el az állatot –, különösen élvezi a tűz
melegségét, elégedetten nyújtózik el mellette, amíg én a halakat sütöm. Épp,
hogy elkészülnek, szinte vezényszóra elhúzódik a sátor ajtaja, és a hullasápadt
Matt tántorog ki rajta.
– Hé! –
pattanok oda rögtön, támaszt adva neki. – Menj vissza!
– Pokolba
azzal a poshadt levegővel! – morog, de érezni, hogy szinte teljesen kifogyott
az erőből. – Friss levegőt akarok! – alig tud tenni pár lépést, lerogy a fűbe a
tűz mellé.
– Hogy
vagy? – kérdem aggodalmaskodva, pedig tudom, hogy ostobaság. Nincs jól. Nagyon
nincs.
– Remekül!
– Matt…
–
Rettenetesen, Emilia… ha ez jobban tetszik.
– Én csak
segíteni próbálok…
A férfi
nagyot sóhajt.
– Tudom…
bocs. Nos, fáj mindenem, alig tudok járni, a vállam még mindig nem állt vissza.
A sebeim… azt hiszem el fognak fertőződni, akkor pedig…
– Csend! –
reccsenek rá idegesen. – Inkább egyél!
– Te
fogtad? – veszi el az egyik botra tűzött sült halat.
– Sasha –
jelentem ki büszkén.
– Sasha?
Oldalra
bökök a fejemmel a lustálkodó állatra.
– Oh…
– Meg sem
lepődsz rajta?
Megvonja a
vállát.
–
Túlságosan fáradt vagyok a meglepődésre. Ha nem bánt, akkor nincs gond. Sok
hozzá hasonló útitárssal találkoztam már a Märben, csak idő kérdése volt, hogy
hozzánk is csatlakozzon egy – a higiéniával mit sem törődve, a fűbe teszi az
ételt, és onnan csipeget.
Odacsoszogok
hozzá, majd a homlokára teszem a tenyerem, ami hamarosan lecsúszik a nyakára.
– Kicsit
lement a lázad.
– Érzem… –
morogja Matt, miközben éles tekintetét az enyémbe fúrja.
Most nem
tudok annyira elkalandozni benne, az izzó ezüstről elvonják a figyelmem a szeme
alatt húzódó, lila sávok.
– Em… át
kell beszélnünk, hogy mi lesz, ha…
– Nincs ha!
– vágom rá azonnal.
– Ha
meghalok.
– Nem
fogsz! – kiáltok fel.
– De… elég
nagy az esély rá, ha nem lát orvos, viszont ilyen állapotban nem tudok utazni…
– Nem fogsz
meghalni!
– Emilia… –
búgja, de én félbe szakítom.
– Nem fogsz
meghalni! – ismétlem magam, de a mondat végén bennem akad a szó. Mi van, ha
mégis?...
Matthew
nagy levegőt vesz, de inkább nem mond semmit. Nem akar engem elszomorítani,
pedig én is tudom, igaza van. Ha nem kap megfelelő ellátást… akkor…
–
Visszamegyek… – nyögi, miközben feláll.
– Segítek!
– Hagyd
csak… – komótosan bebiceg a sátorba.
Teljesen
kétségbeesek, nem tudom, mit kéne vele csinálnom. Gyógyszerem nincs, a kenőcsöt
túlságosan kockázatos lenne használni. Egyetlen választásom, hogy megpróbálom
vízzel kimosnia a sebeit, de jobbnak látom előtte felforralni a vizet, így ez
ennek egy picit várnia kell. Még szerencse, hogy van fémvödrünk is, így
hamarosan már gőzölög és gyöngyözik a folyadék.
– Matt! –
mondom a forró vödörrel való óvatoskodás közepette. – Van egy ötletem. Kimosom
a sebeid, rendben?
Nem kapok
választ a mozdulatlanul heverő férfitől, ezért letérdelek mellé és magamtól
kezdem kigombolni az ingjét, azonban rögtön feltűnik valami. Matthew még a
reggelinél is forróbb! Nagyon remélem, hogy csak a meleg víz miatt érzem
ilyennek, mert ez már nem normális, egyáltalán nem!
A mellkasára
akarom tenni a kezem, hogy érezzem a szívverését, de az ostornyomok túlságosan
is sűrűn hálózzák be, ráadásul az összes seb széle elfeketedett, az őket
körülvevő hajszálerek sötétlilán rajzolódnak ki a sápatag bőr alól. Más utat
kell keresnem, a nyakához érek, a szívdobogása a normálishoz képest legalább
ötször gyorsabb!
– Matt! –
ordítok rá, amire megrebbennek a rövid pillák. Az ezüst íriszek szinte fehéren
bukkannak elő a sötét szemhéj alól, a láztól úgy csillognak, mint egy
tikkasztó, nyári napon a fodrozódó tó felszíne.
– Em… –
nyögi elhaló hangon.
– K-kimosom
a sebeid, és minden oké lesz, r-rendben? – remegő kézzel mártok bele egy
rongyot a gőzölgő vízbe, de amint a vadász testéhez érne, ő elkapja a csuklóm.
– N-ne… felesleges.
– Dehogy felesleges!
Kimosom őket, és minden rendben lesz, meglátod! – vitatkozom kétségbeesetten,
de már érzem a sírás előszelét. Nem szabad előtörnie belőlem, erősnek kell
lennem.
– Em…
p-pakolj össze és… menj vissza a faluba, rendben? Pró… próbálj meg boldog lenni…
itt… sajnálom, hogy csak idáig tudtam neked… segíteni… emlékszel még az útra?
– Nem kell
semmire sem emlékeznem, mert meg fogjuk találni a Nagykönyvtárat és kijutunk
innen, még mielőtt megszületne Alice és Gregory babája!
– N-ne
vitatkozzon velem, Miss Quinn! – próbál viccelődni. – Mindig csak vitatkozol
velem… ha tudnád… hányszor akartalak… elfenekelni emiatt, hehe… – elmélázott
mosoly húzódik ajkaira.
Én már nem
tudok mit mondani, egyre inkább azon igyekszem, hogy visszafojtsam a sírást.
– Még
mindig… szörnyetegnek tartasz?
– Sosem
tartottalak annak.
– Akkor…
megérdemlek egy… utolsó kívánságot?
– Ne
beszélj ostobaságokat! Nem fogsz meghalni! – rázom a fejem, még mindig tagadom
magamnak a nyilvánvalót.
– Megcsókolnál,
Emilia?... Szeretném… még utoljára… érezni őket – a mondat végén fájdalmasan
felhörög.
– Ebből
elég! – lecseppen egy könnycseppem, de ennyi.
– M-mi?
Belekapaszkodom
a kezébe, és neki fájdalmasan ugyan, de felültetem.
– Most
azonnal elmegyünk egy orvoshoz!
– Emilia…
nem bírom ki.
– Akkor
mindegy nem?! Vagy itt halsz meg, vagy út közben! De legalább megpróbáltuk!
Matthew egy
pillanatra habozik, majd nyögvenyelősen két lábra áll, de nagyon remeg, én
akadályozom meg az összecsuklásban.
– Sasha! –
kiáltok kétségbeesetten, az állat rögtön kapja magát, hasra fekszik előttünk,
teljesen nyugodtan hagyja, hogy felüljünk a hátára. A farkas nincs beszámítható
állapotban, én nem tudom, merre van a város, így csak az állatnak tudok
könyörögni. – Kérlek… vigyél minket a legközelebbi városba… gyorsan!
Ő pedig,
mintha ember lenne, el is indul, rögtön, amint végigmondom. Mattet szorosan
tartom magamhoz, miközben a vágtázó fehér tigrisbe kapaszkodom. A férfi a
mellkasomnak dőlt, szaporán zihál, és tudom, nincs sok neki hátra.
–
Gyorsabban! – parancsolom, Sasha pedig engedelmeskedik.
Több, mint
két óra kell, amíg elérjük a várost, pedig Sasha szupergyors. Jó, hogy rögtön
rápattantam, lovakkal ez sokkal több idő lett volna. Matt még él, de alig…
érzem, ahogy percről percre gyengül, nekem pedig egyre erősebben kell őt
tartanom.
A nyitott
kaput két fáklya világítja meg, azonban a bejutás nem lesz ilyen könnyű, őrök
védik a betolakodók ellen. Hiába rémülnek meg az ember nagyságú tigris láttán,
nem hátrálnak meg, rettenthetetlen harcosnak tűnnek, bár nem értem, teljesen
felesleges ott állniuk, hisz nincs sánc a város körül, csak az üres kapu.
– Állj! –
kiáltanak rám, amire én lefékezem az állatot, ami azonnal fújtatni kezd.
– Kérem, a
barátom haldoklik! – kiabálom rémülten.
Amint
meglátják a holtsápadt férfit a karjaim közt, rögtön segítenek nekem, hoznak
egy hordágyat, felfektetik rá Mattet.
– Jöjjön
utánunk!
Lecsúszok
Sash-ről, és futólépésben követem őket. Nem megyünk messze, a város szélén
található, méretes villaszerűségbe tartunk. A két katona dörömböl az ajtón,
amire egy öreg, őszszakállas, pizsamás férfi nyit ajtót, mécsessel a kezében.
Egy szót sem kell szólni, azonnal behív minket, Mattet beviteti egy szobába, de
amikor én is be akarok menni, ő nem hagyja.
– Maradjon
itt, kedvesem!
– Bent
szeretnék vele lenni! – nyögöm könnyekkel küszködve.
–
Egyikőjüknek se tenne jót! Majd az inasok elszállásolják! – csak ennyit mond, beviharzik
a helyiségbe, ahol az útitársam haldoklik.
Ebben a
pillanatban megjelenik mellettem két mär, akik beráncigálnak egy szobába.
–
Engedjetek! – kapálózok, de túl erősek.
Ugyan nem
szándékosan, de elég erőteljesen taszítanak be az ágyba, majd hallom, hogy
kulcsra zárják az ajtót. Ekkor robban ki belőlem minden, vigasztalhatatlan
sírásban fakadok ki, le sem állok vele, amíg el nem nyom a fáradtság.
Reggel
zárkattanásra ébredek. Meglepetten tapasztalom, hogy ugyanúgy vagyok, mint
este, a földön térdelve, de felső testemmel az ágyon. A szemeim fájnak, de
megerőltetem magam, és az ajtó irányába fordulok, az öreg férfi áll ott, aki az
este Mattel maradt. Biztosan ő az orvos.
– Jó
reggelt! – köszön nekem. – A nevem Anton, én vagyok a város orvosa.
–
Ö-örvendek… Emilia. A barátom… hogy van? – kérdem lélegzetvisszafojtva.
Anton
nagyot sóhajt, leül mellém az ágyra.
– Őszintén
szólva… nem túl fényesen. Az összes sebe elfertőződött… fennáll a vérmérgezés
veszélye, továbbá a hihetetlen magas láz sem tesz neki jót.
– M-mit
tudott vele csinálni? Van… valami gyógyszere, ami…
– Gyógyfüvekkel
kenjük a sebeit, és piócás vértisztítást alkalmazunk… de… sajnálom, nem sok
esélyt látok. Túl későn hozta ide hozzám. Sajnálom.
–
Bemehetnék hozzá?
Bólint,
majd ahhoz a szobához vezet, ahova tegnap este Mattet vitték. Az ágyon fekszik
mozdulatlanul, mintha halott lenne. A válláig fehér lepel borítja, a haját
átáztatta a homlokán lévő borogatásból csordogáló víz.
–
Egyáltalán nem tért magához… egyelőre csak ennyit tehetünk érte.
– Itt
maradhatok vele?
– Nem
ajánlom. Nem segít rajta sem, és ön is csak magát sanyargatná ezzel. Higgye el
nekem! Inkább menjen, sétáljon egyet a városban, rendben?
– Nem
tudom… – szomorúan nézem a sápadt bőrű vadászt. – Talán…
– Rendben,
én is így gondoltam! Akkor menjen, nézzen körül, aztán jöjjön ide vissza,
vendégül látom, amíg csak kell.
– Köszönöm…
Kikullogok a bejáratig, majd kinyitom magam előtt. Azonnal megcsap a friss levegő, ami eléggé jót tesz a fejemnek. A dokinak igaza van, ez legalább nekem jól esik, Matt pedig nem fog hamarabb meggyógyulni, ha ott ülök mellette.
Kellemes ez a város, nagyon szerény, még a centrum felé haladva is zsúpfedeles házikók mosolyognak rám, akárcsak a faluban. Kicsit azért hiányzik, ott minden olyan jó volt, nem voltak gondok, de amint elindultunk, minden a feje tetejére állt.
Kikullogok a bejáratig, majd kinyitom magam előtt. Azonnal megcsap a friss levegő, ami eléggé jót tesz a fejemnek. A dokinak igaza van, ez legalább nekem jól esik, Matt pedig nem fog hamarabb meggyógyulni, ha ott ülök mellette.
Kellemes ez a város, nagyon szerény, még a centrum felé haladva is zsúpfedeles házikók mosolyognak rám, akárcsak a faluban. Kicsit azért hiányzik, ott minden olyan jó volt, nem voltak gondok, de amint elindultunk, minden a feje tetejére állt.
Rátalálok
egy kis piacra, az árusok nyakláncokat, karkötőket árulnak, frissen sült
kenyeret és kalácsot, azonban így, fél nap után, valami igencsak furcsa ebben a
városban… nincsenek nők. Egyáltalán. Csak kislányok, akik még sikoltozva kergetik
egymást a bódék között. Eléggé ijesztő, remélem… fujj… nem valami beteg hely
ez.
Az egyik
fonott copfos, szőke kislány nem figyel eléggé, és belém rohan. Szeppenten
pislog fel rám, én kedvesen rámosolygok.
– Szia,
hogy hívnak? – kérdem tőle, de nincs ideje válaszolni, egy dühös férfi lép oda
hozzánk, és elvonja tőlem a leányt.
– Hagyja
békén a lányom! – ezzel ott is hagynak.
Tehát a
játszadozó gyermekek szerető apjuk karjába rohannak olyan sietve, és nem az
elfajzott szexuális ízlésről van szó. Akkor mégis miért? Egyszerűen csak így
hozta a sors? De akkor hol van annak a sok gyereknek az édesanyja?
Épp egy
kovácsműhely mellett haladok el, egy piszkos, izmos férfi bőrkötényben dolgozik
valamin, de elég közel ahhoz, hogy meg lehessen csodálni munka közben.
Szőkésbarna haj, kidolgozott test, neki kell, hogy legyen valakije.
–
E-elnézést! – szólok be hozzá kicsit félve, de a szikrát hányó kalapácscsapások
közepette nem hallja meg. – Elnézést! – veszem erélyesebbre a hangom, ekkor
felpillant, de azonnal el is csodálkozik.
– Mit
szeretnél? – hirtelen aztán komorra vált.
– Lehet,
hogy… hülyeségnek hangzik, de… nem tudom, kit kérdezhetnék meg róla, szóval…
feltűnt itt valami…
– Mégpedig?
– Én tegnap
este érkeztem és… szóval… nem látok egy nőt sem. Ez miért van?
– Jobb
lenne, ha minél hamarabb el is húznád innen a csíkot! – vakkant rám illetlenül.
Amilyen jóképű, olyan szemét.
– Nem
tehetem, a barátom… nagyon… nagyon beteg és az orvos kezeli.
– Az még
jobb, húzz el innen, amint lehet! – feljebb emeli a hangját.
Ennek meg
mi baja?...
– Ez a
barát férfi? – kérdi aztán kis idő után megenyhülve, amikor épp elindultam
volna.
– I-igen…
– És
szerelmes vagy belé?
Az arcomba
fut a vér. Ez mégis hogy a büdös francba jön ide?!
– Nem!
Egyáltalán nem!
– Akkor jó…
– Miért?
– Ezen a
helyen a nőknek nem szabad szerelmesnek lenniük!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése